12/04/2025
MEGJELENT:
Végh Attila
DIONÜSZOSZ-INFÚZIÓ
„Van valaki bennem, aki a világ dolgait meg akarja ismerni, de van valaki bennem, aki azt akarja, hogy ismereteim fulladjanak bele a rejtélybe. Utóbbi a hétköznapjaimra idegenül tekint. Ilyenkor a legszívesebben letagadna.” Végh Attila új esszékötetének főbb hívószavai: rejtély, élmény, csodálkozás. A József-Attila díjas költő-író-esszéista számításai szerint húsz-harminc évente egy világ tűnik el. Ezek szerint az ókori görögöktől bennünket száz világeltűnés választ el. És mégis van valami, ami a görög mítoszok, misztériumok, filozófiai írások és tragédiák mélyén él, és még ma is rendre elszabadul onnan, hogy a mi álmainkban kísértsen. Ennek a kísértetnek igyekszik utánajárni a könyv. Közben megismerkedünk a szerző egyszemélyes szellemi mozgalmával, a thaumatizmussal, amelynek középpontjában a csodálkozás imperatívusza áll.
…
„Száz világ elmúlt, mióta Dionüszosz megjelent Hellaszban. Csak sejtéseink lehetnek arról, hogy amikor jóval később megnyílt előtte az Olümposz, és a földi isten elfoglalta méltó helyét égi társai közt a hegyen, hogyan gondoltak rá a görögök, mit éreztek, ha valaki kimondta az öröm istenének nevét. Most arról akarok beszélni, hogy mit jelent nekünk ma. Hogy mit jelent nekem.
Ebben persze Nietzsche a főbűnös. Elmúlt világokon átlátva ő talált rá Dionüszosz Apollónjára és Apollón Dionüszoszára, az istenpárra, akik a művészet, a tragédia szellemében együtt élnek. Nem úgy, ahogy Nietzschét félreértve sokan hitték. (És nem úgy, ahogy a két istennel kapcsolatban – későbbi beismerése szerint – Nietzsche korábban hitte, félreértve önmagát.) Nem két ellentétes elv vezéralakjairól van szó, akik harcolnak egymás ellen a műalkotásban. Mert a világ nem ellentétes erők küzdelméből oldódik ki, hanem sokrétűen egységes mező, ahol Apollón és Dionüszosz nem a dichotomikus világ székrekedésesen erőlködő, azt dialektikus egységbe nyögő menedzserei, akiknek egymás ellen feszülő nem-jei végül egy mozaik-igenné állnak össze, hanem a létezés gyönyörének és borzalmának szédületes, szétválaszthatatlan igenjét többfelől megközelítő alakjai. Ezt az isteni ős-igent a ráció, a logika, a dialektika, a metafizika sohasem ért***e. Nietzsche szerint Hegel filozófiájából az ellentmondás absztrakt tétele rikácsol, az akció helyébe reakció lép, amely nem más, mint a rabszolga t***e. A csőcselékre jellemző ressentiment, bosszúszomj, neheztelés soha nem érthet meg semmi eredendőt, mert velejéig reaktív. A kereszténység, a metafizika, és minden olyan hit, amely kétpólusúnak látja a világot, mély nehezteléssel van az evilággal szemben, amelyben élni, tapasztalni, gondolkodni kényszerülünk mi, szerencsétlen emberbogarak. A tragédiát – és szülőatyját, Dionüszoszt – a rabszolga sosem fogja megérteni.”
