21/05/2026
29 éves lettem. És azt hiszem, mostanra értem el arra a szintre, hogy szerénység nélkül tudjak beszélni arról, amin keresztülmentem azért, hogy ott tartsak, ahol. Vidékről a fővárosba felköltözött színinövendékként éveken át hallgattam, hogy miért nem vagyok elég jó, miért nem vagyok elég „ez”, elég „az”, miért kellene akármilyennek lennem, miközben pontosan éreztem: nekem nem az a feladatom, hogy a rendszer 800. statisztája legyek, és majd talán tíz év múlva valaki TALÁN végre észrevegyen. Túl fiatal és ismeretlen voltam az idősebb szerepekhez, túl „valamilyen” a sablonokhoz, közben meg azt nézhettem, hogy emberek éveket várnak egyetlen engedélyre azért, hogy végre élhessenek, mármint dolgozhassanak. Én nem akartam engedélyre várni.
Aztán amikor lezárult egy korszak, mivel gyakorlatilag lezárult az egész ország, sőt az összes, én ott maradtam egy végzettséggel a kezemben meg egy rahedli bizonytalansággal, de nem ültem le sajnálni magam. Helyette elkezdtem felépíteni azt az életet, amibe korábban csak fejben menekültem. Edző lettem. Később online órákat is elkezdtem tartani. Vérrel, verítékkel és rengeteg lemondással építettem fel valamit a mínusz háromról. És igen, közben megtanultam azt is, amit legtöbben soha nem látnak: hogy a fitness-ipar egy ponton túl elképesztően embertelen tud lenni. És vállalom, hogy hallatom a hangom ebben a témában is. Erről (is) beszélni kell. Mert ez az igazság. Ugyanis vannak helyek, ahol nem ember vagy, hanem szám. Egy név az órarendben. Egy adat a havi riportban. Ha hozod a számokat, tapsolnak. Ha segítség kellene, hirtelen mindenki nagyon elfoglalt.
És amikor azt hittem, végre stabil talaj van alattam, 2024 végén gyakorlatilag kihúzták a lábam alól az egészet. Egyik pillanatról a másikra kellett elbúcsúznom heti 11, szinte teltházas csoportos órától. Negyedére csökkent a fizetésem. Emberileg, érzelmileg és financiálisan is olyan pofonokat kaptam, amit nagyon kevesen láttak kívülről. De még ebből is felálltam. Mert rájöttem valamire: vannak emberek, akiket a rendszer megtör. És vannak, akik egyszer csak megtanulnak rendszereken kívül gondolkodni.
És akkor még ott volt egy másik harc is, amiről nagyon sokan szeretnek úgy beszélni, mintha „csak” egy identitáskérdés lenne. Pedig amikor hozzád hasonló embereken évekig ott van a társadalmi nyomás, a megfelelési kényszer, a politikai uszítás, az állandó burkolt vagy kevésbé burkolt üzenet arról, hogy halkabban, kisebben, visszafogottabban kellene létezned, az nem egyszerűen csak egy coming out. Az egy túlélési folyamat. Megtanulni azt mondani, hogy „igen, ez vagyok”, egy olyan közegben, ahol sokszor még mindig kényelmesebb lenne hazudni — na, az emberileg brutálisan nehéz. És talán pont ezért van az, hogy közel a harminchoz most vagyok a legboldogabb egész életemben. Mert ma már semmit nem akarok kisebbre venni magamban azért, hogy mások komfortosabban érezzék magukat. Semmit nem csinálnék másképp. Semmit nem éreznék másképp.
Közben diplomát szereztem közgazdászként, mert mindig érdekelt a matek, a stratégia, a működés mögötti logika. Utána továbbmentem bölcsészkarra, mert a nyelvek, a kultúra és az emberi történetek ugyanúgy részei annak, aki vagyok. 2025 óta masszőrként is dolgozom, mert egy idő után már nem csak motiválni akartam az embereket, hanem segíteni nekik abban is, hogy egyáltalán bírják a napi, sokszor embertelen tempót fizikailag és mentálisan is. És most, 29 évesen, újabb szálak kezdenek összeérni bennem. Kreativitás. Önkifejezés. Esztétika. Az a fajta alkotás, amit nem lehet bemagolni, csak érezni.
Talán ez az egész harminc előtt nem más, mint egy nagyon hosszú bizonyítási folyamat. Csak már nem másoknak. Hanem annak a vidéki kisfiúnak, aki egy időben minden egyes nap azt hallgatta, hogy miért nem lesz belőle semmi. Hát lett. És még mindig csak most kezd igazán érdekes lenni.
