Hetvenkedő Mindig Úton

07/11/2025

Nepáli jegyzetek XX.
A város, ahol az istennő sem szól

Katmanduban az ember nem tud csak nézni.

Minden kép mögött történet van,és füst.

A levegőben a Bagmati folyó hamuja lebeg: valakié, aki már újjászületett.

A busz ablakából láttam a Hilton romjait: egykor miniszter tulajdona volt, ma kiégett héj, zöld hálóval letakarva, mintha a város még mindig próbálná elrejteni a sebhelyeit.

A generáció, amely néhány napra fellázadt, nem hagyott maga után mást, csak koromfoltokat és hangtalan üzeneteket a falakon: valami véget ért, valami elkezdődött.

A régi városrészben minden lelassul.

Ott áll a Kumárí Ghar, az élő istennő palotája.

Ma nem jött ki az erkélyre. Nem adott áldást.

Azt mondják, ha a Kumárí lába egyszer megérinti a földet, az istennő eltűnik belőle.

És ha egyszer megsebesül, többé nem hívják istennek, csak lánynak.

Ebben a városban az isteni és az emberi között csak egy lélegzetnyi különbség van.

Ahogy a hamu és az új élet között is.

Katmanduban most mindenki újjáépít valamit.

Házat. Hitet. Önmagát.

A romokat nem bontják el,csak körbejárják, mintha az isten is félne hozzányúlni.

Néha a szél megkongatja a harangokat.

A helyiek szerint az istenek akkor beszélnek.

Vagy hallgatnak a leghangosabban.

És miközben néztem a zöld hálóval takart romokat, valahogy megértettem:

itt a láng sem pusztít végleg. Csak átalakít.

Mint amikor az istennő hallgat,és a csendben valami új születik.

06/11/2025

Nepáli jegyzetek XIX.
3850 méteren nincs biztosítás, csak bátorság

Van az a magasság, ahol már nem csak a levegő ritkul… hanem a biztosítás is eltűnik.

3000 méter felett Nepálban hivatalosan nem kötnek rád életbiztosítást, ha betöltötted a hetvenet.

Európában, Afrikában ez nem gond,de a Himalája más liga. Oda külön engedéllyel lépsz be. Ott a hegy diktál, te csak vendég vagy.

Amikor először olvastam, hogy az út 3850 méterig vezet, tudtam: na, ez az a pont, ahol Nepál igazi arca kezdődik.

És igen, bevállaltam.

Saját felelősségre, biztosítás nélkül vállalom a magasságot.

Ígéretet kaptam, ha baj lenne, dzsippel azonnal lehoznak.

Szóval mentem,hittel, kíváncsisággal és egy kis „na, majd én megmutatom” mosollyal.

Közben olvastam a híreket is: négy haláleset októberben, 400 engedély az Ama Dablamra, magashegyi betegség, jégszikla, kihűlés.

Mert a Himalája nem díszlet, hanem próbatétel.

Ott nem kell 8 ezer méterre menni ahhoz, hogy a tested megkérdezze: Biztosan itt a helyed?

És tudod mit?

Ott, 3850 méteren a levegő nemcsak ritka, hanem őszinte is.

Nem kérdezi, hány éves vagy, nem nézi, van biztosításod.

Csak azt figyeli, mersz lélegezni akkor is, ha minden kifújásban benne van a félelem.

Mert vannak utak, ahol nem a papír ad biztonságot, hanem az, hogy hiszel magadban.

Én most is hittem.

A Himalája nem bántott,csak megtanított tisztelni a határt.

A biztosítók szerint itt már nem kéne járkálnom.

A hegy szerint viszont még elbírom a levegőt.

Szóval döntöttem, kinek hiszek.

3850 méteren nincs wifi, nincs biztosítás ,csak az a jóleső érzés, hogy még mindig bírom a szintet.

05/11/2025

Egy nyári nap Bécsben, ami most télbe fordult a képernyőn.
Itt a Lidl karácsonyi reklámja ,négyszer is feltűnök benne.
Szerepelni élmény, viszontlátni varázslat.

https://www.facebook.com/share/19fHa7VK7N/?mibextid=wwXIfr

Örömteli ünnepi készülődés, finom falatok és a közösen eltöltött idő. A legszebb pillanatokért igazán megéri. 🎄🎁🎅Ha tetszett a videó, dobj egy lájkot 👍, ...

05/11/2025

Nepáli jegyzetek XVIII.
Tisztaság, védelem és a hegyek humora.

A Dhawalagiri zóna egyik falujában a múlt nem múzeumban lakik,hanem a házfalakban.

