30/12/2025
Ma már sokan kimondják, hogy szoronganak. Nem csak néha, nem csak bizonyos helyzetekben, hanem szinte állandóan. Mintha lenne egy folyamatos belső feszültség, ami nem engedi igazán ellazulni az embert, mintha mindig lenne valami, amire figyelni kell, amitől tartani kell, amire készülni kell. Egyre több a kérdés, egyre kevesebb a valódi válasz, és egyre nehezebb azt az egyszerű, alapvető érzést megélni, hogy „biztonságban vagyok”.
👉A világ most kezdi ezt az állapotot felismerni és nevén nevezni.
Mi özvegyek viszont nem most találkoztunk vele.
Mi akkor kezdtünk el szorongani, amikor a legrosszabb már megtörtént, amikor az élet bebizonyította, hogy nem csak elméletben léteznek tragédiák, hanem a saját nappalinkban, a saját testünkben, a saját családunkban is. Onnantól kezdve a szorongás nem egy túlzó reakció volt, hanem egy logikus válasz arra, hogy egyszer már összeomlott minden, amiről azt hittük, hogy megtart.
👉A gyász után a szorongás nem hiba és nem gyengeség. Nem túlérzékenység, nem „rossz hozzáállás”, és nem is olyasmi, amit egy vállrándítással vagy egy jó tanáccsal meg lehetne szüntetni. A test és az idegrendszer egyszerűen emlékszik arra, hogy megtörtént a felfoghatatlan, és onnantól kezdve készenlétben marad, mert meg akar védeni.
Ez az oka annak, hogy sok özvegy hajnali három körül ébred fel minden egyes éjszaka, szapora szívveréssel, tele kérdésekkel, amelyek nem hagyják visszaaludni. Vajon el tudom-e tartani a családomat? Mi lesz a házzal? Mi történik a gyerekeimmel, ha velem is baj lesz? Jó döntéseket hozok egyáltalán? Egy idő után nem is ezek a kérdések a legkimerítőbbek, hanem az az érzés, hogy soha nem lehet igazán fellélegezni 😔.
Sokan arról számolnak be, hogy a gyász után minden veszélyesnek tűnik. Egy egyszerű fejfájás komoly betegséggé válik a gondolatokban, egy késői üzenet azonnal pánikot indít el, egy váratlan zaj vagy egy híradórészlet napokra felborítja az egyensúlyt. Van, aki többször ellenőrzi az ajtókat lefekvés előtt, van, aki képtelen híreket nézni, mert az idegrendszere már nem bírja el.
És amikor a környezet azt mondja, hogy „túl sokat aggódsz”, az csak még magányosabbá teszi ezt az állapotot, mert aki ezt mondja, az nem tapasztalta meg, hogy a legrosszabb valóban, ténylegesen megtörténhet. 😔
💔És ebben ott vagyok én is.💔
Én is éveken át szorongtam. Nem hangosan, nem mindig látványosan, hanem belül, csendben, állandó készenlétben. Sokáig azt hittem, ez csak velem van így, hogy valami „elromlott” bennem a veszteség után. Hogy már nem tudok úgy megnyugodni, mint régen, nem tudok felhőtlenül tervezni, nem tudok igazán kiengedni.
Ott volt bennem folyamatosan a kérdés: mi jöhet még?
Mi romolhat el még?
Mi az, amire nem készültem fel?💔
Sokáig nem is neveztem ezt szorongásnak. Csak tettem a dolgomat, vittem tovább az életet, neveltem a gyerekeimet, döntéseket hoztam, miközben belül gyakran feszült voltam és fáradt. Utólag látom, hogy ez nem gyengeség volt, hanem annak a jele, hogy egyszer már megtapasztaltam: az élet nem kérdez, mielőtt mindent átír.
Idő kellett ahhoz, hogy megértsem: nem az a cél, hogy soha ne féljek, hanem hogy a félelem mellett is jelen tudjak lenni az életemben. Hogy ne bántsam magam azért, mert szorongok, hanem megtanuljak együtt élni vele, finomabban, türelmesebben, emberibben.
Sok özvegy számára a legnehezebb nem is a saját szorongása, hanem az, amikor ezt a félelmet a gyerekein látja viszont. Amikor egy kamasz pánikrohamot kap az iskolában, amikor naponta többször telefonál, csak hogy megbizonyosodjon arról, hogy anya jól van, amikor mindketten elveszítették azt az alapérzést, hogy a világ kiszámítható és biztonságos hely. Ilyenkor gyakran felmerül a kérdés: hogyan tudnék biztonságot adni a gyerekemnek, amikor bennem sincs meg? 💔
Amit mi, özvegyek megtanultunk a szorongásról, az az, hogy nem ellenségként kell rá tekinteni, hanem jelzésként. Annak a jele, hogy valami nagyon mélyen megsérült bennünk.
Megtanultuk azt is, hogy az olyan tanácsok, mint a „nyugodj meg” vagy a „ne aggódj”, nemhogy nem segítenek, hanem sokszor csak tovább növelik a feszültséget.
Amikor a legrosszabb félelmeink már valóra váltak, akkor az aggódás nem kapcsolható ki egy gombnyomással.
💛Idővel megtanultunk szorongás mellett is működni.
Megtanultunk döntéseket hozni remegő kézzel, jelen lenni a gyerekeinknek akkor is, amikor belül úgy éreztük, hogy épp csak egyben tartjuk magunkat, és megtanultuk, hogy a szorongás ellenszere nem az, hogy eltűnik minden félelem. A valódi ellenszer a gyakorlott jelenlét. Az, hogy újra és újra visszatérünk a pillanatba, lélegzünk, segítséget kérünk, amikor szükségünk van rá, és megengedjük magunknak a kegyelmet azokon a napokon, amikor csak túlélni sikerül. És igen, megünnepeljük az apró győzelmeket is, amikor egy kicsivel több sikerül 🌱.
A világ ma szorong. Egyre többen érzik azt, amit mi már régóta ismerünk: hogy a biztonság nem adottság, hogy a jövő nem kiszámítható, és hogy az irányítás érzése könnyen illúzióvá válik. Mi özvegyek ebben a valóságban élünk már évek óta, és mégis itt vagyunk. Működünk, tesszük a dolgunkat, nevetünk néha, és megtaláljuk a béke apró pillanatait a félelem közepén is.
Ez nem gyengeség.
Ez rendkívüli erő 💛.
👉 A következő részben a NEMLINEÁRIS valóságról fogok írni, arról az állapotról, amikor az élet már nem egyenes vonalban halad, és amikor a haladás sokszor nem előre, hanem egészen váratlan irányokba történik.
Ha szeretnéd olvasni a folytatást, jelezd egy ❤️-szívvel vagy egy „igen”-nel a hozzászólásokban.
