06/09/2026
Az Ovitz család alacsony termete és zsidó származása miatt került Auschwitzba. Túlélésükben döntő szerepet játszott édesanyjuk utolsó intelme: jóban-rosszban tartsanak össze, és soha ne szűnjenek meg szeretni egymást.
Az Ovitz család romániai, vándorló zsidó törpenövésű muzsikusok családja volt. Egy ideig az auschwitzi koncentrációs tábor foglyai voltak, ahol Josef Mengele orvosi kísérleteinek és vizsgálatainak vet***e alá őket.
A legfiatalabb testvért Perlnak hívták – neve annyit jelent: „gyöngy”. Ő volt a legfiatalabb azok közül az alacsony termetű fivérek és nővérek közül, akik megjárták Auschwitzot, és túlélték a haláltábort. Egyik interjújában Perl Ovitz így fogalmazott:
„Ha valaha megkérdeznék tőlem, miért születtem törpenövésűnek, azt felelném: különleges adottságom volt Isten eszköze arra, hogy életben tartson.”
Az Ovitz család története a romániai Rozavlea faluban kezdődött, ahol 1868-ban egy különös kisfiú született, akit Sámsonnak – zsidó nevén Simsonnak – neveztek el. Különlegessége már gyermekkorában megmutatkozott: nem növekedett úgy, mint társai, és felnőttként is alacsony termetű maradt.
A mai kutatók pszeudoachondroplasiának nevezik azt az öröklődő rendellenességet, amelyben Simson szenvedett. Egyszerűbben fogalmazva: az örökletes törpenövés egyik formájáról volt szó.
Milyen életpálya állhatott egy alacsony termetű ember előtt egy akkori román faluban? Simson badchen lett: esküvőkön szereplő tréfamester és mulattató. A hagyomány szerint azonban nem csupán szórakoztatta a vendégeket, hanem időnként erkölcsi tanításokat is mondott, ami szintén hozzátartozhatott szerepéhez.
Simson kétszer nősült meg, mindkét felesége átlagos termetű nő volt. Első felesége, Brana két leánygyermeket szült neki, Rozikát és Francescát, akik apjuk alacsony termetét örökölték. Második házasságából, Bertától további nyolc gyermek született: Avram, Freida, Miki, Elisabeth és Perl alacsony termetűek voltak, míg Sara, Lea és Arie nem örökölték apjuk állapotát.
Simson negyvenhat éves korában ételmérgezés következtében meghalt, és Berta tíz gyermekkel maradt magára. Az asszony minden jel szerint rendkívüli erővel és józan előrelátással rendelkezett: felismerte, hogy különleges adottságú gyermekeinek olyan mesterséget kell tanulniuk, amelyből később megélhetnek. Ezért zenészekhez, klezmerekhez adta őket tanulni.
Hegedű, cselló, gitár, harmonika, cimbalom és dob – ezeken a hangszereken tanultak játszani a fiatal Ovitz testvérek. A hangszerek egy részét kifejezetten az ő testalkatukhoz igazítva, kisebb méretben készítették el.
Halála előtt Berta arra kérte gyermekeit, hogy egész életükben maradjanak együtt. Mint később kiderült, ez az intelem szó szerint az életüket ment***e meg.
A testvérek közül egyetlen fivér veszt***e életét – ő volt az, aki elszakadt a családtól. De erről később.
Európában az alacsony termetű emberek akkoriban többnyire komikusként vagy cirkuszi látványosságként léptek fel. Az Ovitz család azonban más utat választott: valódi zenei együttest alapítottak, amely „Liliputi Társulat” néven vált ismertté. Az 1930-as és 1940-es években Romániában, Magyarországon és Csehszlovákiában turnéztak, és óriási népszerűségre t***ek szert. Jiddisül, magyarul, románul, németül, sőt még oroszul is énekeltek.
És soha nem szakadtak el egymástól. Ha valamelyik testvér megházasodott, házastársa beköltözött az Ovitz családba, és a társulat tagjává vált. Anyagi helyzetük kifejezetten jó volt: az egész környéken az elsők között vásároltak saját automobilt. Énekeltek, gyermekeiket nevelték – akik között átlagos termetűek is születtek –, és mit sem sejt***ek a közelgő katasztrófáról. Hi**er azonban ekkorra már hatalomra jutott.
Amikor 1939-ben a náci Németország háborút indított Európában, az Ovitz család még mindig szabadon turnézhatott. Irataikban ugyanis nem szerepelt, hogy zsidók. Ez egy ideig megvédte őket, miközben a zsidóüldözés már egyre kegyetlenebb formát öltött.
Az Ovitzek 1944 tavaszáig folytatták fellépéseiket, miközben titokban megtartották a zsidó vallási hagyományokat. Szombaton például soha nem adtak koncertet: betegségre hivatkoztak, hogy megünnepelhessék a sabbatot. Magyarország német megszállása után azonban származásukat már nem tudták tovább eltitkolni. Megtiltották számukra a fellépést, és ruhájukon megjelent a sárga csillag.
1944 májusában az Ovitz család tizenkét tagját egy Auschwitz felé tartó szerelvényre kényszerítették. Egyik fivérük megszökött és elszakadt a családtól, később azonban elfogták és meggyilkolták.
A többiek megérkeztek a táborba, ahol találkoztak azzal az emberrel, akit később „a Halál Angyalaként” emlegettek: Josef Mengelével, az auschwitzi foglyokon embertelen kísérleteket végző orvossal. Ártatlan emberek tízezrei váltak kísérleteinek áldozatává.
