08/01/2026
Szeretett végigsuhanni autóval a havas tájon. Ez az egy tudta megnyugtatni. A hó nappal olyan vakító volt, hogy szinte könnybe lábadt tőle a szeme. Éjjel meg csak a fekete autópályák szelték ketté a nagy fehérséget. Egyik este meg is állt a leálló sávban. Kiszállt, hátha a hűs levegőtől kitisztul a feje. Járatta a motort, hogy a gyerek ne ébredjen fel, de Rebeka ordítani kezdett, ki akart szállni. Most nem, Rebi, sok itt az autó.
— De igen, anya, én is, én is!
Mindig ez volt. Nem lehetett neki semmit megmagyarázni. Rebeka már a csizmájával rugdosta az ülést, és visítva követelte, hogy kijöhessen az autóból.
— Akkor szálljál ki, bazd meg, nézzed te is! – kiáltott fel végül Maya.
Kirángatta a gyereket az ülésből, aki egy kicsit megszeppent az anyja dühétől, és elhallgatott. Aztán Maya levágta őt a földre.
— Tessék! Nézzed! Ezt akartad?
A kislány állt egy darabig némán, aztán megint elsírta magát.
— A bőgést most hagyod abba! – kiáltott az anyja. – Hagyd abba, mert itt hagylak!
De Rebeka egyre jobban üvöltött. Maya úgy érezte, szétszakad a feje, ő ezt nem bírja, ő alkalmatlan a gyereknevelésre. Egyszerűen képtelen egész életében egy ekkora terhet cipelni.
— Na, akkor szia! – mondta végül dühösen, és elindult a kocsi felé.
A kislány látta, hogy az anyja ott akarja hagyni, szaladt utána, próbált a kabátjába csimpaszkodni.
— Hagyjál már! – Maya ki akarta szabadítani a kabátját, erre a gyerek a lábát kapta el.
— Anya, anya – visította –, én is megyek!
— Ne rángasd a kabátomat, mert fel is képellek! – mondta dühösen Maya.
Majd felkapta a gyereket, és elindult vele. Először az autópálya korlátján lépett át, aztán leereszkedtek a havas árokba, amely a mezőt választotta el az úttól. A kislány riadtan figyelte, mit csinál az anyja.
Amikor már elég távol voltak az autótól, Maya azt mondta:
— Itt maradsz! Megértetted? Nem jössz utánam, mert beléd verek!
A kislány csak nézett, nem értette, mi történik. Piros kezeslábasában állt a hóban, míg az anyja remegő lábakkal elindult visszafele. A gyerek is megpróbált, de nem tudott utána szaladni, a csizmája teljesen belesüppedt a térdéig érő hóba. Maya nem mert visszanézni, ahogy csak tudott, sietett vissza a kocsihoz, beindította a motort, bezárta az ajtókat, és elhajtott.
A kislány belepislogott a sötétségbe. Hallotta az úton elszáguldó autókat. A mezőn hajladoztak a hóból kiálló száraz fűszálak. Próbált haladni valamerre, az anyja nyomaiba lépni, de arccal előre beleesett a hóba. Ismét sírni kezdett, de aztán látta, nincs kinek. A hátára fordult, igyekezett letörölni a havat az arcáról, a kezét viszont nagyon csípte a hólé. Egy darabig nézte az eget, ám alulról egyre hidegebb lett. Ismét megpróbált felállni, nagyon fájt a keze, ahogy felegyenesedett. Megint ment pár lépést, ismét elbotlott. Így ment ez még pár alkalommal. Aztán elért az árokig. Megpróbált óvatosan leereszkedni, de egy-két lépés után megcsúszott, és legurult. Becsukta a szemét, hogy aludjon egy kicsit. Azt gondolta, ha felébred, már itt lesz vele anya, és haza mennek a meleg autóban. Aztán meleg szendvicset esznek, kakaóval, anya megfürdeti, és ígéri, most nem fog hisztizni, egyből bemegy a kádba. Utána anya talán még mesél is neki.
(Részlet A hó című novellámból - megjelent a Hotel Havanna című könyvemben)
