https://www.facebook.com/635236419665020/

Egy Kis Pozitivitás, Kossuth Lajos Utca 12, 2. emelet, ajtó 5, Budapest (2025)

Q: Mi a cím?

Kossuth Lajos Utca 12, 2. Emelet, Ajtó 5

14/10/2025

Nem emlékezett a szüleire — csak azt tudta, hogy geológusok voltak, és a hegyekben haltak meg.
A lelkében uralkodó csend volt az első emléke. Nem a nyugalom csendje, hanem az elhagyott fészek némasága, amelynek visszhangja örökre benne maradt. Alisza nem emlékezett az arcokra, sem a hangokra. Csak a szavak töredékei éltek benne: „geológusok”, „hegyek”, „omlás”. És a végtelen, szívszaggató veszteségérzés, amelyet az anyatejjel szívott magába — abból is kevés jutott neki. Ő egy kis sziget volt, amely leszakadt a nagy kontinensről, és elveszett a gyámsági rendszer viharos óceánjában.
Hogyan került a „Nadezsda” nevű gyermekotthonba — az emlékezet ezt is kitörölte, megvédve a törékeny gyermeki lelket. Csak annyit tudott, hogy nem maradt rokona. Talán volt valahol egy harmad-unokatante, de nem mindenki képes magára venni más tragédiájának terhét. Nem mindenkinek van elég szíve ahhoz, hogy befogadjon egy kislányt, akinek szemei örök szomorúsággal teltek, és aki éjjelente egy gyűrött fényképet szorított a melléhez — idegen emberekről, a rideg hegycsúcsok hátterében.
Egyetlen támasza a világban az otthon szakácsnője, Marfa Szemenovna lett. Olyan volt, mint egy jóságos, ügyes tündér, aki uralkodott az étvágygerjesztő illatok birodalmában: itt vanília, friss sütemény, gazdag káposztaleves és valami megfoghatatlanul otthonos illat lengte be a levegőt. Alisza folyton körülötte sürgölődött, mint a Hüvelyk Matyi az óriás körül, és minden mozdulatát, minden tanácsát magába szívta.
– Gyere csak ide, aranyhalam – hívta Marfa Szemenovna mély, mézes hangján. Dolgos, érdes kezei hihetetlenül gyöngéddé váltak, amikor megsimogatta a kislányt, és a tenyerébe csúsztatott egy még meleg, pirosra sült túrós lepényt vagy két karamellát, amelyek úgy csillogtak, mint drágakövek. – Egyél csak, nősz, erősödsz.
– Köszönöm, Marfa néni! Nagyon szeretlek! Te vagy a legeslegjobb! – csilingelt vissza a válasz, és a kislány boldogan bújt hozzá, belélegezve az élesztő és a jóság illatát.
A főzés iránti szeretet napról napra nőtt benne. Talán a gének szóltak benne, talán a varázslat, amit Marfa Szemenovna olyan bőkezűen osztott meg vele, miközben apránként tanította a mesterség titkait: hogyan kell „lélegző” tésztát gyúrni, hogyan lehet hangról felismerni, hogy megsült-e a pite, és hogyan kell szeret***el megszórni a levest babérlevéllel. Néha, nagyobb ünnepeken vagy egyszerűen csak egy szabad napon, Marfa néni magával vitte Alisát a kis, barátságos lakásába, amelyet muskátlikkal teli agyagcserepek díszít***ek.