Mengele rendszeresen jelen volt az Auschwitzba érkező fogolyszállítmányoknál, és személyesen választotta ki azokat, akiket kísérleti alanyként kívánt felhasználni. Így pillantotta meg az alacsony termetű Ovitz családot is. Megparancsolta, hogy ne küldjék őket a gázkamrába, ám a tábor káoszában az Ovitzek ennek ellenére oda kerültek.
Más foglyokhoz hasonlóan meztelenül terelték őket a kamrába.
„Amikor mögöttünk súlyosan becsapódott a fémajtó, gázszagot kezdtünk érezni – emlékezett vissza később Perl Ovitz. – Egyszer csak kiabálást hallottunk: »A törpék! Hol vannak az én törpéim?« Kiengedtek bennünket, de akkor még nem tudtuk, hogy ennél is nagyobb borzalmak várnak ránk.”
Josef Mengele személyesen sietett értük. Tudományos érdeklődését az kelt***e fel, hogy ugyanabban a családban alacsony és átlagos termetű emberek egyaránt születtek. Elrendelte, hogy az Ovitz családot külön barakkokban helyezzék el, majd megkezdte rajtuk kísérleteit.
Nagy mennyiségű vért és csontvelőt vettek tőlük, fogakat húztak ki, hajszálakat téptek ki, sugárzásnak tették ki őket, különféle betegségekkel fertőzték meg szervezetüket, jéghideg és forró vízbe merítették őket, és bizonyos szemcseppekkel időlegesen megfosztották őket látásuktól. A nőket nőgyógyászati kísérletekkel is kínozták, többek között maró folyadékot fecskendezve méhükbe.
Egy alkalommal az Ovitzek látták, hogy további két törpenövésű embert hoztak a táborba. Őket megölték, testüket kifőzték, csontvázukat pedig múzeumi kiállításra szánták.
Perl visszaemlékezése szerint Mengelének szinte démoni vonzereje volt.
„Doktor Mengele úgy nézett ki, mint egy filmsztár, csak még jóképűbb volt. Senki, aki először látta, nem sejthette, milyen szörnyeteg rejtőzik e szép arc mögött. Mindannyian tudtuk, hogy könyörtelen, és a szadizmus legszélsőségesebb formáira is képes. Amikor feldühödött, hisztérikus állapotba került, és egész testében remegett a dühtől.”
Az Ovitz család tagjainak mindenben engedelmeskedniük kellett Mengelének. Tréfáikkal és dalaikkal szórakoztatták, és szerepelniük kellett egy filmben is, amelyet az orvos állítólag Hi**er számára készített. Perl későbbi visszaemlékezése szerint Mengele a Disney-féle Hófehérke és a hét törpe szereplőinek nevein szólította őket.
Úgy tűnt, az Ovitzekkel való találkozás rendszerint jókedvre derít***e az orvost. Perl így emlékezett:
„Ha rosszkedvűen lépett be a barakkunkba, szinte azonnal megnyugodott. Amikor pedig feltűnően jókedvű volt, az emberek azt mondták: »Biztosan meglátogatta a kicsiket.«”
Ez a különleges bánásmód lehetővé t***e az Ovitz család számára, hogy saját tagjain kívül még egy másik család életét is megmentse. Velük együtt került Auschwitzba szomszédjuk, Simon Schlomowitz és rokonsága, összesen tíz ember. Schlomowitz azt mondta Mengelének, hogy mindannyian az Ovitz család rokonai, noha valamennyien átlagos termetűek voltak. Az Ovitzek megerősítették történetét. Így menekült meg a Schlomowitz család.
Amikor a náci vezetés számára világossá vált, hogy a háború a végéhez közeledik, és Németország veresége elkerülhetetlen, Auschwitz foglyainak megsemmisítését felgyorsították. Az Ovitzek is beletörődve várták, mikor kerül rájuk a sor.
Ám elérkezett 1945 januárja. Január 27-én a szovjet csapatok felszabadították Auschwitzot.
Az Ovitz család életben maradt. A beszámolók szerint egyike volt azon rendkívül ritka nagy családoknak, amelyeknek tagjai együtt élték túl a koncentrációs tábort.
A felszabadulás után az Ovitzek egy ideig szovjet menekülttáborban éltek, majd szabadon engedték őket. Gyalog indultak vissza szülőfalujukba. Hét hónapon át vándoroltak együtt, továbbra sem szakadva el egymástól. Később közösen Antwerpenbe költöztek, majd néhány év múltán Izraelben telepedtek le.
Haifában újrakezdték művészi pályájukat, és ismét telt házak előtt léptek fel. Műsorukat azonban megváltoztatták: szülőföldjük és egykori életük iránti honvágyuk hatására már nem elsősorban dalokat adtak elő, hanem a kelet-európai zsidó kisvárosok világát megidéző rövid színpadi jeleneteket.
1955-ben az Ovitz család végleg visszavonult a színpadtól.
Ma már egyik Auschwitzot túlélő Ovitz testvér sincs életben. A család tagjai ugyanazon családi sírhelyen nyugszanak.
Perl Ovitz közülük utolsóként, 2001-ben halt meg, több mint nyolcvanéves korában. Hozzátartozóihoz hasonlóan ő is számos alkalommal mesélt családja rendkívüli történetéről.
Az Ovitzek életéről könyv is született, amely az *In Our Hearts We Were Giants* – magyarul körülbelül *Szívünkben óriások voltunk* – címet viseli. Szerzői Yehuda Koren és Eilat Negev.
