22/06/2025
Mivel aztán ma van Úrnapja, a gasztonyi kisbúcsú, második könyvemből, ami a gyerekkorom történeteit sorolja, közzé teszek most előre egy fejezetet. A kép hozzá 2022-ben készült, bizon néhányan maradtunk csak a vagy 150 emberből, aki még 30 évvel ezelőtt elkísérte az Oltáriszentséget a falu közepéig, és vissza.
Akkor íme a történet:
Elállított puskák, kifőzött hurkapálcákkal
Istenem, mennyire is vártuk gyerekként a gasztonyi búcsúkat! Az elsőt, az úrnapi kicsit még az iskolaidő végén, de már a nyár édes ölelésében. A másodikat a falu templomának titulusát adó, aratásos Sarlós Boldogasszony ünnepén.
Amikor előkerültek a színes kréták, és a kopott vonalazású, fekete tábla jobb szélén megjelent az első felkiáltó jel, már nagyon jól éreztük magunkat a bőrünkben. Hiszen akkor már ott volt az érzés, hogy beláthatatlannak tűnő időre megszabadulunk az iskolába járás és a leckekészítés (én jobbára az óraközi szünetekben oldottam meg) nyűgeitől. Kitör majd a nagy szabadság, mondjuk nem mintha nem lettek volna tanévben is szabadon engedve akkoriban a gyerekek. Igen, voltak korlátok, de ezek leginkább a családi munkamegosztásban való részvételről szóltak. Azt, hogy mennyi időt töltöttünk például a tankönyveink felett, nem nagyon kérték számon. Már csak azért sem, mert olyannyira be volt osztva a szülők minden munkanapja, hogy Apámat a hajnalban, indulás előtt adott borostás puszi, és a vacsora közötti időben általában nem is láttam. Amúgy fél ötkor kelt minden nap, majd ellátva a teheneket, elment a VASÉP buszával a munkába.
Mi pedig felső tagozatosként, úgy fél 8 felé elkerekeztünk a szomszédos Rátótra, ahol Széll Kálmán egykori historizáló kastélya, az orosz kaszárnya és a méltatlan traktoristaszállás után iskolája lett három falu (Gasztony, Rátót és Vasszentmihály) felső tagozatának. Aztán még becsöngetés előtt, ha kellett, megírtuk az első óra leckéjét is. A bicikli a hideg őszi esőkben nem volt valami praktikus közlekedési eszköz, de hát a Vasi Volán akkoriban még nem jutott el odáig, hogy a tanítás kezdetére is beállítson egy járatot. Így, ha buszozásra kényszerültünk, akkor már sokszor negyed nyolckor ott voltunk az iskolában, ahol az izgalmas környezet ellenére mégsem éreztük igazán jól magunkat. Én mondjuk biztosan nem, bár megvoltak itt is azok a napok, órák, amikor jó volt iskolásnak lenni. Ahogy emlékszem most, ezek az idők néhány kirándulás, iskolai mozi és sportverseny kivételével nálam a tanítás utolsó 10 napjára sűrűsödtek, amikor a már emlegetett első felkiáltójel után szép lassan elfoglalta az egész táblát a felirat: VAKÁCIÓ!!!
A várakozás felejthetetlen öröme aztán folytatódott tovább, mert a Pünkösd után következő, nagy egyházi ünnepen, az Úrnapján volt réges-régi idők óta a falu első, tehát „kisbúcsuja”. Aminek érkeztére a nekünk, gyerekeknek összefolyó időben az figyelmeztetett először, hogy előtte, hétfő estére a falu központjában, az egykori Országzászló, az ÁFÉSZ újonnan épített kocsmája és boltja, no meg a hajdani, most szükséglakásként és tejcsarnokként üzemelő Mendel-kocsma háromszögében, egy traktor után akasztva, megjelent a Jóska bácsiék bilikékre mázolt lakókocsija. Jóska bácsi, ha jól emlékszem, rábahidvégi ember volt, mutatványos cigány. Vele jött a család is, az összeaszott nagymama, egy nagy, mamlasz gyerek és a nagyhasú felesége jut eszembe, akinek az első dolga volt az érkezés után felkeresni az Édesanyámat. Mindig hozott neki valami ajándékot, fröccsöntött feszületet, körömvágót, műanyag virágot, aztán a kamránk, konyhakertünk és a „tikhé”, a tyúkólunk produktumai is ott voltak Józsi bácsiék heti ebédeiben, vacsoráiban.
A kezdeti években a nagy körhintát is felállították, olyan is volt, hogy a mi, tágas udvarunkon, de a kis körhinta, ahol jól-rosszul megfaragott falovacskákra, vagy bádogból összehegesztett, rikítóra festett autókra lehetett ülni, az sokáig állandó szereplője volt a gasztonyi búcsúnak. No és az ehhez kötelezően hozzá tartozó alumínium tölcséres hangszóró is, amelyből előbb a népies műdalok, majd az aktuális slágerek recsegtek ki Apám, és más nyugalomra vágyó környékbeli emberek nagy bosszúságára. A körhintákat csak vasárnap reggelre állították fel, de a lakókocsi oldalára applikált, néhány szétszedhető elemből álló céllövölde már szombaton este kinyitott. Sokszor ilyenkor szabályos lövészverseny alakult ki a kocsmában lazító legények között, amelyet mi gyerekek vágyakozva és figyelmesen néztünk.
A szombat esti nyitáson ugyanis felmérhettük az egy-két-három, vagy akár hat pálcára is felrakott nyereménykészletet, és egy idő után azt is, hogy azon a nyáron merre is hordanak félre Jóska bácsi ütött-kopott csehszlovák légpuskái. Mert azt a szombaton lövöldöző legények megjegyzéseiből már tudtuk, hogy el vannak mind állítva, amit így utólag valahogy meg is értek. (Egy ilyen szombat este felvetődött az is, hogy valaki elhozná a saját puskáját, kifizetné a lövésenként 5 forintról induló, majd boldogult gyermekkorom végére 100-ra inflálódó tarifát, de erre Jóska bácsi csak csendesen rázta a fejét, és közben mosolygott.) Falusi legenda volt az is, hogy előtte „kifőzték” a nyereményeket tartó hurkapálcákat, hogy azok ne törjenek olyan könnyen el, de az is biztos, hogy egy-egy telitalálatnál ez a simlisség sem segített.
Aki értett a puskához, látta, hogy mennyit és merre hord félre, annak nyert ügye volt. A „hatpálcás”, nagy plüssmackó is csak leesett, de olyan is volt, hogy Jóska bácsiék inkább visszaadták az ellövöldözött pénzt, és még többet is a mackóért, csak hogy ne járjanak már olyan rosszul. Mi pedig jól megjegyeztük, hogy vasárnap majd melyik puskával érdemes lőni, és hová kell célozni. Mert sosem kaptunk annyi pénzt a szülőktől, keresztszülőktől, hogy csak úgy, kedvünkre lövöldözhettünk volna a világba.