– No, Alisocska, engedélyt kértem Anná Viktorovnántól. Szeretnél hozzám jönni vendégségbe? Káposztás pitét sütök.
– Persze, hogy szeretnék! – ragyogott fel a kislány arca, mint egy karácsonyfa, és apró keze teljesen eltűnt Marfa néni nagy, biztonságos tenyerében.
Az út mintha egy másik világegyetembe vezetett volna. Ahogy kiléptek az árvaház kapuján, Alisza tágra nyitotta a szemét: ott egy kirakatos bolt, amott egy galambokkal teli park, és egyszerű emberek, akik mentek a dolgukra. Minden tele volt értelemmel és szabadsággal. Marfa néni otthonában pedig régi fa, szárított fűszerek és tökéletes boldogság illata lebegett.
A konyhaasztalnál ülve, málnalekváros teát kortyolgatva, Marfa néni gyakran sóhajtott, és szemében megjelent egy visszatartott könnycsepp:
– Ó, gyerekem, aranyom... egész életemben magammal hordanálak, ha tehetném. De az én korom már átok, nem engedik, hogy örökbe fogadjalak…
Alisza már befejezte az iskolát, gőzerővel készült a vizsgákra, és terveket szőtt, amelyeket együtt álmodtak meg Marfa nénivel, amikor bekövetkezett a jóvátehetetlen. A jóságos szakácsnő hatalmas szíve megállt. Szívinfarktus. A mentőt későn hívták. Alisza világa újra összeomlott – elveszít***e a legfőbb támaszát, a mágnesét, a legmelegebb menedékét. Csendben sírt, felnőtt módra, mert már nem volt értelme kiáltani.
De az az erő, amit ez az asszony belé ültetett, nem hagyta, hogy megtörjön. Az iskola után Alisza összeszorított foggal és letörölve a könnyeit beadta a jelentkezését a vendéglátóipari főiskolára. Ez az ő közös álmuk volt. És amikor megérkezett a várva várt boríték a felvételi értesítéssel, első útja a temetőbe vezetett.
A hideg földön ült, a szerény síremléket simogatva, és halkan beszélt:
– Látod, Marfa néni, sikerült. Felvettek. Tanulni fogok, főzni fogok, mint te. A legjobb szakács leszek. A mi álmunkat valóra váltom. Megígérem. Köszönök neked mindent.
Elteltek az évek, tele szorgalmas tanulással. Alisza már diplomás szakács volt, és a „Grand-Chef” nevű előkelő étteremben töltötte a szakmai gyakorlatát. Minden ételbe beleadta a lelkét, az összes el nem pazarolt szeretetét, amely évek alatt felgyülemlett benne. Egy nap, miközben tökéletes precizitással rendezte el a desszert elemeit a tányéron, belépett a séf.
– Alisza, egy vendég beszélni szeretne veled. Az ötös asztalnál.
A szíve a cipője orrába süllyedt. Egyetlen gondolat: panasz. Valamit elsózott, túlfűszerezett, elrontott. Izgatottan izzadt tenyérrel és remegő térdekkel lépett ki a vendégtérbe. Az ablak melletti asztalnál egy fiatal férfi ült. Nemcsak helyes volt – szép volt azzal az intelligens, bensőből sugárzó szépséggel, ami ritka, mint a hajnal első fénye. És nem szemrehányással nézett rá, hanem olyan csodálattal, hogy Alisza lélegzete is elakadt… A folytatása az első k0mmentben👇👇👇

