16/06/2026
Öreg biciklire gyűjtöttem, hogy át tudjak menni anyám után a szomszéd faluba. Nem tekerni akartam. Nem mutogatni a lányoknak. Csak odaérni az utcájába, bekopogni, és azt mondani: “Anya, gyere haza”. Vali mama megtalálta a füzetemben a girbegurba utat, let***e a fazekat az asztalra, és csak ennyit mondott: “Ne hívd haza azt a mocskot, aki még pelenkás korodban eldobott”. Este pedig idegen számról jött egy üzenet: “Ne koslass Kati után. A ti Nórátok miatt hagyta ott Zsoltit is”. Ötször olvastam el. Zsoltit. A bátyámat, akiről nekem senki nem szólt.
Tizenhárom éves voltam. A tizennégyhez még két hónap hiányzott.
Egy Kunszentmárton melletti kis falu szélén laktunk. Régi ház volt, a tornác deszkája nyikorgott, a fészer teteje beázott, a kapuhoz téglát tettünk, hogy a szomszéd kutyája ne bújjon be. Az udvaron sárgabarackfa állt. Nyáron a gyümölcs egyenesen a fűbe potyogott, Vali mama meg már kiabált is a konyhából:
“Nórika, hozd a vödröt! Rászállnak a darazsak!”
Hoztam a régi festékes vödröt, és szedtem.
Vali mama a nagymamám volt. De az életben ő volt az anyám.
Ő keltett iskolába. Ő stoppolta a harisnyámat. Ő főzte a petrezselymes krumplit. Ő szidott le, ha koszos volt az ujjam. A szülőire is ő ment. A rendelőben is ő ült mellettem. Születésnapomra ő sütött serpenyőben mézes süteményt, mert a sütőnk akkor működött, amikor kedve volt.
Apám volt. Sándornak hívták. Csendes ember volt, görbe háttal, karcolásokkal a kezén. Dolgozott, ahol akadt valami: tetőt javított, kerítést rakott, zsákokat pakolt.
Szeretett engem. Ezt tudtam.
Csak anyámról nem tudott beszélni.
Amint megkérdeztem:
“Apa, milyen volt ő?”
Már kereste is a cigarettát.
“Majd máskor, Nóri.”
Ez a “majd máskor” nálunk válasz helyett volt a házban.
Anyámat Katinak hívták.
Azt mondták, akkor ment el, amikor nyolc hónapos voltam.
Először szépen mondták:
“Így alakult.”
Aztán, amikor nagyobb lettem, Vali mama egyszer a padon azt mondta a szomszédasszonynak:
“Elvitte a pénzt, aztán eltűnt. Kakukk az ilyen.”
Én a kapu mögött álltam kenyérrel a kezemben, és mindent hallottam.
A szomszédasszony megkérdezte:
“És soha nem jelentkezett?”
Vali mama azt felelte:
“Amikor kellett neki, eszébe jutott. Amikor már nem kellett, eldobta. Nem anya az, hanem szégyen.”
Akkor még nem tudtam, melyik fáj jobban: hogy anyám elment, vagy hogy a felnőttek úgy beszélnek róla, mintha nekem attól rögtön abba kellene hagynom, hogy hiányozzon.
A szekrénysor üveges részében volt egyetlen fénykép anyámról.
Piros ruhában volt rajta. A karjában engem tartott, kicsiként. Fehér sapka volt rajtam, kerek voltam, mint egy zsemle. Anyám oldalra nézett, nem a kamerába.
Sokszor kivettem azt a képet.
“Mama, ő szeretett engem?”
Vali mama elvette.
“Ha szeretett volna, telefonált volna.”
És visszat***e az üveg mögé.
A telefon külön fájdalom volt.
Tizenegy éves koromig vártam, hogy felhív a születésnapomon. Aztán úgy t***em, mintha már nem várnám.
De a telefon akkor is kijelzővel felfelé feküdt az asztalon.
Vali mama let***e a tortát. Apa csokit vagy zoknit adott. Gizi néni benézett egy üveg savanyú uborkával, és azt mondta:
“Nőj nagyra, Nórikám, maradj ilyen jó gyerek.”
Én mosolyogtam.
Közben meg a kijelzőt néztem.
Egyszer sem.
Négy év alatt egyetlen hívás sem. Egyetlen “boldog születésnapot” sem. Egy üres üzenet sem. Még egy véletlen hívás sem, ahol meghallhattam volna a hangját, aztán letehettem volna.
Egyszer Vali mama nem bírta tovább. Elvette a telefonomat, és bedugta a köténye zsebébe.
“Ne bámuld. Aki akar, az emlékszik.”
Azt mondtam:
“Lehet, hogy elveszt***e a számomat.”
Vali mama úgy csapta le a bögrét, hogy a tea kilöttyent a viaszosvászonra.
“A címet is elveszt***e? A saját gyerekét is?”
Bementem a szobába.
Éjjel azért elővettem a telefont, és megnéztem a nem fogadott hívásokat.
Semmi.
A biciklit nem rögtön akartam.
Először csak néztem, ahogy a többiek tekernek. A szomszéd Misinek volt egy régi kék biciklije. Kétféle markolattal, lekopott vázzal, néma csengővel. Misi adott egy kört az utcán egy rágóért vagy két sárgabarackért.
Felültem, és elmentem az út végéig, ahol már a földek kezdődtek.
És mindig arra gondoltam: mi lenne, ha nem fordulnék vissza.
Ha továbbmennék. Ki az országútig. Aztán Szelevényig.
Szelevény volt a szomszéd falu. Egyszer hallottam, ahogy Vali mama azt mondja apának:
“Most valahol Szelevényben kavarog. Az új lányával.”
Az új lányával.
