27/06/2025
…és Ő hívott engem. Hosszú ideje már. Először csak, mint a szellő megcirógatott, aztán egyre tisztábban éreztem, suttogása megfogható üzenetbe sűrűsödött. Nem igazán szavak voltak ezek, amiket a fülemmel hallhattam, a lelkemre talált rá, ez indított el hozzá. Arra vágyott, hogy megértsem, hogy megismerjem úgy igazán. Sosem erőszakosan, a kapcsolódásunk mindvégig gyengéd és gondoskodó maradt, de egyértelműen mutatta az irányt.
Az első nyári napsugarakkal jött a hívás, mágnesként vonzott magához, így elindultam. Már ismertem a helyet, ahol várt rám, több hétig jártam oda felfedezni, bár nem tudtam a pontos okát. Csodaszép élénk zöld tisztás, fákkal övezett védett rejtek, csak ő és én. Körülöttem apró színes virágok, amelyek látványa és játékos ringatózása előhívja a belső gyermeket, hogy álmodozzon velük. Lefeküdtem hát közéjük és átadtam magam a természetnek.
Akkor bizsergető energia áramlott végig a testemen, úgy éreztem már nem a fizikai világ részét képezem, nem úgy, mint eddig… A molekuláim elkezdtek összekapcsolódni az engem körülvevő térrel és már nem a testemet alkották, hanem beleolvadtak a növényekbe, a talajba, a levegőbe és a föld legmélyébe. Valahogy emberként megszűntem létezni és egy más formát öltve jelentem meg.
Ez volt az abszolút teljesség és béke állapota. Ebbe a végtelenségbe kezdett elképesztő intenzitással belevegyülni a szépség, a szeretet, a fájdalom, a kietlenség, a tűz, a lázadás, és az erő, ami képes új életet létrehozni és mindent elpusztítani. Éreztem, amit ő érez. A ciklikusságot, az önzetlen ajándékozást és azt is, amikor azt mondja „Ne tovább!”. Ezt mind egyszerre, miközben a szíve nem szűnő izzással tartja életben az otthont, hogy mi létezhessünk. Nem a tudatommal érzékeltem mindezt – bár belekapaszkodott néhány emberi érzésbe -, mert ennek teljes befogadására emberi elme nem képes. A lényemmel voltam jelen, ami örökkévaló, idő és tér korlátain túl létező, a tapasztalás mégis elérte a fizikai érzékeim határát, hogy a jelen életem egy egész más térből kezdhessen formát ölteni.
Vágyott erre a kitárulkozásra, ahogy én is vágytam rá. Egyek voltunk, én voltam minden szívdobbanása, minden terhe és felszabadulása, minden új élet és minden elmúlás. Aztán, ahogy a páraként lecsapódó gőz összeáll egy vízcseppben, úgy kezdtek visszahúzódni a molekuláim, hogy újraalkossanak az anyagban, egy érzékenyebb, tudatosabb, sebezhetőbb formában. Ő megmutatta magát nekem kendőzetlenül és én is megnyíltam neki félelem nélkül, mégis izgatottan és ez örökre megváltoztatta a kapcsolódásunkat.
Együtt létezünk, ahogy mindig is, ciklikusan, virágzón, hanyatlón, újraéledőn, fájón és szeretőn, táplálón, boldogan, mégis másképp, mintha egy olyan titok birtokába kerültem volna, ami csak a miénk, egy ajándék, egy kincs, a teremtés, az élet.
/Kép:Pinterest/