14/10/2025

— Nos, Bimuskám, hogyan fogunk tovább élni? Talán koldulnunk kell majd? — töprengett aggodalmasan az idős asszony, miközben az üres pénztárcájába nézett...
Valentyina Nyikolajevna, ahogy mindig, most is korán ébredt. Az álom gyorsan elszállt, maga után hagyva csupán a fáradtság érzését. De nem volt ideje lustálkodni — a nap megkövetelte a magáét. Lassan felült a díványról, végignézett a szerény kis szobán: megfakult falak, öreg asztal, kopott bútor, és egy könyvespolc, ami még a férjétől maradt. A sarokban, összegömbölyödve a szőnyegen, halkan szuszogott Bim — hűséges kutyája, társa, lelki melege az egyedül eltöltött években.
„Már megint reggel...” — sóhajtott Valentyina, érezve, ahogy fájdalmasan sajognak az ízületei. A hangulata borús volt: a pénztárca üres, a nyugdíjig még néhány nap hátra volt, és a kamrában is csupán egy marék gabona maradt. Rápillantott Bimre, aki, mintha megérezte volna gazdája nyugtalanságát, azonnal felkapta a fejét, és hűséges szemekkel nézett rá. „Nos, drágám, mivel etesselek? Hogyan húzzuk ki legalább szombatig?” — cikáztak kétségbeesetten a gondolatai. De éhesen hagyni Bimet nem tudta volna — ő lett számára minden: család, barát, támasz, amikor a magány elviselhetetlenné vált.
Öt év telt el férje halála óta. A férfi halála mindent megváltoztatott. A fia erősködött, hogy adják el a közös lakást, a pénzt elosztották — és azóta nyoma veszett. Valentyina sem hívást, sem levelet nem kapott tőle. Az egykor kedves, szeret***eljes fiú idővel önzővé vált, aki csak a könnyű pénz után futott. Valentyina nem ért***e, hol rontották el, hogyan nem tudták megtanítani a fiút sem dolgozni, sem értékelni azt, amije van. Megtanulta viszont, hogyan éljen hitelből — és a tartozásokat végül mindig az anyának kellett rendeznie. Vég nélküli telefonhívások, veszekedések a ház előtt, a fia „barátai”, akik éjjel kettőkor dörömböltek az ajtón…
Amikor végül vett egy kis egyszobás lakást a város szélén, a címét már nem árulta el a fiának. Nem volt rá szüksége. A végrendelet már rég az íróasztal fiókjában feküdt — az örökséget majd akkor kapja meg, ha ő maga már nem lesz. Addig pedig… éljen, ahogy tud. Csakhogy most, amikor a ház üres, és az elméje ködös, Valentyina nem tudta, hogyan tovább. Pénze nem volt. Eladható holmija sem. Minden, ami valamit is ért, már régen a fia kezébe került. Csak egy pár régi ezüst fülbevaló maradt — férje ajándéka. Azokat is inkább emlékből viselte, mint díszként.
„Talán ki kellene menni az utcára? Megállni a központban, és egyszerűen kinyújtani a kezem?..” — suttogta az esze. Szégyenérzet már nem maradt benne — csak a bánat. De mielőtt döntött volna, elhatározta, hogy sétál egyet — hátha a friss levegőn kitisztul a feje, és kitalálja, mit tegyen. Magára kapta a kabátját, hívta Bimet, és elindultak. A megszokott sétányon lassan lépkedtek, mintha a múlt egész súlyát magukkal cipelték volna. A föld felett vékony zúzmara lebegett, a fák szinte teljesen csupaszon álltak, lábuk alatt pedig színes avartakaró terült el.
Amikor az ereje kezdett elhagyni, Valentyina leült egy padra. A lábai átfáztak az elnyűtt cipőben, de nem törődött vele. Gondolatai messze jártak, kapaszkodót keresve valamilyen reménysugárban. Behunyta a szemét — szeretett volna egy pillanatra feledni mindent, a levelek susogásában választ hallani kérdéseire.
Bim mellette ült, éberen figyelve előre. Érezte gazdája szorongását. Tudta — neki most nagyon nehéz.
„Mit tegyünk, drágám? Hová menjünk, kitől kérjünk segítséget? És ki segítene…” — gondolta kétségbeesetten Valentyina, miközben a szürke égbe bámult.
És ekkor hirtelen megállt mellette egy kislány… A folytatása az első k0mmentben👇👇👇

