27/03/2025
Képről képre – Ég és föld ölelésében
Különös, hogy ugyanazt az alkotást a művész és családja mennyire másnak látja, mint az utókor. A festő egy barátját örökíti meg a festményen, de ennek száz év elmúltával már semmi jelentősége nincsen, hiszen az illető barátról már semmit sem tudunk. A kép egyetemes jelentése azonban egyre csak gazdagodik, s ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy tulajdonképpen mindegy is, hogy ki van a képen. Vajon mit tesz hozzá a műhöz, ha tudjuk, hogy a dombon álló figura a nagybányai járási albíró, Komjáthy Gyula? Sokan szeretnék elhinni, hogy a műveket nem kell „magyarázni”. Valóban, magyarázni fölösleges. De a műalkotások értelmezéséről nem mondhatunk le. Ha nem értelmeznénk a képeket, akkor a századforduló egyik legvarázslatosabb tájképéről sem volna szabad semmit sem mondanunk, hanem meg kellene elégednünk azzal, amit a családi emlékek megőriztek.
A családi emlékezet pedig így szól: „Ami a Komjáthyt a Virághegyen ábrázoló képet illeti, atyámnak ez a bájos, a természetben való gyönyörködést annyira kifejező képe is sokféle személyes emlékkel kapcsolatos. Komjáthy Gyula, a később tragikusan elhunyt lugosi törvényszéki bíró, akkor albíró a nagybányai járásbíróságon, állt modellt a tájképen elhelyezett alakhoz. […] Amikor Komjáthyt festette a Virághegyen, én is mindig részt vettem a kivonuláson, magam is ott, apám közelében festettem a hangulatos, terebélyes, vaskos törzsű, öreg szelídgesztenye-fákat, amelyek Nagybányán vadon tenyésznek és ezeknek az erdőszéli tájaknak, nevezetesen a Virághegy enyhén lejtős tetejének valami különösen elbájoló, andalító, parkszerű jelleget kölcsönöznek, amely atyámat mindig megragadta és nem egy gyönyörű művéhez ihlette” – Ferenczy Valér (maga is festő) idézte meg a kép készülésének körülményeit az apjáról, Ferenczy Károlyról szóló könyvében.
Ferenczy Károly (1862–1917) mezőgazdászi képzése, majd párizsi és müncheni művészeti tanulmányai után, háromgyerekes családos emberként 1896 nyarán érkezett Nagybányára, ahol röviddel előtte Hollósy Simon müncheni iskolájának a növendékei kezdték meg nyári gyakorlatukat. Ekkor kezdődött a nagybányai művésztelep története, amely még Trianon után is folytatódott, s amely a modern magyar festészet történetének legszebb fejezete. Szinte érkezése pillanatától kezdve Ferenczyt tekintették mesterüknek az oda járó művészek, s így, kimondatlanul is, de ő lett a művésztelep szellemi vezetője. „Nem tudok elképzelni még egy embert, akinél a szépség, mint ideál, oly predomináns szerepet játszott volna egész gondolatvilágában. A tájnál, otthonának berendezésénél, embereknél – férfinál, nőnél – mindig a szépség kritériumát alkalmazta; városrész, utca, épület, vagy – mondjuk akár egy kávéház vagy étterem is szép kellett, hogy legyen ahhoz, hogy kegyelmet találjon előtte” – írta róla fia 1929-ben, a Nyugat hasábjain.
Ferenczynél fogalmazódott meg legelőször és legmaradandóbb erővel mindaz, amit „nagybányaiság”-nak mondhatnánk, vagyis az ember és természet minden nosztalgiától, szépelgéstől és idealizálástól mentes tökéletes összhangja. Ez a magától értetődő szépség és harmónia ölt testet a „Dombtetőn” című képen is. Gesztenyefák ölelésében tárul föl a káprázatosan kék égbolt, s ennek az égi és földi ölelkezésnek a középpontjában jelenik meg az ember. Kezével kalapját érinti, mintha csak tisztelegne e nagy szépség előtt, amely szinte egy óvó burkot von köréje. Ferenczy Károly és Valér is egy zsánerképnek látták mindezt, Komjáthyval és a Virágheggyel. A mai néző azonban már nem Komjáthyt látja, hanem a századforduló boldog emberét, aki alázattal és tisztelettel lépett ki a természetbe, s akit a természet is anyai szeretettel ölelt magához.
kép:
Ferenczy Károly: Dombtetőn, 1901
olaj, vászon, 110 × 141,5 cm
Magyar Nemzeti Galéria
szöveg: Bellák Gábor
