31/08/2025
Ha már itt az augusztus vége, gondoltam, megosztanám veletek a regényem (A középpályás) első fejezetének egy részét, ha már ez is "A kibaszott augusztus vége" címet viseli (Innen is nagy köszönet az egyik kedves kollégámnak, amiért biztosított arról, hogy helytálló és nem túl obszcén címválasztás). Fogadjátok szeretettel, és várom a visszajelzéseiteket 💜
"Meghalt az apám. Vagyis, jobban mondva, a férfi, akit mások az édesapjuknak hívnának, most már tényleg nincs többé. Nem, mintha eddig sok vizet zavart volna az életemben, de azért fura belegondolni abba, hogy mostantól már senkinek sem kell válaszolnom arra a kérdésre, hogy „Miért nem beszélsz az apáddal?”, vagy arra, hogy „Te komolyan Aengus Nolan lánya vagy?”. Ja. Milyen szerencsés lány! Huszonegy évvel ezelőtt az a fickó vitte ágyba az anyját, aki később az angol futball egyik legmenőbb labdarúgó edzője lett, csak azért, hogy aztán megfeledkezzen arról, hogy egy gyereket fel is kellene nevelni. Mert persze semmi sem fontosabb a labdarúgásnál. Utálom a labdarúgást. Mi is az valójában? Tizenegy hapsi futkározik a fűben egy nyomorult labdát kergetve, mintha nem lenne jobb dolguk. Nos, néha én is szívesebben futkároznék ahelyett, hogy reggel 6-kor felkelek, felveszem a kötényemet, és idegeneknek szervírozom a reggelit, de egyelőre ezt kell tennem ahhoz, hogy egy napon majd benyújthassam a jelentkezésemet az Arizonai Állami Egyetem kreatív írás szakára, aztán egyszer talán egy sikeres írónő váljon belőlem. Nem egy olcsó mulatság az egyetem, még akkor sem, ha az anyád egyetlen festményével többet keres, mint te két hét alatt, akkor sem, ha a pótapád egy menő újságnál veri a billentyűzetet, és akkor sem, ha a biológiai apád feltehetően egy egész luxusautó-flottával rendelkezik. Szóval hiába halt meg az apám, attól még nem állt meg a világ, és engem is vártak a Juniper & Clayben a jó öreg kávégépek, és a kedvenc száznyolcvan centis munkatársam, aki valószínűleg már gimis korunk óta belém van zúgva.
– Hé, Jen, ha lehet, ma ne kapcsold be a rádiót – vetette nekem oda a pult elől Vincent, aki azzal a lendülettel ki is hajította a Forth Journal mai számát a kukába, és addig még soha nem látott hideg arckifejezéssel pillantott rám, de nem is időzött rajtam olyan sokáig.
– Tudom – mondtam, a szememet lesütve.
Vincent egy pillanatra megállt, majd szó nélkül megfordult, és kiment a teraszra, hogy előkészítse a kinti asztalokat. Én közben nekiálltam a nap első Sunrise Mochájának. Amikor ma bejöttem a kávézóba, épp olyan természetellenesen szépen festett a reggeli égbolt, mint amikor az egyik tulaj, Juniper Rhodes elnevezte ezt a mennyei kávés különlegességet. Nincs olyan ember itt az arizonai Forth városában, akinek ne csordulna össze a nyál a szájában már csak ennek a fehércsokis-mangós latte nevének hallatán. Mint a nyár frissítő íze így augusztus végén. A kibaszott augusztus végén. A nyár frissítő íze az én számban azonban most egy leírhatatlanul fura érzés volt, ami körbe-körbe táncolt a belső szerveim körül. Mintha nem történt volna semmi, és mégis minden egyszerre történt volna. Nem tudtam, hogyan kéne éreznem magam, de tagadhatatlanul zavart, hogy a tegnap esti történések után még egy könnycsepp sem hullt le a szememből. Pedig mégis, végig csak az a gondolat járt szüntelenül egy őrült tangót a fejemben, hogy még a két utcával mellettünk lakó Joseph bácsit is jobban ismerem, mint azt az embert, akiről most az egész világ beszél. Joseph bácsiról tudom, hogy négy unokája van, minden héten kétszer eljár sakkozni, és sosem köti be a cipőfűzőjét. Aengus Nolannek vajon hány gyereke van rajtam kívül? Ő hogyan kötötte be a cipőfűzőjét? Talán ezekre a kérdésekre még Joseph bácsi is jobban tudna válaszolni, mint én.
A presszógép szisszent, és én is, miután kissé megégettem az ujjam egy csepp kávéval. Mint egy átlagos szerdai napon, csak valahogy most már jobban utálom a szerdákat, mint a hétfőket, és valahogy jobban utálom azt is, ahogy Vincent Miller a szeme sarkából lesi minden mozdulatomat, miközben letörli a múlt héten beszerzett új asztalokat, amik abban a sarokban foglaltak helyet, ahol a falat borostyánnal futtatott rusztikus tégla borítja. És valahogy már azok a hülye bekeretezett régi kávés zsákok is jobban idegesítettek, amik a szemben lévő falat díszítik. De mondhatjuk úgy is, hogy valahogy jobban utáltam az egész létezésemet. Szép kilátások egy huszonegy éves lány számára.
– Jen, vigyázz! – kiáltotta Vincent, azzal visszarántva engem a való világba, ahol nem egy szép poháralátétre, hanem egyenesen a combodra kapod a reggeli kávédat.
Még szerencse, hogy csak egy jeges Sunrise Mochát és egy kecskesajtos quichét rendeltek a tízes asztalnál..."
Nos, Nektek milyen nyaratok volt?☀️🏖🏜
📸 Váczy Ariella
