22/01/2025
PÁNIKROHAM ÉS EGY VÁRATLAN ÜZENET A SORSTÓL
Nem számítottam rá, hogy Egyiptomban, egy számomra ismeretlen, tengeri túravezető fiatal arab pasi, egy igencsak kritikus élményt követően megtanít nekem valami fontosat saját magamról, legalábbis rávilágít vmire, amivel dolgom van. Váratlanul ért, mégis olyan üzenet volt ez, amit meg kellett hallanom.
Hogyan is történt? Elmesélem.
Pár napja befizettünk egy egész napos hajós túrára, mert Lackó és Tami sznorkelezni szerettek volna, én pedig imádok hajózni. Ugyanakkor dupla földjegyűként szeretem, ha két lábbal állok vhol, bárhol, legyen az hajó is akár, de beleugrani a mélyvízbe, na az már nem az én világom, mindig is inkább kerültem az ilyen élményeket.
Reggel 8-kor a kikötőben voltunk, rajtunk kívül csak orosz vendégek a hajón, a személyzet arab, a többségük beszél oroszul és angolul is. Délelőtt fehér homokos szigeten kötöttünk ki, csoda volt, fotózkodás, fürdés, aztán ebéd a hajón, majd kora délután bementünk a partoktól távol a korallzátonyokhoz és elérkezett a sznorkelezés ideje. Lackó és Tami elsőként a vízben, az én 11 éves vízöntő lányom csodálatosan ráérez egyből a snorkeling élményére, alig akarja abbahagyni. Egy ideig nézem őket a hajóról, fotókat készítek, majd boldogan napozok és pihengetek a hajón, mondván, nekem ez így tökéletes. Tami és Lackó a csapatból utolsóként jönnek ki a vízből, kimaxolják az időkeretet. Tama boldogan meséli, milyen csodákat láttak a víz alatt. A hajó elindul, újabb korallzátonyok felé vesszük az irányt. A hajó újra megáll. Tami most a hajón marad. Lackó újra a vízbe megy, engem próbál rábeszélni, hogy menjek vele én is, mert csodálatos élmény. Nagyon nehezen, de végül rászánom magam, egyáltalán nem nagy lelkesedéssel, de azt gondolom, majd vhogy legyőzöm a félelmemet, nagy baj nem lehet, a látvány és az élmény biztosan megéri majd. Bevillan egy 18 évvel ezelőtti nagyon hasonló helyzet, de gyorsan elhesegetem magamtól a rossz érzést, most biztosan nem olyan lesz. Felveszem a békatalpat, maszkot, pipát, Lackó magyaráz, mit hogyan kell csinálni, csak messziről hallom már őt, kezd rajtam elhatalmasodni a félelem a mélységtől, vagy valami mástól, de nem tudom pontosan, mi az. Az egyik arab leültet a hajó szélére, ő is bőszen magyaráz, aztán belök a vízbe, innen már nincs visszaút, menni kell, el a hajótól, különben a fejem beleütközik. Érzékelem, hogy Lackó a közelemben van, messziről hallom is még, hogy kérdez tőlem vmit, talán hogy minden rendben van-e. De nincs, dehogy van, nagyon nincs rendben semmi, egyre szaporábbann veszem a levegőt, kalimpálok a lábaimmal őrült iramban, hogy fent maradjak a vizen, közben azt érzem, hogy a békatalp nem tart fenn a vizen, sőt inkább lefelé húz, ha nem taposok ezerrel, akkor elsüllyedek. Sós vizet nyelek, sokat, a hajó meg csak távolodik, p**a ki, p**a be, egyre kétségbeesettebben taposok, mindjárt sírok, nem akarok meghalni. Lackó ott van a közelemben, de nem látom, csak messziről hallom őt, segíteni akar, de én csak a hajóhoz akarok visszajutni, ha hozzám ér, ellököm, nem tarthat vissza senki, megfulladok, ha nem jutok fel a hajóra. A szívem iszonyat erővel dübörög, a fejem zakatol, sípolok, alig kapok levegőt, pedig kint van a fejem a vízből. Pánikrohamom van, ez nem a víz, nem is a mélység, nem a cápáktól vagy bármi más élőlénytől való félelem, semmi ilyesmi nincs a fejemben, csak az, hogy nem kapok levegőt. Úgy érzem, iszonyatosan hullámzik a tenger, hiába veszem ki a fejemet, akkor is ellep a víz. Meg kell nyugodnom, ezt ismerem fel hirtelen, magamat kell lenyugtatnom, és akkor túlélem ezt (is). Nem fogadom el Lackó segítségét, sőt, menekülök előle, csak magamon tudok most segíteni, el kell hinnem, hogy a levegő jön, érkezik a tüdőmbe. Elkezdek erőnek erejével