14/10/2025

A volt barátnő, miközben átkozta a férfit és mindenféle bajt kívánt neki, megragadta Baront, a kanapé alól kikandikáló farkánál fogva, és dühösen kirántotta magához. Teljesen hiába...
Egyszer ugyanis a férfi jóval korábban ért haza a munkából — és rajtakapta őt a szomszéddal.
Megdermedve állt a hálószoba ajtajában, néhány percig csak nézte, mi történik az ő ágyukban. Aztán köhécselt egyet, és megváltozott, elnehezedett hangon csak ennyit mondott:
— Senkit sem hibáztatok, és a magyarázatokat sem akarom hallani. Elmegyek egy barátomhoz aludni. Holnap estére ne legyél itt.
Szerencsére még nem voltak házasok, és a lakás az övé volt — a szüleitől örökölte.
Másnap egész nap hívogatta a munkahelyén. Végigment az egész skálán: először könnyek, bocsánatkérések, fogadkozás, hogy ez többé nem fordul elő, és hogy csak őt szereti; aztán jöttek a szemrehányások, a vádaskodások, és végül az ígéretek, hogy úgysem talál jobbat nála.
A férfi meglepően nyugodt maradt, nem veszekedett, csak mindenben egyetértett, és a végén halkan hozzát***e:
— Még pár órád van. Ha itthon leszel, mikor visszajövök, én magam dobállak ki. Világos?
Este már üres lakás fogadta.
A második kulcs ott feküdt az asztalon. A lelkében fúrni kezdett valami — sértettség, értetlenség és csalódás.
Arra gondolt, talán be kéne rúgni. Aztán inkább felhívta régi barátját, aki rokkantnyugdíjba ment, kárpótlásból vett egy kis házat a folyóparton.
Másnap reggel szabadságot vett a hét végéig, beült az autóba, és elindult új kalandok, horgászat, házi pálinka és férfibeszélgetések felé.
Vasárnap este tért vissza. Leparkolta a kocsit, és már indult volna haza, amikor az ötödik emeletről egy kellemetlen szomszédasszony — akinek ugyanilyen francia bulldogja volt — húsz méterről rákiáltott:
— Csúnya dolog így bánni az állatokkal! Nem csoda, hogy elhagyta magát az asszony!
A férfi meglepetésében elejt***e a hátizsákját és a halakkal teli szatyrot. Elöntötte a düh — vagy talán még a pálinkagőz dolgozott benne.
Megfordult, és ráförmedt a nőre:
— Mi közöd hozzá, te…?! Tűnj el, a kutyáddal együtt!
A nő, aki sosem látott tőle ilyesmit — hisz mindig udvarias, csendes ember volt —, elnémult, kikerekedett szemmel rántotta meg a pórázt, és elvonszolta a hörgő, ugató bulldogját.
A férfi lehajolt, felvette a cuccait, és indult a lépcsőház felé. De az ajtó előtt újra mindent elejtett...
A padon, jobbra, ott ült a kis Bulyka és a macska, Baron. Négy szem hűségesen nézett rá, két farok pedig boldogan csóvált.
— Ti?! — hökkent meg. — Hogy kerültetek ide?!
Először azt hitte, az exe visszajött, és valahol itt bujkál — hisz ezek az ő állatai voltak. De sehol nem találta. Aztán arra gondolt, talán másolatot csináltatott a kulcsról, és bent van a lakásban.
Felrohant az ötödikre, kinyitotta az ajtót — teljes csend.
Illetve nem egészen: alulról halk kaparás és nyávogás hallatszott.
Leguggolt, megsimogatta a két szőrmókot, és így szólt:
— Hát hogy a csudába történt ez, kisbarátaim? Csak nem elszöktetek? És most mit csináljak veletek? Ti az övéi vagytok…
De a két farok láthatóan nem törődött a filozófiai kérdéssel. Inkább a szatyrot szimatolták, ahonnan friss hal illata áradt.
— Éhesek vagytok, mi? — mondta a férfi, és kiment a konyhába.
Egy óra múlva már együtt vacsoráztak — sült halat.
Bulyka elégedetten csámcsogott, dörgölőzött a férfi kopott tréningnadrágjához, és próbálta megnyalni a kezét.
Baron felmászott az asztalra, és semmiképp sem volt hajlandó lejönni, ezért a férfi kénytelen volt neki is odatenni egy tányért.
A macska jóllakottan lefeküdt mellé, a nagy mancsát a férfi bal kezére t***e. Ő felsóhajtott, megsimogatta, és a jobb kezével evett tovább.
Az éjszakát együtt töltötték — a macska balról, a kutya jobbról.
Másnap felhívta a volt barátnőt. Az megörült, azt hitte, kibékülnek, és közölte, hogy megbocsátott, visszaköltözhet.
A férfi csak annyit mondott:
— A te megbocsátásod nem érdekel. Csak szólok, hogy a jószágaid elszöktek és hozzám jöttek. Ennyi.
A vonal túlsó végén csend lett, aztán robbanás — vádak, kiabálás, hogy ellopta az állatait.
A férfi közölte, hogy az elmúlt napokat a városon kívül töltötte, és tanúi is vannak.
A nő let***e a kagylót, ő pedig elbizonytalanodott...
Nem akarta visszaadni a váratlan vendégeket. Rájött, milyen jó velük — vidám, meleg, társaságban van, és nincs ideje semmiféle bánkódásra.
Egy hét múlva az ex megjelent egy új pasival, és követelte az állatait. A férfi sóhajtott, kinyitotta az ajtót, és beengedte őket.
— Add ide őket! — parancsolta a nő megszokott hangnemben.
— Menjetek, és vegyétek el — nevetett a férfi.
Szerencsére két biztonsági kamera is működött a lakásban.
Baron fújt egyet az egykori gazdájára és annak új férfijára, majd bebújt a kanapé alá. A nő utána nyúlt.
Bulyka közben köröket rótt a nappaliban, a férfi meg utána loholt, mint egy kifulladt ló.
— Te meg csak ülsz?! — visított az ex. — Nem segítesz?! Nem hiába hagytalak el!!!
— Te hagytál el? — nevetett a férfi. — Nem mesélted el az új szeretődnek, hogy a szomszéddal kaptalak rajta?!
— Fogd be a pofád!!! — üvöltötte a nő.
Az új pasi megtorpant a futás közben. Bulyka körbeszaladt, aztán egyenesen a lábába harapott!
A férfi ugrálni kezdett, ordított fájdalmában.
A volt barátnő, miközben átkozta a férfit és minden bajt ígért neki, megragadta Baront a kanapé alól kikandikáló farkánál, és dühösen kirántotta magához.
Teljesen hiába... A folytatása az első k0mmentben👇👇👇

