Hetvenkedő Mindig Úton

17/09/2026

Te megszólítanál egy vadidegent az utcán, hogy segítsen?

Hétfőn nekem nem nagyon volt más választásom.

Leeresztett az autóm kereke.

Sebaj, gondoltam. Van pótkerék.

Volt.

Csak éppen az is lapos.

Na jó. Akkor elő az emelőt.

Emelő?

Nincs.

21-es kerékkulcs?

Az sincs.

Ekkor szembesültem vele, hogy úgy vettem meg használtan az autómat, hogy fogalmam sem volt róla: ezek egyszerűen hiányoznak belőle.

Ott álltam egy defektes autóval, egy lapos pótkerékkel, emelő és kerékkulcs nélkül.

Mondhatnám, hogy remekül kézben tartottam a helyzetet.

Nem tartottam.

Viszont megláttam egy számomra teljesen ismeretlen, szimpatikus hölgyet, és megszólítottam:

Ne haragudj, nincs véletlenül egy emelőd?

Volt.

És itt akár véget is érhetett volna a történet.

De nem ért.

Amikor kiderült, hogy a pótkerék is lapos, Judit elvitt vele a MOL kútra. Felfújtuk.

Vissza az autóhoz.

Akkor jött a következő felismerés:

kerékkulcsunk továbbra sincs.

Irány a Praktiker.

Megvettük a 21-es kulcsot, visszamentünk, felkerült a pótkerék, én pedig végre eljutottam a gumishoz.

És közben azon gondolkodtam:

egy órával korábban még azt sem tudtam, ki az a Judit.

Mégis időt szánt rám, fuvarozott, segített, és addig nem hagyott magamra, amíg el nem tudtam indulni.

Judit, ha ezt olvasod: még egyszer nagyon köszönöm. ❤️

Egy vadidegentől segítséget kértem, és egy ismerőssel lettem gazdagabb.

Hétfőn a Facebookon be is jelöltük egymást.

Ma pedig észrevettem valamit:

öt közös ismerősünk van.

Ennyit arról, hogy vadidegen.

És végül nem is a defekt maradt meg bennem ebből a napból.

Hanem az, hogy néha merjünk annyit mondani:

Segítenél?

Mert még mindig vannak emberek, akik erre egyszerűen azt mondják:

Persze. ❤️

Te könnyen kérsz segítséget egy idegentől, vagy inkább mindent megpróbálsz egyedül megoldani?

16/09/2026

Évtizedekig nőtt. Néhány perc alatt eltűnt.

16/09/2026

Ma megérkezett egy e-mail, amit nagyon vártam.

Ennyi állt benne:

Your e-Visa is ready.

És én vigyorogtam a telefonomra.

Mert addig ez az egész csak egy terv volt.

Egy meghívás.
Egy ötlet.
Egy repülőjegy, amit még meg sem vettem.
Egy város valahol a térképen, amiről képeket nézegettem.

Most viszont ott van előttem a vízum.

Megyek Azerbajdzsánba.

Bakuba.

És milyen érdekes: még mindig tudok úgy örülni egy következő útnak, mintha az első lenne.

Pedig fogalmam sincs, Baku elvarázsol-e.

Lesz-e az a bizonyos „aha”, amit mostanában egyre nehezebben találok.

Lehet, hogy igen.
Lehet, hogy nem.

De éppen ezért akarom látni.

Nem mások fotóin.
Nem videókon.
Nem útleírásokban.

A saját szememmel.

Aztán majd elmesélem nektek úgy, ahogy én láttam.
Akkor is, ha „aha” lesz.
És akkor is, ha csak egy „hát, ezt is láttam”. Most viszont ti jöttök:

Mi az a hely, ami nálatok még csak terv, de nagyon szeretnétek, ha egyszer csak valóság lenne belőle?

Hátha ma itt összegyűlik néhány álom a világ minden tájáról.

15/09/2026

Ti most érkeztetek. Én meg már indulnék is.

Üdv a Hetvenkedő Mindig Úton oldalon! ❤️

Itt utazunk, kíváncsiskodunk, néha eltévedünk, néha nagyokat nevetünk ,és közben arról is beszélgetünk, hogyan ne várjunk mindig a „majd egyszerre”.

Örülök, hogy itt vagytok!

És ha már megérkeztetek, rögtön kérdezek is valamit:

Ha holnap bárhová elindulhatnátok, hová mennétek?