nagyokat lélegezni, a szívem már kicsit nyugodtabban ver. Közben elkezdem érzékelni a külvilágot, messziről hallom, ahogy a túravezető kiabál felénk, nagyon elsodródtunk tőlük és a hajótól is, vissza kell mennünk feléjük. Ki akarok menni. Sajnálom, hogy nem látom azt, ami lent van, mégis jobb lesz, ha kimegyek. Ahogy közeledem a hajóhoz, egyre nyugodtabb vagyok, időnként már lemegyek picit a víz alá is, atyaég, milyen csodálatos, amit látok, hihetetlen, mennyi színes hal, fantasztikus, gyönyörű, mesés! Tisztán látom a víz alatti csodavilágot, de nem érzem magam biztonságban, hogy élvezni is tudjam. Megérkezem a hajóhoz, végre itt vagyok, megyek kifelé. Már majdnem megkapaszkodom, amikor mellettem terem a túravezetőnk, fiatal arab pasi, eddig is szimpatikus volt nekünk, higgadt, nyugodt, értelmes, több nyelven beszélő, kedves faszi. Nem tudom, hogy került ide, az előbb még messze volt tőlünk, a korallzátonyokhoz vitte a csoportot, ennyi idő eltelt volna? Szól hozzám, hogy ne menjek ki. Elém tol egy karikát, hogy kapaszkodjak bele, azt mondja, elvisz a korallzátonyokhoz, mert még alig láttam vmit, és az igazi szépség ott vár rám. Azt mondja, odafelé kapaszkodhatok, viszont tegyem be a fejemet a vízbe, csak élvezzem a látványt, közben majd még jobban megnyugszom, és visszafelé már kapaszkodás nélkül egyedül fogok jönni. Ne kapkodjam a levegőt, nyugodtan lélegezzek, és bízzak benne, hogy minden rendben lesz. Erősen hezitálok, de látom a szemében, hogy tudja mit beszél, és ott van előttem a karika, ha bármi történik, ha újra jön a pánik, akkor van segítségem. Nehezen, de elfogadom a segítséget, győz a kíváncsiságom, és az az érzés, hogy nem szoktam feladni dolgokat, újra megpróbálom.
Elindulunk, fejem a vízben, a levegő érkezik, ahogy nyugodtabb vagyok, a levegő egyre jobban szétárad bennem, fokozatosan elkezdek kifelé figyelni, arra, amit látok, már nem zihálok, tudom, hogy jön a levegő, bízhatok benne, a lábaim sem kalimpálnak már eszement módon, nem húz le a békatalp, segít a haladásban, a kezeimre nincs is szükség, elég a lábaimmal hajtani magam. És egyszer csak ott van alattam a korallzátony. Hűha, aztamindenit, milyen csoda ez már?! Komolyan ezt akartam én kihagyni?! A látvány, az élmény mindent megér, színes, eleven csodavilág, rengeteg hal, színes korallok, mesés az egész! Már egy ideje elengedtem a karikát, észre sem vettem, hogy mikor. Magam vagyok most a látvánnyal. Örülök, hogy legyőztem a félelmet, a pánikot, legyőztem saját magamat.
Amikor szólnak, hogy menni kell, elindulok a hajó felé, nincs bajom, jól vagyok, Lackó is ott van a közelemben, de már nem félek, minden rendben van. Elérem a hajót, Tami a lépcsőnél vár, segít, elveszi a békatalpakat tőlem. A hajóról látta, hogy bajom van, aggódott értem, örül, hogy kint vagyok. Megölelem, annyira örülök neki, hogy itt van, hogy létezik, és annak is, hogy ő olyan kis bátor, ő nem félt a vízben, engem viszont féltett.
Elindul a hajó, Lackóval szárítkozunk a hajó alsó részében, kiállunk a napra, hogy ne fázzunk, Tama is velünk van. Egyszer csak hozzánk lép a túravezetőnk, most látom csak igazán, milyen magas, vékony, sportos, mégis elegáns pasi, kinézetre akár egyetemi tanár vagy tudós is lehetne, van benne vmi meggyőzően intellektuális, talán a szemüveg, talán a nyelvtudásai, talán a visszafogott, mégis erőteljes határozottsága, egyenes beszéde, nem tudom. Rám néz, egyenesen a szemembe, és azt mondja: "Még soha senkit nem láttam ilyen gyorsan legyőzni a saját pánikrohamát, és újra megpróbálni. Viszont meg kell tanulnod segítséget kérni és elfogadni." Nézek rá, alig jutok szóhoz, megköszönöm neki, de ő már tovább is áll. Így már csak magamban teszem hozzá: "köszönöm mindkettőt, a segítséget és az üzenetet is, tudom, hogy dolgom van vele".
