27/07/2025
Miután megtudta, hogy fiát megalázzák az iskolában, a takarítónő az ügyvéd tanácsára lehallgatókészüléket rejtett a hátizsákjába...
– Dima, gyere reggelizni! – szólt a fiának Katya, miközben az asztalra t***e a tányért az aranybarnára sült palacsintákkal, a sűrű lekvárral teli kis tálat, és a gőzölgő teáscsészéket.
A tízéves fiú – mint mindig, levert hangulatban – lassan belépett a konyhába, leült a székre, és komoran az anyjára nézett:
– Anya, ma nem mehetnék inkább iskolába? – kérdezte halkan.
Ez a beszélgetés már egy hónapja minden reggel így kezdődött náluk.
– Kisfiam, hogy mondhatsz ilyet? Tanulni kötelező. Mondd meg őszintén – bánt valaki az iskolában? – simogatta meg gyengéden Katyerina a fia fejét.
– Nem, minden rendben – morogta Dima. – Egyszerűen csak nincs kedvem menni. Ennyi.
– Mondd el, mi történik? Régen szerettél iskolába járni, a tanárok kedvesek voltak, mindig mosolyogva jöttél haza. Mi változott meg? – kérdezte tovább az anya.
– Semmi sem változott! Hagyjál már békén! – kiáltotta a fiú, és hirtelen felpattant az asztaltól.
Katya kiment a folyosóra, és látta, ahogy a fia sietve felveszi a kabátját, és befűzi a cipőjét.
– Várj, még nem is ettél semmit! Legalább reggelizz meg, elkísérlek – javasolta.
– Nem kell, egyedül is elmegyek – vágta rá Dima élesen, felkapta az iskolatáskáját, és kiviharzott a lakásból.
A nő az ablakhoz lépett, és figyelte, ahogy a fiú kiszaladt a lépcsőházból, és gyors léptekkel elindult az iskola felé. Az iskola közvetlenül a ház udvarán volt – ez óriási előnyt jelentett: nem kellett forgalmas utcákon átkelni, az út csak néhány percet vett igénybe. Dima régen vidám, társaságkedvelő gyerek volt, jó jegyekkel és sok baráttal. De az utóbbi hónapban mintha kicserélték volna – egyre gyakrabban nem akart iskolába menni, nem játszott a többiekkel a tanítás után, és egyre több kettest és hármast hozott haza. Katya próbált beszélni vele, de a fia bezárkózott, magába fordult, és nem akarta megosztani az érzéseit.
Érezte, hogy mindez a válás következménye. Dima valószínűleg nehezen dolgozta fel az apja távozását. Már két hónap telt el azóta, hogy Oleg elhagyta a családot. Katyerina bűntudatot érzett – túlságosan lefoglalta a munka és a háztartás, kevés figyelmet szentelt a férjének. Még mindig maga előtt látta azt az estét, amikor Oleg végre összeszedte magát, és kimondta az igazat.
Sokáig hallgatott, gondolkodott, majd egyenesen a szemébe nézve bejelent***e, hogy beleszeretett egy másik nőbe, és elmegy hozzá. Katya nem akarta elhinni, sírt, könyörgött, hogy gondolja meg magát, megígérte, hogy megváltozik, és mindent megtesz, hogy a családjuk újra boldog legyen. De a férje hajthatatlan maradt – némán összepakolt, megborzolta a fia haját, azt mondta, anyagilag támogatni fogja őket, és hétvégenként elviszi magához a fiút, majd elment.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Katya zokogni kezdett. Dima átölelte, és komolyan, felnőttes hangon azt mondta:
– Anya, ne sírj. Ő áruló. Ketten is boldogulunk.
Eddig nem tudta felfogni, hogyan nem vette észre a változásokat Oleg viselkedésében: egyre gyakrabban maradt bent a munkahelyén, éjszakai műszakokat is vállalt – állítólag azért, hogy több pénzt keressen –, mégis egyre kevesebb pénzt hozott haza. Az utóbbi hónapokban pedig már egyáltalán nem adott le fizetést. Miután elment, Katya észrevette, hogy a megtakarításaik – a felújításra és nyaralásra félretett pénz – nyomtalanul eltűntek.
A jövedelmük szerény volt: Katya nővérként dolgozott az onkológiai osztályon, Oleg pedig villanyszerelőként egy gyárban. A két fizetésük azonban elegendő volt a tisztes megélhetéshez, sőt még némi megtakarításra is futotta. Most viszont nehézzé vált minden – Olegtól semmi segítség, és Katya fizetése alig volt elég ételre és a rezsiköltségekre.
Nehéz sóhajjal vette kézbe a telefonját, és tárcsázta a férje számát:
– Oleg, szia. Beszélnünk kell.
– Mi történt? Vagy egyszerűen nem tudsz leszállni rólam? – válaszolta ingerülten a férfi.
– Dima miatt hívlak – mondta akadozva Katyerina.
– Beteg? – kérdezte dühösen a férj.
– Nem, de úgy érzem, vagy zaklatják az iskolában, vagy nagyon megviseli a távozásod – válaszolta zavartan.
