30/08/2026
Harminchét éves vagyok. Egyidős a régi rendszerváltással. Ez alatt a harminchét év alatt meg kellett tapasztalnom, hogyan kártyázza el alólunk a régi politikai elit a demokráciát, hogyan emészti fel lassan a politikai önzés, a rövidlátás és a másikkal szembeni egyre mélyebb bizalmatlanság mindazt, amit 1989-ben a szüleim generációja nagy reményekkel megálmodtak.
A kezdeti bizalmatlankodásból előbb bizalomvesztés, aztán hideg polgárháború lett. Egy olyan rendszer, amely a társadalmi indulatok folyamatos szítására és gátlástalan kihasználására építette fel a hatalmát. Miközben egymás ellen fordítottak bennünket, szabadon foszthatták ki az országot.
Ennek vetettünk véget április 12-én. Ehhez mindenekelőtt arra volt szükség, hogy hosszú idő után újra merjetek hinni a politikában. Hogy elhiggyétek: a politikusok igenis akarhatják és szolgálhatják az ország javát, a változás lehetséges, a leadott szavazatunknak pedig jelentősége van. A rendszerváltás mögött hosszú ideje először egy olyan széles körű társadalmi bizalom áll, amilyenre évtizedek óta nem volt példa Magyarországon.
Az Unger Anna megválasztása körül kialakult vita számomra ezért bír a konkrét személyi döntésen messze túlmutató jelentőséggel. Arról is szól, mit kezdünk ezzel a nehezen visszaszerzett bizalommal az első komolyabb nézetkülönbségek idején.
Rendszerváltásért dolgozó politikus vagyok. Nem tisztem megvédeni sem Péter Magyart, sem a Tisza-kormányt a felmerülő kritikáktól. Hiszem, hogy parlamenten kívüli politikusként most a mindenkori hatalom ellenőrzése és konstruktív javaslatokkal történő támogatása az egyik legfontosabb feladatom.
Kérdés, hogy a hatalom ellenőrzésének szükségszerűen együtt kell-e járnia azzal, hogy minden vitatható döntés után reflexből elvitatom a hatalmon lévők jóhiszeműségét? Hogy minden hibában hátsó szándékot, minden rosszul kezelt ügyben egy új önkényuralom kiépülésének veszélyét látom?
Szerintem nem.
A kormánynak természetesen óriási a felelőssége abban, hogyan kezeli a felmerülő aggályokat. A bizalmat nem kérheti számon az embereken: világos és átlátható kommunikációval, meggyőző válaszokkal és a hibák kijavításával kell kiérdemelnie. Ha ehelyett csípőből védekezik, megsértődik a kritikán vagy elzárkózik a magyarázattól, maga mélyíti tovább a bizalmi töréseket. A Tiszát szerintem joggal érhetik kritikák emiatt az elmúlt napokban.
Ez azonban a parlamenten kívüli politikai és civil szereplők felelősségét sem kisebbíti. Ennek a felelősségnek más a természete, mint a kormányé, de a jelentősége nem kisebb.
A kormány mindenkori felelőssége szerintem abban áll, hogy lehetővé tegye a bizalmat. A miénk pedig abban, hogy ne tegyük eleve lehetetlenné. Vagyis a konstruktív kérdéseinkkel és kritikáinkkal a felmerült aggályok tisztázásán és a bizalom helyreállításán dolgozzunk, ne az indulatok és a félelmek további szításán és kiélezésén.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden kormányzati magyarázatot el kellene fogadnunk, vagy le kellene mondanunk a kételyeinkről. Azt viszont jelentenie kell, hogy nyitva hagyjuk a bizalom helyreállításának lehetőségét. Ne kezeljük tényként a másik feltételezett szándékait, és ne jussunk el egyetlen vitatható döntésből az egész kormány alapvető jóhiszeműségének megkérdőjelezéséig.
Ez már csak azért sem volna méltányos, mert a Tiszában szerintem rengetegen vannak, akik sokat tettek azért, hogy a megelőlegezett bizalmunkat kiérdemeljék. Az első hibáknál mindezt semmissé nyilvánítani éppolyan igazságtalan volna, mint a korábbi érdemekre hivatkozva felmentést adni a kritikák alól.
Frusztrált vagyok az elszámoltatás ütemét illetően? Igen. Átérzem a Molnár Áron posztjában megfogalmazott indulatokat? Tökéletesen. Meg tudom-e érteni Hadházy Ákost, amikor volt fideszesként arról beszél, hogy soha többé nem akarja elkövetni azt a hibát, amit 2010 után: hogy egy ideig félrenézett csak azért, nehogy a végén még "amazok visszatérjenek"? Abszolút.
Senkit sem tudok hibáztatni a bizalmatlanságáért. Magyarország egy mélyen traumatizált ország. Az elmúlt tizenhat év mindannyiunkon komoly sebeket hagyott.
De abból, hogy ez a bizalmatlanság érthető, még nem következik, hogy ártalmatlan is. Nem engedhetjük, hogy az Orbán-rendszer nyomán bennünk maradt félelem egy mérgező politikai reflexszé váljon. Az elmúlt harminchét év történetét már nem változtathatjuk meg. Azt viszont mi döntjük el, milyen tanulságot viszünk tovább belőle.
Én azt mondom: ne engedjük, hogy már a rendszerváltás kezdetén ugyanaz a bizalmatlanság kezdje ki az új demokráciát, amely a régit is felemésztette. Mutassunk példát a régi jobb- és baloldal politikusaival szemben: bizonyítsuk be, hogy képesek vagyunk úgy kormányozni és úgy politizálni parlamenten kívül, hogy közben mindkét oldal felelősséget érez a közös demokratikus kultúra iránt.
Április 12-én közösen megbuktattunk egy romlott, korrupt és aljas rendszert. Most rajtunk áll, hogy a régi politikai kultúrát is magunk mögött hagyjuk!