14/10/2025

„Mindig mást szerettem” – mondta a férjem, amikor megszültem a harmadik gyermekünket.
Alisza homlokát a kórterem hűvös üvegének támasztotta, ujjai alatt érezve az újszülött kisfia egyenletes, megnyugtató lélegzetét, aki a mellkasához simult. A harmadik fia. Az ablakon túl, a lámpafényben sűrű márciusi hó hullott, mintha lassított felvételben peregne. Vak és reménytelen hó, pont olyan, mint hat évvel ezelőtt, amikor tizennyolc évesen, dermedt félelemmel először tartotta a karjában a saját sorsát pólyába csomagolva, és azt hitte, az élete véget ért — örökre befalazva a kilátástalan négy fal közé.
Akkor azonban megjelent Dmitrij.
Olyan volt, mintha a vakító hóvihar közepéből lépett volna elő — egy szárnyak nélküli őrangyal, kopott kabátban, félénk mosollyal. Ő nyújtotta a kezét, amikor az egész világ, beleértve a legközelebbi embereket is, demonstratívan elfordult, becsapva mögötte az ajtót.
És most… Most a férfi telefonja már harmadik napja néma volt. Ez a csend hangosabb volt bármilyen kiáltásnál — a füleiben csengett, a halántékában lüktetett, és megfagyasztotta a vért.
Alisza még nem tudta, hogy ma, néhány óra múlva, Dmitrij kimondja azokat a szavakat, amelyek szikével hasítják ketté a múltat, és az életét két idegen kontinensre osztják — „előtte” és „utána”. Nem tudta, hogy mindezek az évek alatt csupán egy sápadt, néma árny volt egy másik, vakítóan fényes románcban, statiszta egy darabban, amelyben meg sem kérdezték, akar-e egyáltalán szerepelni.
De valami sötét és ősi, ami eddig a lelke mélyén szunnyadt, már suttogott, átfurakodva a fáradtság és a remény rétegein:
„Te mindig tudtad. Mindig.”
Hat évvel korábban. A kétségbeesés hidege.
– Alisza, te egyáltalán felfogod, mit tettél? – anyja hangja remegett, a tekintete pedig éles és idegen volt, mintha nem a lányát, hanem egy kellemetlen idegent nézne. – Valami szélhámos, könnyelmű alak, és tessék, itt az „eredmény”! Mi lesz most veled?
– Anyu, én nem terveztem… Őszintén hittem, hogy komolyan gondolja, hogy együtt leszünk… – Alisza összeszorította a tenyerét, érezve, ahogy a körmei belevájnak a bőrébe. Huszonkét éves volt, épp most szerzett diplomát, a táskájában ott lapult az önéletrajza, elküldve több ígéretes céghez, és a fejében tele volt tervekkel a független, színes életéről.
És most benne növekedett, mocorgott egy gyermek. Egy gyermek Artyomtól, a volt évfolyamtárstól, aki, miután meghallotta a hírt, undorodva elhúzta a száját és csak annyit mondott:
– Ugyan már, Alja, felnőtt nő vagy, megoldod magad. Nekem még karriert kell építenem, kiélnem magam, érted, ugye?
„Értem” – válaszolta akkor, lenyelve a könnyeit. Ért***e, hogy teher lett számára, kellemetlen akadály, „az ifjúság hibája”.
– Nem tervezte! – az apja olyan erővel csapott az asztalra, hogy a kristályváza megremegett. – Nem fogjuk mi viselni a felelősséget a te hibáidért! Egy jöttmenttől született gyereket felnevelni? Szó sem lehet róla!
A barátok… szétszéledtek, mint a csótányok, amikor felkapcsolják a villanyt.
„Magadnak köszönheted, előbb kellett volna gondolkodni”,
„Nem akarok a te problémáidba belekeveredni, elég bajom van”,
„Ezt neked kell megoldanod.”
A mondatok egyetlen, süketítő ítéletkórusszá olvadtak össze.
Alisza maradt a teljes, fojtogató csendben. Teljesen egyedül az egész világon.
És akkor, mint egy véletlen hangjegy a kétségbeesés néma szimfóniájában, megjelent Dmitrij.
Egy évfolyamon tanultak, de útjaik ritkán keresztezték egymást. Árva volt, csendes, visszahúzódó fiú, akinek a jelenléte rendszerint feloldódott a hangosabb, feltűnőbb diákok között. Programozóként dolgozott, aszkéta életet élt, a nullák és egyesek világában, és úgy tűnt, ez így megfelel neki.
– Alisza, szia – állta el az útját az egyetem kijáratánál, zavartan toporogva. – Hallottam, hogy… talán nehéz időszakod van.
A lány megmerevedett, érezve, ahogy a szégyen forrósága elönti az arcát. Tehát a pletykák már hozzá is eljutottak. Az ő megaláztatása most már közkinccsé vált.
– Figyelj, ha szükséged van valamiféle segítségre… Én tudnék… – Dmitrij idegesen végigsimított rövidre vágott haján. – Csak azt akarom mondani, hogy nem minden férfi olyan… Én… melletted tudnék lenni. Ha engeded.
Alisza tágra nyílt szemekkel nézett rá… A folytatása az első k0mmentben👇👇👇