A kolostor mellett két szobor áll, férfi és nő.

Nem szégyenlősek.

Nyers, harsány, mégis valahogy derűs alakok: a helyiek szerint ők őrzik a falut, a termést, és a gyerekeket, akik itt tanulnak szerzetesnek.

A hegyek itt nem kérnek díszleteket,csak őszinteséget.

Aztán pár utcával arrébb, egy középkori ház ablakában Lux szappanok sorakoztak katonás rendben.

Tisztaság, ragyogás, „érzéki hab” hirdeti a doboz.

És valahogy mégis ugyanarról szólnak, mint a szobrok:

arról, hogy az életben mindenki védelemre és megújulásra vágyik.

Csak van, aki ezt hegyi agyagból formázza meg, és van, aki rózsás illatban árulja.

Te melyikben hiszel jobban: a szappanban vagy a szent rendetlenségben, ami életet véd?

04/11/2025

Nepáli jegyzetek XVII.
Az arcok, amik nem kérnek semmit, mégis mindent elmondanak

Van, amikor egy arc többet mesél, mint száz történet.
Nem kér, nem panaszkodik,csak van.
És ebben a „van”-ban benne van minden, amit mi már rég elfelejtettünk.

A hegyek között élnek ezek az emberek.
Nincs fényűzés, nincs rohanás, nincs „majd holnap”.
Csak ma van. A levegő, ami hűvös. A tea, ami forró.
És a mosoly, ami nem köszön semminek ,csak a létezésnek.

Minden ránc egy történet.
Egy asszony, aki a reggeltől estig tartó fáradtságban is énekel.
Egy gyerek, aki mezítláb is szalad a porban, mintha a világ a barátja lenne.
Egy férfi, aki nem álmodik nagy házról,csak arról, hogy ne dőljön össze a kicsi, amit épített.

És te ott állsz, nézed őket, és valami furcsa történik:
mintha te szégyellnéd a panaszaidat.

Mert ők boldogok,nem a többtől, hanem a kevesebből.

Talán ez döbbent meg a legjobban:
hogy Nepálban nem a hegy a legmagasabb dolog.
Hanem az emberi tartás.

És ha egyszer rájössz erre,
minden más csend lesz körülötted.

03/11/2025

Nepáli jegyzetek XVI.
A sztupák nem templomok. Csak épp minden imádság oda talál haza.

Kathmanduban és Pokharában (vagy ahogy a helyiek mondják: Bakhara) nem lehet úgy elindulni, hogy ne bukkannál bele egy sztupába. Fehér kupola, aranyló csúcs, és a híres, mindent látó szemek, amik úgy néznek rád, mintha már tudnák, mi jár a fejedben.

A legtöbb turista csak körbesétál, fotózik, és továbbmegy,pedig ezek a helyek valójában kódolt üzenetek.

A sztupa formája nem dísz: minden egyes része a megvilágosodás útját jelképezi.

Az alap a föld, fölötte a víz, a tűz, a levegő és legfelül a tér,az üresség, ahol minden elkezdődik és minden véget ér.

És igen, ellenkező irányba soha nem szabad körbejárni. Mindenki az óramutató járásával megegyezően halad, hogy a szent energiát ne „fordítsa vissza”.

Ha figyelsz, hallani fogod a halk csengést: az imazászlók surrogását, az imamalom csapódását, és a madarakat, akik nem zavarják meg az ima csendjét.

A legnagyobb sztupában a Kathmandui Boudhanathban,állítólag Buddha ereklyéi nyugszanak. De a legérdekesebb, hogy a sztupa belsejét senki sem látja: nincs ajtaja, nincs ablak, csak hit. A helyiek azt mondják, nem is a sztupa rejti az ereklyét, hanem az ereklye tartja életben a sztupát.

Én órákig néztem a forgó imamalom sorokat, a monoton mozdulatokat, ahogy mindenki beleolvad a ritmusba.

Ott nincs rohanás, nincs cél. Csak körök.

És valahogy mégis mindenki közelebb kerül valamihez, amit mi csak keresünk.

Talán a sztupa nem azt tanítja, hogy hinni kell valamiben ,hanem azt, hogy el kell kezdeni körbejárni, és közben majd megérted, miért indultál el.

Te körbejárnád, vagy csak fotóznál egyet előtte?

02/11/2025

Nepáli jegyzetek XV.

A jakleves nem mesél el mindent Nepálról…

Azt hinnéd, Nepálban a jakleves és a momo a gasztronómia csúcsa. Én is így gondoltam ,amíg le nem jöttünk a Himalájáról dzsippel, és a sofőr egyszer csak félrehúzott, mert éhes lett.

