22/08/2026
Beke Éva: Trianon meséje
Kicsi szobában ül a gyermek,
s a könyv lapja halkan susog,
kezében az idő kereke,
a múlt felé indul, robog.
Régi térkép nyílik előtte,
egy büszke, egykori nagy világ,
anyjához fordul csendesen:
Mondd, hová tűnt e hatalmas ország?
Anyja mellé telepszik,
kezébe veszi a kezét,
s halkan, mint esti imádságot,
elmond egy régi, fájó talán mesét.
Kárpátok közt volt egy kapu,
hol köd ült meg a hajnalon,
ott lépett be hét vezérrel
egy nép, szarvast követve vakon.
A Vereckei-hágó csendje
őrizte meg esküjük,
vállukon múltjuk,
szemükben jövőnk,
szívükben nemzetünk.
Így találtak új otthonra őseink,
hol a föld befogadott, áldást adott.
Kárpátok koszorúja őrzött minket,
mint anya, ölében alvó gyermekét.
Hosszú századok teltek el így,
hitből, munkából, könnyből,
országunk nőtt fel a földből,
vezéreink vérszerződéséből.
De túl sok lett a kapzsi,
túl sok a kérkedő,
értelmetlen harcok dúltak,
sok volt a szenvedő.
Jött az ítélet napja,
vihar nem volt, nem dörgött az ég,
asztalok fölött szabták át,
s temették egy nemzet jövőjét.
Rádió hozta a híreket,
s vele a kimondott ítéletet,
szavak súlyai zuhantak ránk,
s törték ezer darabra a hazát.
Zokogtak akkor a hegyek,
sírtak a felhők a kék ég felett.
Nem értette Isten se ember,
mi történhetett.
Zokogtak akkor a hegyek,
sírtak a felhők a kék ég felett,
s velük sírtak lenn a szenvedők.
Mit ember nem tudott szétszakítani,
egy tollvonás is elég volt,
a földet széthasítani.
Falvak, városok, családok
pillanat alatt szakadtak szét,
mint tőről metszett ágak, úgy hulltak,
vagy futottak szerteszét.
Falvak, városok, családok
pillanat alatt szakadtak szét,
testvérek lettek idegenné,
egy új, ezeréves határ peremén.
Volt, ki reggel még otthon ébredt,
s estére már idegen földön állt,
édes nyelvünk tiltották,
könyveinkkel rakták a máglyát.
Szívekben fekete gyűlölet gyúlt,
sokan a halált keresték,
lelkük nem bírta elviselni,
hogy mindenük elvették.
Sok lélek szállt a mennybe,
lent a pokol telve lett.
Lucifer sétált a földön,
könnyes szemekkel suttogták:
Isten nincs, vagy elveszett.
Hosszú századok teltek el így,
hitből, munkából, könnyből,
országunk nőtt fel a földből,
vezéreink vérszerződéséből.
Bár mást rajzol ma a térkép,
más nevet ír rá a nagyvilág,
millió szív dobban ma is,
az elfelejtett határ túloldalán.
– Látod, fiam – súgta halkan –,
ezek nem csak vonalak,
égő, lángoló hegek,
melyek nem gyógyulhatnak,
csak néha a szívek felejtenek.
S ha egyszer felnősz, fiam,
add tovább e fájó, igaz mesét,
hogy a határkövek túloldalán,
milliónyi magyar szív dobog ma is.
Mert a hűség erősebb volt
minden tollvonásnál.
--------
✍️ A vers megzenésített változatát keresd a YouTube csatornánkon (Beke Éva) a linket megtalálod a kommentek közt!