13/10/2025

Elbújva egy fa mögött az erdőben, meglepetést akart készíteni a férjének — de megdermedt, amikor meghallotta, miről fecseg a telefonban.
A fenyves levegője sűrű volt és telített, mintha folyékony méz lett volna, átitatva a tűlevelek, a nedves föld és a kissé hervadó avar fanyar illatával. A meleg, már nem égető, hanem simogató szeptemberi nap sugarai átszűrődtek a sűrű fenyő- és lucfaágakon, különös fény-árnyék mintákat szórva a földre. Ezek az aranyló foltok megremegtek a barna mohával és lehullott tűlevelekkel borított talajon, mintha mesés, álomszerű meghittséget teremtenének. Úgy tűnt, mintha az idő is lelassult volna ezen a helyen, engedelmeskedve az erdő méltóságteljes, nyugodt ritmusának.
Margarita lassan haladt a szinte láthatatlan ösvényen, figyelte a furcsa alakú tuskókat és gyökereket, és hallgatta az erdő sokszólamú szimfóniáját: valahol fent egy harkály kopácsolt szorgosan, láthatatlan madarak szólongatták egymást, a csizmája alatt pedig puhán suhogott a rugalmas moha. Lehajolt, félrehúzta az elszáradt fűcsomót, és alig hitt a szemének. Közvetlenül egy terebélyes, öreg fenyő gyökereinél, mintha valaki láthatatlan kézzel rendezte volna el őket, ott állt egy egész családnyi vargánya. A kalapjuk bársonyos volt, érett fahéjszínű, húsos és tiszta, egyetlen kukac sem rontotta el őket.
A szíve örömtől dobbant egyet. Levette a válláról a fonott kosarat, amit maga készített az előző tavasszal hajlékony fűzvesszőkből, hosszú estéken, miközben odakint az eső kopogott. Elővette a hűséges kését, fa nyelű, az időtől simára koptatott pengéjűt — azt, amelyet még apjától kapott sok évvel ezelőtt, aki azt mondta neki: „Egy jó szerszám hűségesen kell, hogy szolgáljon.” Óvatosan, hogy ne sértse meg a finom gombafonalakat, egyenként levágta a termetes vargányákat, és a kosárba t***e őket. Különös, semmihez sem fogható illat áradt belőlük — a frissesség, az erdő, az ősz illata. Már szinte látta maga előtt, ahogy este majd megtisztítja őket a konyhában, ahogy a kis lakásuk megtelik a sült krumpli és gomba lélekmelengető illatával, ahogy a kislányuk, Liza még egy adagot kér, és Anton elmondja a szokásos mondatát: senki a világon nem tudja ezt az egyszerű ételt úgy elkészíteni, mint az ő felesége.
– Ritochka! – hallatszott a férje hangja a rengetegből, kissé tompán a távolságtól és az erdő sűrűségétől. – Ritochka, hol vagy?
Margarita halkan, lányosan incselkedve elnevette magát, és ügyesen elbújt egy széles, két emberöltőnyi vastag fenyőtörzs mögé. A kérge kellemesen hűvös volt még a kabát anyagán keresztül is. Anton imádta az ilyen tréfákat — otthon is gyakran lopakodott oda mögé, és hirtelen, gyengéden a vállára t***e a kezét, mikor ő éppen valamibe belefeledkezett. Amikor a tűzhely mellett kavarta az ételt, amikor a balkonon teregetett, vagy amikor az ablakon át a gőzös üvegen át nézett ki. Mindig összerezzent, néha még fel is sikoltott, elejtve a merőkanalat vagy a csipeszt. Most végre eljött az ő nagy pillanata — hogy kicsit megijessze, aztán együtt nevessenek rajta.
A fához simult, igyekezett a lehető legcsendesebben lélegezni, és hallgatózott. A férje léptei közeledtek, de lassan, hosszú szünetekkel. Biztosan ő is gombákat keresett a fűben és az avarban. A csizmája alatti roppanások és surrogások ismerősen szóltak. És ekkor felismerte, hogy beszél valakivel. Először azt gondolta, talán más gombászokkal találkozott — hétvégén ez megszokott dolog, fél Tver kijár a természetbe. De más hangot nem hallott, csak az övét, tompán, de tisztán. Tehát telefonon beszél. Már készült előlépni a rejtekéből, hogy a hitelesség kedvéért néhány gombát is elejtsen, és nevetve a nyakába vesse magát, amikor megért***e a szavakat — és a kosár kicsúszott az elgémberedett ujjai közül. A fehér vargányák, az ő kincsei, szétszóródtak a mohás földön, mint elszakadt gyöngysor gyöngyei.
– Katjus, persze, hogy rettenetesen hiányzol, és alig várom, hogy újra lássalak! – Anton hangja olyan gyengéd és meghitt volt, ahogyan csak vele beszélt mindig. – Igen, drágám, erősen megcsókollak, őrülten szeretlek és átölellek!
Margarita ismét a fenyőnek dőlt, de most már nem játékból — kapaszkodót keresett. A levegő mintha megállt volna körülötte. Alig kapott levegőt… A folytatása az első k0mmentben👇👇👇