Nem étlap, nem panorámás terasz, csak egy útszéli kifőzde, ahol a helyiek esznek.

Ott álltam, még a turistáknak szánt Himalájai steak emléke a számban, és néztem, ahogy mindenki kézzel eszik. Ujjal keverik a rizst a szósszal, közben beszélgetnek, nevetnek,és senkit nem érdekel, hogy folyik a curry, csöpög az ujjon az olaj. A sofőrünk teljes természetességgel csippentette az ebédjét, mintha a világ leglogikusabb dolga lenne ,és tényleg az volt.

A pulton ott állt egy nagy tál só meg pár fűszer, amibe mindenki belemártja a kezét, mielőtt megkapja az ételét. Semmi steril csomagolás, semmi fertőtlenítő,csak bizalom, rutin és közösség.

És a háttérben ott úszott a vajtea illata,az a híres jakvajból főzött gyömbéres csoda, amit a helyiek imádnak, a turisták meg inkább hősnek érzik magukat, ha végigisszák.

A „momo leves”, amit mi Nepál jelképének hiszünk, valójában tibeti eredetű, és a helyiek sokszor inkább a csontból főtt, erősen fűszeres thukpát eszik,tele tésztával, zöldséggel, és olykor kecskével.

Egyszerű, tartalmas, meglepően jó.

Én pedig ott ültem, fotóztam a jelenetet, és végül nem rendeltem semmit.

Előhúztam az előre csomagolt ananászos gyümölcslevemet, és csak figyeltem.

Valahogy úgy éreztem, ha most elkezdenék kézzel enni, azzal nem illeszkednék bele, hanem csak eljátszanám, hogy értem.

Nepálban az étel nem a tányéron különleges, hanem abban, hogy senki nem akar megfelelni vele.

Ott minden falat egy csipet só, egy marék élet és egy adag szabadság.

És amikor az ember végre rájön, hogy nem kell mindent megkóstolni, hogy megértse ,akkor kezdi el igazán érezni a világ ízét.

Te megkóstolnád a jakvajból készült teát?

01/11/2025

Nepáli jegyzetek XIV.
Nepálban próbáltam ki először… és most már tudom, hogy ez nem maradhat csak emlék.

Katmanduban a Serenity Spa Thame Ayurvedic Treatment masszázson jártam ,és komolyan, mintha a mennyországban lettem volna.
Majd reggelente jött a jóga ,hangtál rezgéssel indult és ért véget, tele olyan mozdulatokkal, amik minden porcikámnak jót tettek.
Életem első masszázsa. Első jógája. Első hangfürdője.
És mind egyetlen szóval: varázslat.

Az utolsó napon ellátogattam a Kaya Ayurveda központba is, ahol egy orvosnő keleti módszerrel, pulzusdiagnosztikával adott tanácsokat… és készített nekem egy személyre szabott teakeveréket.
A javaslata egyszerű, mégis mindent elmondott:

„Masszázs. Jóga. Hangtál. Sok utazás. És ezek a gyakorlatok,épüljenek bele a napjaidba.”

Nem akartam hinni a fülemnek, mert valahol ösztönösen már ott, Nepálban el is kezdtem ezt az utat.
Most pedig tudom: nem viszek haza szuvenírt,élményt, békét és új szokásokat viszek magammal.

Mert vannak utak, amik nem a térképen, hanem bennünk rajzolódnak tovább.

Namaste, Nepál. Te tényleg megérintettél.

29/10/2025

Nepáli jegyzetek XIII.

Ma Patanban nemcsak hallottam a hangtálakat,benne álltam az egyikben.

És hirtelen minden gondolat elcsendesedett.

Egy apró boltban voltam, ami egyben műhely is.

Nem láttam, ahogy készítik a tálakat, de hallottam, ahogy megszólalnak,egyik mélyebben, másik tisztábban, és mindegyik kicsit másképp érintett meg.

A végén beállhattam egy hangtálba, miközben körülöttem gongtálak zengtek.

A testem remegett, de nem félelemből ,hanem abból a furcsa, megnyugtató érzésből, hogy most épp minden rendben van.

A múzeum, az Arany Templom, a város zaja… mind háttérbe simult.

Csak a hang maradt, ami nem szólt, hanem rezgett bennem.

Ha Nepál valamit tanít, akkor azt, hogy nem minden rezgés zaj.

Van, ami béke.

Te kipróbálnád, milyen érzés hangtálban állni?

28/10/2025

Nepáli jegyzetek XII. A kéz, ami még mindig farag

Bhaktapur.
A város, ahol a kövek nem csupán állnak, hanem emlékeznek.