– Ne beszélj butaságokat. Hagyj békén. Már megmondtam – nem megyek vissza. Ha bántják, oldja meg magának, – vágta oda durván, majd let***e a kagylót.
Hirtelen dühhullám öntötte el Katyát. Újra felhívta:
– Figyelj ide jól: holnap beadom a válópert és a tartásdíj kérelmet. Ha azt hiszed, hogy azzal, hogy elhagytál minket, már semmivel sem tartozol, akkor nagyon tévedsz – sziszegte a telefonba.
– Remek! Add csak be! Majd a bíróságon bebizonyítom, mennyi pénzt t***em bele a te ócska lakásod felújításába. Úgyhogy nem fogod megkapni a teljes ingatlant – válaszolta élesen Oleg, majd ismét megszakította a hívást.
Katyerina sírva fakadt. Még mindig nem tudta elfogadni a férje távozását, titkon remélte, hogy visszatér majd. Áldozatokat is hozott: új frizurát csináltatott, két hónapig diétázott, gondosan sminkelte magát. De mindhiába. A tükörbe nézve, az arcára nézve, ami meg volt duzzadva a sírástól, határozott döntést hozott: többé nem fog megalázkodni, és soha többé nem fog hinni egyetlen férfinak sem.
Dühösen a szemetesbe dobta a neszesszerét, felvette a kopott pulóverét és a régi farmernadrágját, és elindult dolgozni. Útközben nem tudta kiverni a fejéből Oleg szavait a lakásról és Dima nyugtalanító viselkedését.
Amikor beért a kórházba, felvette a köpenyét, és csatlakozott a reggeli vizithez az osztályvezető főorvossal, Rima Pavlovnával. Az orvosnő szigorú volt, különösen az alacsonyabb beosztású dolgozókkal szemben, és a nővérek meg a takarítók a háta mögött csak „boszorkánynak” hívták. Alaposan megvizsgálta a betegeket, határozott utasításokat adott Katyának és két gyakornoknak. Amikor port látott az ablakpárkányon, élesen rászólt a nővérre, és megparancsolta, hogy vizit után menjen be hozzá.
Katya aggódva gondolt arra, hogy talán ki fogják rúgni. Az egyik kórteremnél az osztályvezető megállt, és közölte, hogy az éjjel beérkezett egy beteg erős hasi fájdalmakkal, daganatra utaló gyanúval.
– De ez nem akármilyen beteg, hanem a városban működő több jogi cég tulajdonosa. Úgy kell éreznie magát itt, mintha egy ötcsillagos szállodában lenne! A feladat: a lehető legnagyobb kényelmet biztosítani neki. Ezért Katyerina lesz a felelős, ti pedig, fiatal orvosok, segítitek őt. Igen, jól hallották – segítők lesztek! Majd ha annyi tapasztalatotok lesz, mint neki, akkor kaptok ekkora felelősséget – vágta el a vitát Rima Pavlovna, miközben a rezidensek elégedetlen pillantásait is rögtön leszerelte.
Katya nagyot sóhajtott megkönnyebbülve – tehát nem rúgják ki. Mindannyian beléptek a kórterembe, ahol az osztályvezető köszöntötte a beteget, majd hirtelen felemelte a hangját:
– Ez egy onkológiai osztály, nem szanatórium! Mit képzel magáról a főorvos? Most már minden gazdagot ide fognak hozni, mert a belgyógyászaton nincs hely? Már belgyógyászként is dolgoznunk kell?
Az idős férfi, aki a fájdalomtól szenvedett az ágyon, zavarba jött, és némán bámult rá.
– Nos, Valentin Viktorovics – folytatta Rima Pavlovna, miközben átnézte a kartont –, 67 éves. Hasi fájdalmak. Talán ebben a korban már érdemes lenne betartani egy diétát?
– Nem tudom… csak szörnyű fájdalom… – válaszolta bizonytalanul a beteg.
– Szörnyű fájdalom? Az a szülésnél van – húzta el a száját az orvos. – Adjanak be fájdalomcsillapítót, és vegyenek mintát.
Miután kiadta az utasításokat, intett Katyerinának, hogy kövesse az irodába. Amint becsukta az ajtót, az osztályvezető szelídebbre vette a hangját:
– Ne lepődj meg a kis előadásomon. Ez a férfi valószínűleg daganatos, ráadásul nem is kicsit. Nem buta – pontosan tudja, hogy onkológiára nem fektetnek be valakit csak úgy, gyomorrontás miatt. Ezért kellett ez a kis színjáték. A te feladatod, hogy meggyőzd: ez csak valami emésztési probléma. Ma levesszük az onkomarkereket, de nagy valószínűséggel komoly műtétre lesz szükség.
– Ért***em, Rima Pavlovna. Ez zseniális – válaszolta Katya halkan.
– És most mondd el őszintén – mi van veled? Régen mindig olyan élénk voltál, most meg mintha kihunyt volna belőled minden. Meghalt valaki?
– Nem… Családi problémák. A férjem elhagyott. Tizenegy évet éltünk együtt.