Marcsi ❤️
Hetvenkedő Mindig Úton

Judit Bencsina, Barabás Mária, Orsolya Prath, Molnárné Gyenge Irén, János Pesti, Terézia Kálmán, Gina Kullai, Ági Gyenes, Boglárka Ján, Judit Repcsényi, Monika Kispál, Kata Horváth, Geschitz Zsuzsanna, Ilona Buczolics, Éva Fehér, Irén Sziráki, Anna Sipos, Éva Pinke, Ildiko Kolosvary, Erika Telek, Aranka Jónás, Aniko Kiszely, Éva Cseh, Ibolya Fekete, Kőnig Cecília, Koszta Edit, Gabriella Vida, Lászlóné Kawalkó, Mária Maléth, Vilma Andrásik, Judit Pakozdi, Budavári Attiláné Uber Ildikó, Fazekas Zoltán, Éva Szána-Kis, Zsuzsa Kovács, Zsuzsa Angyal, Marianna Szmolárné Nagy, Krisztina Juhos, Andrea Fülöp, Zsuzsa Molnárné Mike, Ibolya Kluk, Csákváry Marietta, Éva Boldizsár Purmanné, Piroska Polgáriné Firtkó, Annamária N Lőrincz, Balog Hildegard, Ibolya Havasi, Szabó Gyöngyi, Georg Földvari, Dombainé Eszti

15/09/2026

Furcsa dolog történik, amikor már nem vársz arra, hogy valaki veled tartson.

Egy idő után már nemcsak az utazáshoz nem vársz társra.

Hanem egyre kevesebb dologhoz kérsz engedélyt az élettől.

Megvegyem?

Elmenjek?

Belevágjak?

Mit fognak szólni?

Nem túl késő?

Nem túl merész?

Nem kellene inkább…?

Ismerős?

Nekem nagyon.

Csak valahogy az évek során egyre rövidebb lett a tanácskozás.

A bizottság létszáma pedig mára egy főre csökkent.

És érdekes módon sokkal gyorsabban születnek a határozatok.

Persze ma is meghallgatom mások véleményét.

Van, hogy igazuk van.

Van, hogy elgondolkodom rajta.

És van, hogy meghallgatom, bólogatok,aztán pontosan azt csinálom, amit eredetileg akartam.

Nem dacból.

Hanem mert rájöttem valamire:

az én életem következményeit végül úgyis én élem meg.

Ha valami sikerül, én örülök neki.

Ha melléfogok, én vakarom ki magam belőle.

De ha kihagyok valamit csak azért, mert valaki más szerint nem nekem való, azt is én fogom sajnálni.

És bizony melléfogtam már.

Voltak rossz döntéseim.

Voltak utak, amelyekért nem lelkesedtem úgy, ahogy vártam.

És volt olyan ötletem is, amelyik sokkal jobban nézett ki a fejemben, mint a valóságban.

De furcsa módon ezeket kevésbé bánom, mint azokat a dolgokat, amelyeket meg sem próbáltam.

Talán ezért szeretem ezt a fotót is.

Ott állok egy rakás ember között.

Fogalmam sincs, ki kivel érkezett.

Ki mire várt.

Ki mit gondolt rólam.

És abban a pillanatban egyáltalán nem is érdekelt.

Jól éreztem magam.

Ennyi néha bőven elég.

Nem akarok mindig jól dönteni.

Nem akarom, hogy minden utam csodálatos legyen.

És azt sem, hogy mindenki helyeselje, amit csinálok.

Csak azt szeretném, hogy amikor egyszer visszanézek az életemre, minél kevesebbszer kelljen azt mondanom:

„Pedig szerettem volna.”

Na, most ti jöttök.

Mi az, amit sokáig halogattatok azért, mert mások lebeszéltek róla, furcsállták, vagy azt mondták: „Te ezt minek?”

Aztán mégis megtettétek.

Megérte?

14/09/2026

Egyedül utazni nem mersz? Akkor ne a repülőjeggyel kezdd.

Ülj be egyedül egy kávéra.

Nem azért, mert vársz valakire.

Nem azért, mert mindjárt érkezik a barátnőd.

Hanem csak úgy.

Magaddal.

Régen valahogy furcsának tűnt egyedül beülni valahová.

Egy kávézóba.
Egy étterembe.
Moziba.
Színházba.

Mintha mindenhez kellene valaki.

Mert mit gondolnak majd?

Hogy nincs kivel mennem?
Hogy egyedül maradtam?
Hogy szegény nő ott üldögél egymagában?

Ma már ezen inkább mosolygok.

Mert rájöttem valamire:

ha mindig társaságra várok, néha nem a társaság marad el.
Hanem az élet.

Ha megkívánok egy kávét, megiszom.

Ha meglátok egy helyet, ahová szeretnék beülni, beülök.

Ha szeretnék elmenni valahová, először már nem azt kérdezem:

„Ki jön velem?”

Hanem azt:

„Van hozzá kedvem?”

És tudjátok, mi ebben a legjobb?

Egy egyszemélyes programnál elképesztően könnyű az egyeztetés.

Ugyanazt akarjuk enni.
Ugyanakkor akarunk továbbindulni.
És még azon sem veszünk össze, kié legyen az utolsó falat süti.

Persze imádok társaságban lenni. Jó együtt nevetni, beszélgetni, megosztani egy élményt.

De már tudom:

egyedül lenni nem ugyanaz, mint magányosnak lenni.

Nekem néha éppen az ellenkezője.

Szabadság.