Akkor nekem volt egy húgom.
De ezt akkor nem mertem megkérdezni.
A fejemben minden egyszerű volt. Gyerekesen egyszerű.
Ha van bicikli, oda lehet menni.
Ha odaérek, be lehet kopogni.
Ha bekopogok, anya kinyitja.
És ha kinyitja, akkor már nem tehet úgy, mintha én nem lennék.
Nem gondoltam arra, hogy egy felnőtt nő talán nem akar hazajönni. Nem gondoltam arra, hogy neki ott saját élete van, saját asztala, saját fazeka, saját gyereke. Azt hittem, megérkezem, és azt mondom:
“Anya, gyere.”
És ő megérti.
A piacon Peti bácsinál állt egy régi bicikli. Kék. Hasonlított Misiére, csak erősebbnek tűnt. Az ülés repedezett, a lánc száraz volt, de a kerekek egyenesen álltak.
“Harmincezer forint”, mondta Peti bácsi.
Másnak ez talán semmi. Nekünk majdnem egy pár csizma, tűzifa és gyógyszer egyben.
Gyűjteni kezdtem.
Sárgabarackot árultam az út mellett. Visszaváltós üvegeket vittem a boltba. Gizi néninek répát gyomláltam. Adott hol ötszáz forintot, hol egy üveg uborkát.
Az uborka ment Vali mamának.
A pénz a régi teásdobozba.
Tavaszra huszonötezer forintom volt.
Ötezer hiányzott.
Apától kértem.
A tornácon ült, és dróttal javította a vödör fülét.
“Apa, ki tudnád pótolni? Biciklire.”
Fel sem nézett.
“Minek neked?”
Azt mondtam:
“Tekerni.”
Apa hallgatott.
Aztán csendesen:
“Nóri.”
Mindig így mondta, amikor tudta, hogy hazudok.
Lehajtottam a fejem.
“El akarok menni hozzá.”
“Kihez?”
“Anyához.”
A drót reccsent a kezében.
A konyhából kijött Vali mama. Lisztes volt a keze, a kötényén céklafolt.
“Na, elkezdődött.”
“Mama…”
Odament az asztalhoz, ahol a füzetem feküdt. Elfelejt***em becsukni.
Belerajzoltam az utat. Görbén. A mi falunkat, a mezőt, az országutat, a kisboltot, Szelevényt. És egy apró házat.
A ház alá odaírtam:
“Anya.”
Vali mama felemelte a füzetet. Sokáig nézte. Aztán olyan erővel t***e le a fazekat az asztalra, hogy a fedő megugrott rajta.
“Ne hívd haza azt a mocskot, aki még pelenkás korodban eldobott.”
“Ő nem mocsok.”
“Hát akkor mi?”
Hallgattam.
Vali mama rábökött a füzetre.
“Azt hiszed, felül a csomagtartódra, és hazajön nekünk levest főzni? Nóra, térj már észhez.”
“És ha csak nem tudja, hogy várom?”
Vali mama az ablak felé fordult.
“Buszt vár az ember. Nyugdíjat vár. Anyát nem vár tizenhárom évig.”
Apa megszólalt:
“Anya, elég.”
“Mi az, hogy elég? Mondd meg neki te. Vagy megint kimész cigizni?”
Apa felállt, és kiment.
Fogtam a füzetemet, és bementem a szobába.
Este Vali mama kiment a tornácra a telefonjával. A nyitott kisablakon át hallottam.
“Tánya? Vali vagyok. Igen, én. Mondd meg a Katidnak, hogy a mi udvarunk közelébe se jöjjön. És ne zavarja össze a gyerek fejét, ha most hirtelen eszébe jutott.”
Csend.
“Nekem ne kiabálj. Én neveltem tizenhárom évig. A tied meg mit csinált? Megszülte, aztán elfelejt***e?”
Aztán Vali mama még halkabban mondta:
“Nóra el akar menni hozzá. Biciklivel. El tudod képzelni?”
Bebújtam a takaró alá, és befogtam a fülem.
Nem segített.
Egy óra múlva jött az üzenet.
Idegen számról:
“Ne koslass Kati után. A ti Nórátok miatt hagyta ott Zsoltit is.”
Felültem az ágyban.
Újra elolvastam.
“Zsoltit.”
Visszaírtam:
“Ki az?”
A válasz szinte azonnal jött:
“Zsolti. Akit előtted hagyott el.”
Hideg lett az ujjam.
A bátyám.
Nekem volt egy bátyám.
Felálltam, és odamentem a szekrénysorhoz. Vali mama a konyhában mosogatott, zúgott a víz, csörögtek a kanalak.
Kinyitottam az alsó fiókot.
Fényképek voltak benne, régi csekkek, az orvosi papírjaim, egy újságpapírba tekert barka húsvétról.
Nem tudtam, mit keresek.
És megtaláltam.
Kicsi, kifakult fénykép volt. Anya egy padon ült. A karjában én voltam, egészen kicsin, ugyanabban a fehér sapkában. Mellette egy hat év körüli fiú állt. Sovány volt, kisautós trikóban, és a földet nézte.
A hátulján Vali mama írásával ez állt:
“Kati. Zsolti 6 éves. Nóra 2 hónapos.”
Fogtam a képet, és nem ért***em, hogy a felnőttek hogyan tudnak ilyen könnyen hazudni a gyerekeknek.
Ha Zsolti hatéves volt, amikor én két hónapos, akkor én nem vehettem el tőle az anyját.
Őt már előbb elhagyták.
És egyszerűen az én nevemet adták neki igazság helyett…
KÖSZÖNÖM, HOGY EDDIG ELOLVASTÁTOK.
A FOLYTATÁS LENT ⬇️
