24/10/2025
Érdekes cikk az emberi jelenléthez szokott varjakról
Nálunk is számos dolmányos varjú él, főleg a patak mentén és a mezőgazdasági területek közelében. Ti is tapasztaltatok hasonlót, mint amit a szerző elmesélt?
https://www.facebook.com/share/179AcDeh5q/
Kevés megosztóbb lény akad a szárnyasok között a varjaknál. Ősi hiedelmek szerint a halál hírnökei, a másvilág követei, boszorkányok segítői, de ha csak kinézek az ablakomon, akkor is azt látom, hogy nyaranta dolmányosok fosztogatják a kukákat és tizedelik az itt fészkelő örvös galambok és szarkák tojásait és fiókáit. Éppen ezért talán nehéz őket szeretni. Ugyanakkor más kultúrákban a varjak a bölcsesség madarai, és valóban tagadhatatlan, hogy egészen rendkívüli intelligenciával és szokásokkal bírnak. S bár szokásaik egy része emberi szemmel nézve ijesztő, egyúttal lenyűgöző is.
Ezeket magam is megtapasztalhattam, amikor befogadtuk Pakitót, a dolmányos fiókát. Persze egy sérült fióka megtalálása mindig dilemmát okoz: vajon ott vannak-e a szülők, képesek lesznek-e így is gondját viselni az apróságnak, illetve szabad-e nekünk beavatkozni a természet rendjébe? Akkor és ott én úgy ítéltem meg, a fióka halálra van ítélve, és tudván, hogy ezzel sok szempontból nem cselekszem jót, mégis úgy döntöttem, magunkhoz veszem. Önző cselekedet volt? Valamilyen szinten természetesen igen, hiszen saját lelkiismeretem hangját kívántam csillapítani ezzel, és engem töltött el jó érzéssel, amikor egészségesen és röpképesen útjára bocsáthattuk. Akkor még nem is sejtettem, mennyit tudok majd meg ezekről a madarakról.
Aztán amikor repülni tanítottuk, megismerhettük a telep varjainak egészen egyedülálló képességeit és összetartását. Hiszen nem egyszer fedezték fel a helyi dolmányosok, hogy egy bozontos hajú ember egy fiókát cipel a karján, s olyankor vad károgásba kezdtek. Erre persze odacsődült a dolmányosok apraja-nagyja, hevesen tördelni kezdték a magas jegenyék száraz ágait, majd vadászgépeket megszégyenítő manőverekkel próbálták visszaszerezni „elrabolt társukat”. Megesett az is, hogy a Duna gátján sétálva száz varjú keringett fölöttem, rekedt károgásukat messzire visszhangozták az ártéri fák, s ilyenkor úgy tűnhetett, mintha az apokalipszis egyik lovasa vágtatna végig a síkon, halálmadarak kíséretében. Ha pedig ez nem lenne elég, egyes dolmányosok még évekkel később is felismertek. Legalábbis nem tudom másként értelmezni azt, amikor mindenki mást figyelmen kívül hagyva vészjósló károgásban törtek ki, ahogy megláttak, sőt, követtek is egy darabig. Valószínűleg emlékeztek a gonosz, nagyhajú emberre, aki egykor magával hordozta fajtársukat.
Azóta hosszú évek teltek el. Idén azonban egy másik arcát is megmutatta a dolmányos társadalom. Köztudott, hogy a varjak rendkívül leleményesek, ha élelemszerzésről van szó. Ha beérett a dió, mindenféle fondorlatos úton próbálnak hozzájutni a tápanyagokban gazdag csemegéhez. Felénk például gyakran dobálják a kemény, csonthéjas termést az utakra, s ha egy autó áthalad rajtuk, villámgyorsan összeszedik a kiszabadult dióbelet. Egyik nap épp ebédelni indultam, amikor megláttam, hogy egy szürkekabátos az intézetünk udvarán próbálkozott ilyesmivel. Balszerencséjére az udvaron jóval ritkábban mozognak autók, mint az épület túloldalán, az utcán, így egy darabig hiába várt. Fel-felkapta a diót, a magasba emelkedett, s mindig visszapottyantotta a macskakőre, az erős héj azonban nem engedett. „No várj csak” – gondoltam, és elindultam az út közepén pihenő termés irányába. A varjú azonban bizalmatlan volt. Épp az orrom előtt csapott le, majd felreppent vele az ereszcsatornára. Megálltam alatta. „Dobd le és segítek” – mondtam, mintha ez segítene számára megérteni a szándékomat, de nem csodálkoztam, hogy a madár továbbra is csupán gyanakvóan méreget. „Nem akarom elvenni, csak feltöröm neked” – dörmögtem az orrom alatt, és még a kezem is a magasba emeltem. Ám nem történt semmi. „Hát jó, ha nem, akkor nem” – gondoltam, majd ahogy indultam volna tovább, a dió egyszer csak a lábam elé pottyant. Nem tudtam, hogy szándékos volt-e a dolog vagy csupán kicsúszott a dió a csőr szorításából, mindenesetre lehajoltam érte és a kezembe vettem. A varjú leröppent a parkoló autók közé és tisztes távolból méregetett. Talán azt latolgatta, vajon búcsút inthet-e a csemegének, mert a kétlábú jármű sajnos nem lépett rá… Néhány másodpercig néztük egymást, majd a diót két tenyerem közé szorítottam és elroppantottam. A dolmányos egyet előre szökkent. Óvatosan kipiszkáltam a héjból a friss dióbelet, majd kis kupacban letettem a járdára. A varjú kivárt, én pedig mentem a dolgomra. Vállam fölött azonban visszapillantottam és az épület sarkától még láttam az odasuhanó árnyat, ahogy villámgyorsan felcsipegeti a finom falatokat.