13/10/2025

Az idős anya útban volt. Mindenkit idegesített. És végül elment. De még csak nem is sejt***e, ki fog segíteni neki…
Valaha, egy régi, messzi életben, ami most már idegen és színes álomnak tűnt, Anna Vasziljevna a tágas, világos lakás teljhatalmú úrnője volt, két csodálatos gyermek végtelenül szerető anyja, és tiszteletre méltó férfi hűséges felesége, akinek mérnöki hivatása büszkén és súllyal hangzott. Kezei, melyeket most finom ráncok hálóztak be, ismerték ennek az otthonnak minden négyzetcentiméterét — érezték a leghalványabb porszemet a régi könyvek gerincén, emlékeztek a merőkanál pontos súlyára és egyensúlyára, amellyel az illatos házi leves keveredett, érezték a vasaló melegét és a frissen mosott ruha hűvösét. Ritka és értékes ajándéka volt — tudott figyelmesen hallgatni, anélkül hogy félbeszakította volna a másikat, teljesen elmerülve a beszélgetésben, és elég volt egy halk, megértő pillantás, hogy megvigasztaljon.
De az idő, könyörtelen és irgalmatlan, tovább haladt, nem törődve a múlt érdemeivel és boldogságával, elrabolva éveket, erőt és az addig megszokott életet.
Nemrég töltötte be a hetvennyolcadik életévét. Ez a szám már önmagában is halk ítéletként hangzott. A fia, Dmitrij, saját családjával együtt abban a háromszobás lakásban élt, amely valaha közös volt, és tele nevetéssel. A lánya, Irina, néhány évvel korábban nagyon messzire költözött, és csak ritkán telefonált — rövid, száraz üzeneteket küldött: „Hogy érzed magad?”, „Boldog ünnepeket kívánok.”
A fia pedig… az a kedves, szeretett fiú az évek során fokozatosan megváltozott — aggodalmaskodó, örökké fáradt és ingerlékeny emberré vált. A felesége, Szvetlana — kemény, üzleties természetű nő — már a házasságuk első napjaitól kezdve csak hideg, távolságtartó udvariasságot mutatott anyósa iránt, ami idővel lassan, de visszafordíthatatlanul nyílt, rosszul leplezett irritációvá alakult.
— Anya, megint égve hagytad a villanyt a fürdőszobában — mondta Dmitrij, miközben elsietett mellette a folyosón, meg sem állva.
— Csak most jöttem ki onnan, gondoltam, mindjárt visszamegyek és lekapcsolom, csak egy pillanatra elfelejt***em…
— Na tessék, megint elfelejt***ed. Nem az erdőben élünk, mostanában az áram nagyon drága!
Szvetlana, aki éppen akkor haladt el mellettük, mindig hozzát***e a magáét — szavakat, amelyek szíven ütöttek:
— És a tűzhelyet sem kapcsolta le teljesen. Hála istennek, hogy benéztem a konyhába. Még a végén magukat is, meg minket is felgyújtott volna.
Anna Vasziljevna ilyenkor némán lesütötte a szemét, és égető bűntudatot érzett a feledékenysége miatt. Tényleg egyre többet felejtett. Néha elveszt***e a beszélgetés fonalát, összekeverte a hét napjait, és a forró teáscsészét az ablakpárkányra t***e a nappaliban, nem pedig a konyhaasztalra, ahogy régen szokás volt. Valaha, legjobb éveiben, soha nem engedett volna meg magának ilyen figyelmetlenséget. Egykor megbízhatónak, szilárdnak, a család támaszának nevezték. Most pedig az, hogy állandóan ott volt a házban, már csak bosszantó háttérzajnak tűnt — halknak, alig hallhatónak, de folyamatosan idegesítőnek, ami nem hagyott nyugalmat.
Gyermekei már egészen más szemmel néztek rá. Tekintetükből eltűnt a régi melegség és tisztelet. Nem szeretett anyjukat látták benne, hanem nehéz, terhes gondot. Komoly, azonnali megoldást igénylő problémát. Valamit, amitől mielőbb meg kell szabadulni, hogy végre nyugalomban és kényelemben élhessenek.
Azon az emlékezetes napon kint hideg, elhúzódó eső esett. Olyan őszi, csontig hatoló hideg, hogy az embernek az volt az érzése, mintha maga az ég sírna mindazokért, akik már nem tudnak vagy nem akarnak sírni. Anna Vasziljevna mozdulatlanul ült a szobája nagy ablaka előtt, szorosan beburkolózva abba a régi, de számára oly kedves plédbe, amelyet egykor saját kezűleg kötött növekvő unokájának — aki most egy rangos egyetemen tanult, és nagyon ritkán látogatta meg őket.
Csendben nézte az ablaküvegen lassan lecsorgó, nehéz esőcseppeket, és azon gondolkodott, mennyire megváltozott az élete. Emlékezett, hogyan főzött régen hatalmas, szinte csordultig telt fazék gazdag borscsot, hogyan kértek a felnőtt gyerekei mindig repetát, hogyan nevetett hangosan és ragadósan a férje vacsora közben, miközben új vicceket mesélt. Akkoriban a világ meleg, tágas, végtelenül otthonos volt.
Most pedig ez a világ egy kis szobára zsugorodott, erre a négy falra, amelyek napról napra egyre szűkebbé váltak, és ezekre a fájó, ismétlődő mondatokra:
„Anya, megint elhagytad a gyógyszereidet…”
„Anya, túl hangosan szól a tévé, zavar minket…”
„Anya, teljesen felborítod a megszokott életritmusunkat…”
A „zavarsz” szó különösen fájt. Szíven ütött, mint egy éles tű. Soha, még a legrosszabb álmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer valóban akadállyá és teherré válik a saját otthonában, amit ő maga teremtett meg.
Aznap reggel Dmitrij, kerülve, hogy a szemébe nézzen, halkan mondta:
— Anya, mi itt Szvetával komolyan elbeszélgettünk, és úgy döntöttünk… A folytatása az első k0mmentben👇👇👇

13/10/2025

– Ilyen mancsokkal csak trágyát lehet lapátolni! – alázta meg a sebész az ápolónőt, nem tudva, hogy ő az új főorvos.