– És emiatt kell úgy járkálnod, mint egy megvert kutya? Még csak nem is vagy idős! Elment? Hála az égnek! Most már egy másik nő szenvedjen vele. A lényeg, hogy soha többé ne vedd vissza. Várj egy kicsit – talán jön valaki, aki sokkal jobb – mosolygott Rima Pavlovna. – Egyébként úgy döntöttem, előléptetlek főnővérnek. Több feladat lesz, de a fizetés is másfélszeresére nő. Szedd össze magad, felejtsd el azt a gazembert. És könyörgöm, hagyd abba ezt a „szürke kisegér” stílust! Fesd ki a szemed, rúzsozd ki magad, vegyél fel egy rövid szoknyát, és előre – hódítsd meg a szíveket!
– Köszönöm, Rima Pavlovna – nevetett fel Katya.
– Bárcsak az éveidben lehetnék, drágám! Úgy ragyognék! És az én férjem? Hát őt ki sem lehet tenni! – viccelődött az osztályvezető.
Katya új erőre kapva lépett ki az irodából. Őszintén hálás volt Rima Pavlovnának ezért a nőies „motivációs beszédért”, és szilárdan eldöntötte: soha többé nem fogja „boszorkánynak” nevezni.
Amikor a beteg kórterme elé ért, Katya meleg mosollyal lépett be:
– Jó napot újra. Én vagyok Jekatyerina. Most leveszem a mintákat.
– Jó napot, szép hölgyem – mosolygott a férfi. Az injekció után láthatóan jobban érezte magát.
– Na, most már úgy nézek ki, mint egy szépségkirálynő – mondta Katya tréfásan.
– A királynő negyven feletti hölgyeknek való. Ön inkább hercegnő – válaszolta Valentin Viktorovics.
– Készen is vagyunk a mintákkal. Bekapcsoljam a tévét?
– Nem, azt a dobozt nem szeretem. Inkább adjon valamit olvasni. Mondjuk egy krimit, gyilkosságról.
– Megpróbálok keresni, de nem ígérek semmit. Többnyire szerelmes regényeink vannak.
– A szerelem nem nekem való. Inkább olvasom a büntető törvénykönyvet – nevetett a beteg.
– Úgy hallottam, ön jogász. Nem unja még a törvénykönyveket a munkája után? – kérdezte Katya mosolyogva.
– Ez az én világom – felelte elgondolkodva a férfi. – Mostanában főleg közjegyzőként dolgozom, de néha visszagondolok az évekre a bűnügyi nyomozásban és a különleges egységnél. Az egészen más élet volt.
– Biztosan nagyon izgalmas – csodálkozott őszintén Katya. – Megkérdezhetnék valamit a szakmájával kapcsolatban?
– Természetesen, szívesen segítek – válaszolta készségesen Valentin Viktorovics.
– Akkor most elviszem a mintákat a laborba, és azonnal visszajövök, jó? – ajánlotta Katya.
A férfi bólintott, és Katya gyorsan leadta a vizsgálatra szánt mintákat, majd rögtön visszatért a kórterembe.
– Az a helyzet, hogy válófélben vagyunk a férjemmel – kezdte. – Egy lakásban éltünk, amit a szüleim ajándékoztak nekem még a házasság előtt. Ők vidékre költöztek, de most a férjem azt állítja, hogy ő is tett bele pénzt a felújításba és a fenntartásba, és bíróságon követeli a lakás egy részét.
– Volt neki saját megtakarítása a házasság előtt? – kérdezte a jogász.
Katya megrázta a fejét.
– Akkor a követelése teljesen megalapozatlan – mondta határozottan. – A házasság alatt szerzett jövedelem közös vagyon, de amit a lakás felújítására költött, az a családi kötelességének része, nem jogalap a tulajdonrész igénylésére.
– Nagyon köszönöm! Most sokkal nyugodtabb vagyok! – örvendezett Katya.
– Viszont engem most ön szomorított el – mondta szemrehányó mosollyal a férfi. – Ilyen alapvető dolgokat nem tudni – megbocsáthatatlan. De semmi baj, majd felvilágosítom önt.
Még beszélgettek egy keveset, és Katya, megérezve valami meleg, bizalomteljes rokonszenvet az idős férfi iránt, elmesélte neki Dima furcsa viselkedését is.
– Két lehetőség van, Katyerina – mondta elgondolkodva Valentin Viktorovics. – Vagy pszichológus segítségére van szüksége a fiúnak az apja távozása miatt – bár az ő korában a gyerekek általában könnyebben túllendülnek az ilyen változásokon –, vagy, ami valószínűbb, zaklatják őt az iskolában.
– Beszélni akartam az osztályfőnökkel, de a fiam szó szerint térden állva könyörgött, hogy ne menjek be – mondta Katya szomorúan, könnyek csillantak meg a szemében.
– Akkor nyomozzunk mi magunk – ajánlotta élénken a férfi. – Felhívom az asszisztensemet, és estére hoz egy miniatűr lehallgatót. Ön majd észrevétlenül beleteszi a fia iskolatáskájába – és akkor kiderül, mi történik ott valójában… A folytatása az első kommentben👇👇👇