Két nap múlva épp ebédről visszafelé jövet szeltem át az udvart. Akkor már három dolmányos állt lesben a tetőkön. Engem figyeltek. Az egyik elsuhant a diófa irányába, leszakított egy diót, a magasba röppent, majd néhány méterrel előttem ledobta a termést az aszfaltra. A madár egy tetőgerincen állapodott meg, majd előrehajolva, feszülten figyelt. Lassan odalépkedtem a dióhoz, a kezembe vettem, megtörtem, majd a dióbelet a fal tövébe tettem. Eközben a hátamon éreztem a másik két madár kíváncsi pillantásait is. Ahogy felemelkedtem, halk szárnysuhogást hallottam. A néhány másodperce még a gerincen figyelő varjú már az autók között lopakodott. Kicsit távolabb mentem és vártam. A dolmányos előszökdelt, de gyanakodva forgatta a fejét, hol engem, hol a dióbelet méregetve. Végül összecsipegette a zsákmányt és elégedetten távozott.
A rákövetkező héten egy lépéssel megint közelebb kerültünk egymáshoz. Úgy látszik, két próba elégnek bizonyult ahhoz, hogy a varjú rájöjjön: nem akarok ártani neki, és a fura idegen sokkal hatékonyabb módja annak, hogy hozzájusson az áhított falatokhoz, mint az odakint járó autók, amik teljesen összezúzták a csonthéjas termést. Egy autó tetején ácsorgott, dióval a csőrében. Először észre sem vettem, amíg rám nem károgott. Nem fülsértő, rekedt kiáltás volt ez, hanem szinte játékosan, magas, gurgulázó hangon motyogott valamit felém. Amint ránéztem, már koppant is a dió a macskakövön, de a varjú most nem mozdult. Felvontam a szemöldököm. „Te aztán ravasz kis jószág vagy!” Lassan elindultam felé. A dolmányos ezúttal nem röppent fel, csak átszökkent az autó tetejének túloldalára. Amikor lehajoltam, topogni kezdett. Megint leraktam elé a kis kupacot, ő pedig szemlátomást boldogan szedte össze, mit sem törődve azzal, hogy ezúttal ott várom meg, amíg jóllakik. Megismert. Ez egészen biztos. Az ember szereti azt gondolni, hogy ez egyfajta „barátság” kezdete, én azonban sokkal inkább éreztem azt, hogy csupán szokatlan eszköz vagyok a varjak végtelennek tűnő arzenáljában. Egy leleményes varjú saját eszköze a diófeltörésre. Mindenesetre nem bántam.
Így peregtek az őszi napok. Egyre hűvösebb lett az idő, a dió pedig lassan elfogyott a fáról. A varjak azonban maradtak. Egy reggel a kávémat szürcsöltem a megszokott helyemen. Nem volt kedvem leülni, mert az éjjel megázott a rozoga szék. Halk kaparászásra lettem figyelmes. Karmok sercegtek a lapostetőn. Majd egyszer csak előszökkent a varjú, alig egy méterre tőlem. Kecsesen fellibbent az ereszcsatornára és nagyokat kortyolt a megrekedt vízből. „Miben segíthetek most, kis barátom? Nincs már dió…” A dolmányos forgatni kezdte fejét és megint méregetett. Közelebb szökkent, egész a fal mellett álló szék fölé. Egyszer csak beletúrt a csatornába, majd szép, rozsdabarna platánlevelet húzott elő. Előrehajolt és rám nézett. Aztán finoman kiengedte csőréből, én pedig végignéztem, ahogy a levél lágyan ringatózva lehullik, majd puhán landol a székemen. Mire felpillantottam, a madár halk szárnysuhogással továbbállt. Én pedig visszamerültem gondolataimmal a forró kávéba, és alig vártam a következő találkozást, hogy a szürke halálmadár újra derűt csepegtessen a komor falak között töltött októberi napjaimba.