A palotánál megálltam.
Nem „csak megnéztem” megálltam.
A 55 ablakos csoda előtt, ahol minden ablak egy feleségnek készült.
Ötvenöt nő, ötvenöt élet, ötvenöt történet ,és egy király, aki mindet látni akarta.

De engem nem a szám lenyűgözött.
Hanem az, hogy valaki valaha képes volt ennyire szépen dolgozni,
miközben tudta, hogy sosem lesz elég, amit alkot.

Aztán jött a legenda.
A szobrászé, aki az Aranykaput készítette.
Aki olyan tökéletes munkát faragott,
hogy a király inkább levágatta a kezét, nehogy máshol is ilyen szépet alkosson.

Ott álltam a kapu előtt, és egyszerre lett csend.
A nap ráesett az aranyra,
és én arra gondoltam, mennyire különös:
néha épp az vesz el tőlünk, aki csodál minket.

A mester állítólag csak ennyit mondott:

„Elvehetik a kezem, de nem a formát, amit láttam.”

És ebben benne volt minden.
Az, hogy amit létrehozunk,
az tovább él, akkor is, ha mi már mást formálunk.

A kígyószobrok, a medence, az aranykapu mind erről beszéltek.
Hogy a maradandóság nem az aranyban van,
hanem abban, aki hitt abban, hogy valami nyoma marad.

Bhaktapurban értettem meg,
hogy néha nem a hegyek tetején van a csúcs.
Hanem ott, ahol egy pillanatra megérzed a súlyát annak, ami maradandó.

A képek?
Az 55 ablak, az Aranykapu, a medence kígyói,és az a pillanat, amikor a tégla megszólalt.

27/10/2025

Nepáli jegyzetek XI. Kecskék a tetőn, klíma a buszon.

Ma visszajöttünk Katmanduba. Turistabuszon, klímával, palackos vízzel, rendes üléssel.

A légkondi halkan zúgott, a táj gyönyörű volt, a busz kényelmes,egészen addig, amíg kinéztem az ablakon.

Mellettünk motoron papa, mama, gyerek. Előttünk teherautó, amin több ember, mint rakomány. És a legjobb: busz tetején kecskék. Tök nyugodtan, mint akik évek óta így járnak dolgozni.

Kiderült: Nepálban csak a turista buszokon van légkondi, a helyiek többsége inkább a busz tetején vagy a lépcsőn utazik. Néha nem azért, mert nincs hely, hanem mert ott fúj a menetszél.

Az utak pedig… nos, kalandpark módra. A hegyek között épülnek, omlanak, újraépülnek. Az egyik legnagyobb gond, hogy a földcsuszamlás és a korrupció versenyt futnak egymással,egyik épít, a másik elviszi.

Most kínai hitelből próbálják rendbe hozni az úthálózatot, de egy helyi szerint ez olyan, mintha „esernyőt adtak volna a monszunhoz”.

És miközben mi a klímás buszban féltettük a gerincünket a kátyúktól, a mellettünk elrobogó motoros család mosolygott.

Azt hiszem, ez Nepál egyik legnagyobb varázsa: itt minden ráz, billeg és poros, de valahogy mégis működik.

Ha a túlélő túra kategóriában lenne „közlekedés”, ez az ország biztosan dobogós lenne.

26/10/2025

Nepáli jegyzetek X.

Azt hiszed, ez a szabadság?

Itt, a nepáli elefánt neveldében csak lányok élnek.
A fiúk a vadonban,hárman,és ők jönnek ide, ha eljön az ideje.

A legaktívabbat Ronaldónak hívják.

Egyszer született itt ikerpár, két fiú. A világon másodikként jegyezték. Most a nepáli 1000 rúpiás egyik oldalán ők néznek vissza az emberekre.

Egy anyaelefánt körül három ember dolgozik:
az egyik vele járőrözik az őserdőben,
a másik élelemcsomagot készít neki,
a harmadik rendben tartja a helyét.

Egy felnőtt elefánt naponta kétszáz kiló növényt eszik, száz litert iszik,
és tizenöt kilométerről is meghallja a társait ,nem a levegőben,
hanem a föld rezdülésében.

A kisfiú elefántokat a hadsereghez képzik ki.
Oda, ahová dzsippel már nem lehet eljutni.

A vezető azt mondta: „Mindenki tudja, hol a helye.”

Talán csak mi, emberek felejtjük el néha a sajátunkat.

Ők közben tovább esznek, csendben, következetesen,
és gyászolnak, ha kell.

Mi meg csak próbáljuk megérteni őket,
miközben ők már rég értik egymást.