És a mai hozzászólásaitokat olvasva jutott eszembe valami.

Sokan írtátok, hogy egyedül még nem mernétek elindulni.

Pedig a bátorságot nem kell rögtön egy idegen országban gyakorolni.

Lehet kezdeni egy cappuccinóval is.

Talán az egyedül utazás sem a repülőtéren kezdődik.

Hanem annál az első kávénál, amikor leülsz egy asztalhoz, körbenézel, és egyszer csak rájössz:

nekem így is jó.

Na, erre nagyon kíváncsi vagyok:

Te beülsz egyedül kávézni vagy enni valahová?
Vagy még mindig feszengenél egy kicsit?

És ha már megtetted: emlékszel az első alkalomra?

13/09/2026

Elindultam. Aztán egyszer csak 7.000-en lettünk.

Pedig amikor elkezdtem ezt az oldalt, nem volt nagy tervem.

Nem számolgattam követőket.
Nem gondolkodtam algoritmusban.
Sőt, azt sem tudtam, érdekel-e bárkit, merre járok ,és mi jár közben a fejemben.

Csak mentem.

Utaztam.
Meséltem.
Lelkesedtem.
Csalódtam.
Néha eltévedtem.

Bár ezt utazás közben általában úgy hívom: kerülővel érkeztem.

És leírtam, amit gondolok.

Aztán elkezdtetek jönni.

Először néhányan.
Aztán százan.
Ezren.

Most pedig már több mint 7.000-en vagytok itt.

És tudjátok, mi ebben nekem a legjobb?

Hogy ez az oldal már régen nem csak rólam szól.

Én elmesélek valamit ,ti pedig folytatjátok.

Leírom, milyen volt egyedül elindulni, és érkeznek a történeteitek arról, amikor ti mertetek először nekivágni valaminek.

Van, aki egyetért velem.
Van, aki egyáltalán nem.
Van, aki biztat.
Van, aki megnevettet.

És persze időnként akad olyan is, aki szerint egészen másképp kellene élnem az életemet.

Elolvasom.

Aztán megyek tovább.

Talán éppen ezt szeretem a legjobban ebben a közösségben.

Nem kell egyformának lennünk.

Elég, ha kíváncsiak vagyunk egymásra.

Én pedig maradok az, aki eddig voltam.

Megyek, amerre a kíváncsiság visz. És ha találok útközben valamit, ami megnevettet, elgondolkodtat vagy meglep, elhozom nektek is.

A hátizsák készen áll.
Én is.

Úgyhogy megyünk tovább.

Köszönöm, hogy már több mint 7.000-en jöttök velem!

És most nagyon kíváncsi vagyok:

Emlékszel még, melyik posztomnál találtál rám?
Mi volt az, ami miatt azt mondtad: „Na, ezt a nőt követem!”?

13/09/2026

Hány utazásom maradt volna el, ha mindig várok valakire?

Valószínűleg nagyon sok.

Régen én is azt hittem, hogy az utazáshoz kell valaki.

Valaki, akivel megtervezzük.
Akivel együtt izgulunk.
Aki mellém ül a repülőn.

Aztán rájöttem valamire:

ha menni akarok, nem várhatok mindig arra, hogy valaki másnak is éppen akkor legyen ideje, pénze és kedve.

Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretek társaságban utazni.

Szeretek.

De azt még kevésbé szeretném, ha egy hely csak azért maradna ki az életemből, mert éppen senki nem mondja azt:

Jó, menjünk!

Úgyhogy megtanultam egyedül is elindulni.

És milyen érdekes.

Sokszor egyedül indultam el, de nem maradtam egyedül.

Beszélgetések kezdődtek egy vonaton.
Idegenek segítettek, amikor elakadtam.
Olyan embereket ismertem meg, akikkel talán soha nem találkoztam volna, ha mellettem ül valaki, akit már ismerek.

Persze ne romantizáljuk túl.

Egyedül nincs kire rászólni:

Nézd már meg, melyik kapu!

Nincs, aki vigyázzon a hátizsákra, amíg elszaladok.

És ha rossz vonatra szállok, legalább nem kell sokáig keresni a felelőst.

Én voltam.

Cserébe kaptam valamit, amit nagyon megszerettem:

a szabadságot.

Ha balra akarok menni, balra megyek.
Ha három órát akarok üldögélni valahol, üldögélek.
Ha reggel teljesen átírom a napi tervet, nincs kupaktanács.

És talán ezt tanultam meg leginkább az egyedül utazásból:

nem kell mindig útitárs ahhoz, hogy úton legyek.

Most viszont ti jöttök.

Van olyan hely, ahová nagyon szeretnétek eljutni, de eddig azért nem indultatok el, mert nem volt kivel?

És aki már megtette:

hová indultál el először teljesen egyedül – és milyen érzés volt?

Na, ezeket a történeteket nagyon szeretném olvasni.

12/09/2026

12/09/2026

Van, aki tarolni jár bowlingozni.
Én új műfajt teremtek.