A költözésről szóló döntés nem volt könnyű számomra. El kellett hagynom a megszokott életritmust, a gyerekkorom óta ismerős utcákat, és mindent elölről kezdenem egy ismeretlen városban. Ennek a hirtelen fordulatnak az oka egy meghívás volt – vezetői állás egy nagy, megyei jelentőségű egészségügyi intézményben. A kórházról a legellentmondásosabb hírek keringtek: egyesek szerint ott dolgoznak a legjobb szakemberek, igazi hivatásuknak élő orvosok és nővérek, akik szívvel-lélekkel szolgálják a beteget. Mások viszont szomorúan mesélték, hogy a hely légköre rideg és fagyos, sem a pácienseknek, sem a személyzetnek nem mindig kényelmes.

Nemrég töltöttem be a negyvenkettedik életévemet. Magam mögött tudhattam hosszú éveket egy fővárosi klinikán, számos tudományos publikációt, komoly konferenciákon – köztük nemzetközieken – való részvételt. Ám a felkínált vezetői poszt egy vidéki intézményben egészen más típusú kihívásokat ígért. Tudtam, hogy itt nem csupán szakmai hozzáértésemre lesz szükség, hanem az emberi természet finom megértésére, arra a képességre, hogy kapcsolatot találjak a legkülönbözőbb emberekkel, és hogy ne csak hallgassak, hanem valóban meghalljak.

Elődöm, aki évtizedeket szentelt ennek az intézménynek, végül úgy döntött, megérdemelt pihenésre vonul. A kórház így egy időre kormányos nélkül maradt. A hívás a megyei egészségügyi minisztériumból váratlanul ért. Sokáig haboztam, mérlegeltem az előnyöket és hátrányokat, nem mertem hirtelen megváltoztatni az életemet. De egy belső hang minduntalan azt súgta: ez egyedülálló lehetőség, hogy új oldalról bizonyítsak, és valami igazán fontosat tegyek sok emberért.

Így kerültem hát az új helyre. Szolgálati lakást kaptam, nem messze az egészségügyi komplexumtól. Kevés holmit hoztam magammal – néhány doboz könyvet, szerény ruhatárat, pár bekeretezett fényképet, amelyek kedves emlékeket őriztek. Minden kitüntetésemet, oklevelemet, elismerésemet tudatosan a régi lakásban hagytam. Itt, határoztam el, mindennek tiszta lappal kell kezdődnie, múltbeli érdemek nélkül.

Mielőtt hivatalosan elfoglaltam volna az új pozíciót, megszállt a gondolat, hogy először ne mint vezető, hanem mint egyszerű dolgozó ismerjem meg a jövőbeli csapatot. Szenvedélyesen szerettem volna belülről látni, hogyan működik a kórház, minden díszítés és előre előkészített jelentés nélkül. Ezért első látogatásomkor nem az adminisztrációs irodába mentem, hanem egyenesen a sürgősségi osztályra – a kórház szívébe.

– Jó napot kívánok, az új munkatárs vagyok, Szofija Vlagyimirovna – szólítottam meg az idős hölgyet, aki a betegfelvételnél ült. – A főnővérrel szeretnék találkozni.

A nő lassan rám emelte fáradt tekintetét; szeme alatt sötét karikák árulkodtak a krónikus kialvatlanságról és a hatalmas munkaterhelésről.

– Most érkezett? Vannak papírjai?

Átadtam neki az előre előkészített iratokat – a diplomámat és a régi tanúsítványokat is, amelyeket még egyetemi éveimben szereztem. Gyorsan, szinte gépiesen átlapozta az oldalakat, egy pillanatra elidőzve a fővárosi lakcímemnél.

– Rendben, menjen fel a második emeletre, keresse meg Anna Petrovnát. Ő mindent elmagyaráz és megmutat.

Felmentem a lépcsőn, amelynek fokai rég elvesztették eredeti színüket. A folyosók falát halványzöldre festették, a festék helyenként felpúposodott és lepattogzott. A levegőt áthatotta az ismerős fertőtlenítőszer-szag, amely a menzáról érkező étel illatával keveredett. Tipikus vidéki kórház – a maga sajátos ritmusával és atmoszférájával.

Anna Petrovna, egy tekintélyes alkatú, szigorú arckifejezésű, gondosan feltűzött ősz hajú asszony, öröm vagy kíváncsiság jele nélkül fogadott.

– Megint egy új? – sóhajtott enyhe bosszúsággal. – Na, legalább valaki vállalja, hogy itt dolgozzon. A mai fiatalok mind a nagyvárosokba menekülnek, jó messzire a mi szerény valóságunktól.

– Nem is tartom magam olyan fiatalnak – próbáltam oldani a feszültséget egy halvány mosollyal.

– Ezt mind így mondják az elején. Na, ma körülnézel egy kicsit, és holnap… A folytatása az első k0mmentben👇👇👇

Egy Kis Pozitivitás

14/10/2025

14/10/2025

14/10/2025

14/10/2025

13/10/2025

13/10/2025

13/10/2025

Cím

Telefonszám

Weboldal

Értesítések

Parancsikonok

Megosztás

Kategória