25/07/2025
A szabadság nem épülhet ártatlanok vérére.
Az elmúlt hónapok eseményei megmutatták: a művészet lehet bátor kiállás az igazság mellett, de lehet álarca a gyűlöletnek. A különbség élet és halál, fény és sötétség között húzódik.
október 7-én a Hamász olyan támadást hajtott végre, amelynek brutalitása megrázta a világot. Ez nem hadművelet volt, hanem válogatás nélküli terror:
Több száz civil halt meg a Nova Fesztiválon és környékén.
Lángszórókkal égettek el embereket. Autókat gyújtottak fel, hogy a bent rekedtek élve égjenek. Fiatal lányokon, nőkön csoportos nemi erőszakot követtek el, testeket csonkítottak meg, melleket vágtak le, nemiszerveket szét, fegyvercsöveket és vasrudakat dugdostak fel 14-18 éves hippi lányoknak és haláltusájukban erőszakolták meg őket tömegesen, majd tetemüket trófeaként hurcolták, nevetve ünnpelve gaztettüket. Csecsemőket fejeztek le, gyerekeket kínoztak szüleik szeme láttára, tűzzel, vassal.
Mindezt GoPro-kamerákkal rögzítették, feltöltötték közösségi oldalakra, hogy a borzalom diadalmenetté váljon.
Ez nem „ellenállás”, hanem az emberiesség szétzúzása sátáni rítusba csomagolva. Az erre adott halálbüntetés nem bosszú, csak következmény. Ez az a szint, ahol már támogatnám a halálbüntetést, mert nincs helyes válasz.
"Öljön, aki halni akar, haljon, aki ölni tanít, emberek"
És mit látunk? Jön három jól szituált északír rapper, akiknek a legnagyobb problémája eddig a kávé hőfoka lehetett, és forradalmárt játszanak a TikTok-lájkokért. Nem értik a valóságot, csak pózolnak egy ügy mögé bújva, amelynek nevében gyermekek testéből lett színpadi díszlet. Ez nem szolidaritás. Ez a legaljasabb nihilizmus, amely a Spotify-listákon menetel, miközben a valóság sírjaiban gyermekcsontok porladnak.
Az északír konfliktusra való hivatkozás pedig történelmi csúsztatás. Az IRA legsötétebb időszaka sem hozott olyan tetteket, mint csecsemők lefejezése, nők tömeges meggyalázása és testek élve elégetése. A brit elnyomás narratíváját ráhúzni vallási fanatizmusra: hamis és sértő minden valódi politikai küzdelem emlékére.
A palesztin nép szenvedése valóság. Gázában gyerekek halnak meg, családok semmisülnek meg, és ez önmagában tragédia. De ez nem teszi jogosulttá senkit arra, hogy kisgyerekeket kínozzon, nőket csonkítson meg, vagy civileket égessen el élve. A Hamász nem felszabadító erő, hanem gépezet, amely saját népét pajzsként használja, miközben vezetői luxusban élnek Katarban.
Aki ezt mentegeti, és terrorszervezetek zászlaját lobogtatja, nem a békét szolgálja, hanem a gyűlölet iparát.
A Kneecap magyarországi fellépését nem a Sziget szervezői, hanem kormányzati rendelet tiltotta meg. Helyes döntés volt. Nem a kitiltás, hanem a bölcsek meghallgatása. Ha a Sziget szervezői nem csupán a nézettséget és a költségvetést nézik, hanem a hozzáadott értéket, meg se hívják az ehhez hasonó zenekarokat. Ha a szabadság számítana nekik a pénz helyett, ahogy hìrdetik, nem itt tartana a Sziget. Szabadság Ozorán van, a Szigeten csak pénzéhség és reklám minden mennyiségben. De ritka pillanat, amikor egy politikai döntés egybeesik azzal, amit az értelmiség, a felelős művészvilág elvár: nem adunk színpadot a terror apologétáinak. Nem jó tiltással nevelni, de határok nélkül nincs sem béke, sem rend. Gyilkosok ünneplése ez a határ. Persze a pápát is ki lehetne tiltani, hiszen egy hasonló kegyetlenségeket elkövetett szervezetet ünnepel...
Bárcsak az értelmiség gyakrabban kiállna, amikor az emberi méltóságot a politika, az ideológia, a vallás vagy a „művészet” álcája alatt gyalázzák.
Másik oldal: Majka és a mikrofon...
Van, amikor a művészet valódi tükröt tart. A Csurran, cseppen klip és a koncerten bemutatott gesztus – ahol a „miniszterelnök” szerepében a mikrofont a fejéhez szegezve „elsütötték” – pontos szimbóluma annak, amit politikai öngyilkosságnak nevezünk: amikor egy rendszer saját korrupciója és képmutatása miatt omlik össze. Ez nem erőszakra buzdítás volt, ahogy a propaganda próbálta beállítani, hanem metafora. A hatalom retteg a tükörtől, amit a művészet tart elé.
Két történet, két arc.
Az egyik oldalon előadók, akik zászlót lengetve ünneplik a halált, és gyilkosokat romantizálnak.
A másikon egy művész - bár ezt azért nagyot nyelve használom Majkára - kimondta az igazságot: hogy a hatalom, amely elárulja saját értékeit, önmaga ellen fordítja a fegyvert.
Ez a különbség a propaganda és a művészet között. Az egyik pusztít, a másik ébreszt.
Tehát nem tapsolok a mészárlásnak. Nem tapsolok a bosszúnak sem. De kimondom: aki terrorszervezeteket éltet, az nem lázadó, hanem a gyűlölet szócsöve.
És azt is kimondom: amikor valaki végre fel meri emelni a hangját az igazságtalanság ellen, annak nem megbélyegzés, hanem figyelem jár.
Az igazi lázadás nem a vérben van, hanem a békében. Nem a rombolásban, hanem az alkotásban.
Aki ezt nem érti, az nem forradalmár – csupán a káosz díszpintye.
