03/08/2026
HU/ Lám, a Bihoreanulnál megint megvan a bűnbak.
Ahogy közeledik a tanévkezdés, elő kellett keríteni a szokásos darts-céltáblát, és ki más lehetne Nagyváradon, mint Anzelm apát. A lap legújabb cikke azt kérdezi, miért késnek a munkálatok a Mihai Eminescu Kollégiumnál ("De ce întârzie începerea lucrărilor la Colegiul Mihai Eminescu din Oradea") , és olyan éllel teszi fel a kérdést, hogy aki csak ránéz a címre a telefonján, már el is könyveli: Anzelm apát akasztotta meg a felújítást , azt az felújítást, amelyhez az égvilágon semmi köze.
De ha már a késésnél tartunk, az a kérdés éppen hogy másodlagos, és pontosan azért teszik fel ilyen hangosan, hogy elfedjék az igazi problémát. Azt, amiről most fogunk írni.
Előbb azonban olvassa el bárki magát a cikket, mert a lényeg épp abból derül ki, amit maguk közöltek, csak nem hangsúlyozták: a felújításnak máig nincs végleges nyertese. A közbeszerzést mind a három vesztes versenytárs megtámadta, a CNSC pedig hetek óta nem döntött. Vagyis a hajnali falbontás egy olyan projekt nevében történt, amelynek a bontás napján, sőt máig, nincs kivitelezője.
Áprilisban a Polgármesteri Hivatal épp a „megnyert közbeszerzésre" és a felújítás sürgősségére hivatkozva indokolta, hogy erővel bemenjenek; most kiderül, hogy nyertes nincs is.
A kész tények elé rohanás tehát visszafelé sült el: aki előbb bont falat, mint hogy eldőlne, ki és mit építhet, az maga leplezi le, hogy nem a felújítás volt sürgős, hanem a birtokbavétel.
Közben persze terelni kell, gyűlölködni, és hergelni a románokat is, a magyarokat is, mindkét oldalon. Mert az egész nagyváradi polgármesteri mantra a „pikk-pakk felújított városról" olyan, mint egy patyomkini homlokzat: kívülről kartonból épül, hogy jól mutasson a fényképen, miközben a frissen festett homlokzat mögött szétesik minden.
De ha már a késésnél tartunk, az a kérdés éppen hogy másodlagos, és pontosan azért teszik fel ilyen hangosan, hogy elfedjék az igazi problémát. Azt, amiről most fogunk írni.
Mert mielőtt azon tűnődnénk, miért nem indul a felújítás, tisztázni kellene valami sokkal súlyosabbat: milyen jogcímen bontották meg a barokk templom falát, milyen jogcímen vágtak lyukat rá május 26-áról 27-ére virradó hajnalon, fél öt körül, a Roman Ciorogariu utca 14. szám alatti templomban.
Milyen jogcímen vették el az oltár mögötti sekrestyét és a templomi tereket, a 16. szám alatti kanonoki székház helyiségeit és az első emeleti kolostori tereket, olyan ingatlanokat, amelyekről a saját papírjaikon is elismerték, hogy a premontreieké, sőt amelyeket még 1972-ben is, még a román kommunista állam is a premontreiek tulajdonaként ismert el.
És milyen jogcímen nyúltak a George Barițiu utca 16. alatti templomtelekhez és vitték el. Mikor egyetlen ezek közül sem szerepel a végrehajtási jogcímben, és egyik sincs benne a 462/2015-ös HCL-ben sem, amelyre a Polgármesteri Hivatal az egész projektet alapozza, s amelynek nyomán önmagának ítélt oda, több mint 10 millió eurónyi vissza nem térítendő uniós közpénzt az ADR Nord-Vest-en keresztül.
Mert amiről állandóan hallgatnak, és amiről senki nem akar beszélni, az itt van és leírjuk újból, hogy akinek füle van, hallja, hogy : mennyire homokra épül a Polgármesteri Hivatal érvelése, és rajta keresztül a Bihoreanul egész elbeszélése.
Talán nem ártana megnézni, mennyi pénzt kap vagy kapott a Bihoreanul az évek során a HCL-eken keresztül; erről Patrick André de Hillerin több cikket is írt az elmúlt években.
Egy lap, amely bevételének felét éppen az egyik érdekelt féltől kapja, nem a sajtószabadságot gyakorolja, amikor a másik felet neveti ki, hanem egy finanszírozó megrendelését teljesíti.
De hagyjuk most a hátteret, és nézzük magát a kilakoltatási aktát, úgy, ahogy az iratokból kiolvasható. Mert innen látszik, milyen vékony a jég a narratíva alatt.
A 691/2026-os polgári ítélet, amelyet a Nagyváradi Járásbíróság hozott a 12605/271/2025-ös ügyben, egyetlen természetes személy ellen szól, Fejes Rudolf ellen, és kizárólag őt kötelezi egyetlen ingatlan kiürítésére: a Roman Ciorogariu utca 18. szám alatti épületére, 192156-os kataszteri számmal. Ugyanezek a koordináták, és csakis ezek, térnek vissza minden egyes végrehajtási aktában. A 14. szám alatti templom és sekrestye, a 16. szám alatti kanonoki székház, a George Barițiu utcai templomtelek egyikben sem szerepel, sem tárgyként, sem másként.
Az pedig, hogy papíron a sekrestyét utóbb átvezették a Roman Ciorogariu utca 18-as szám alá, semmit nem változtat: egy cím áthelyezése az iratokban nem helyezi át a falakat, és nem teremt jogcímet ott, ahol nincs.
Egy ítélet ugyanis csak a per felei között fejt ki hatást.
A Váradhegyfoki Premontrei Prépostság önálló jogi személy, sui iuris jogi személyiséggel, olyan megkülönböztetéssel, amelyet minden joghallgató megtanul az első évben, amelyet a román állam is ekként ismert el 1948-ban és 1997-ben, vissza nem vont aktusaival.
A Váradhegyfoki Premontrei Prépostság nem volt fél a kiürítési perben, nem idézték, nem szerepel az ítéletben.
Vele szemben az ítélet res inter alios acta, mások ügyében született döntés, amely harmadikra nem terjed ki.
S mert a jogcím intuitu personae, egyetlen megnevezett személyre, Fejes Rudolfra szabott, hatálya annál a személynél véget is ér.
A Váradhegyfoki Premontrei Prépostság mint jogi személy önálló jogalany: saját nevében perel és felel, saját, elkülönült vagyonával, nem vonható végrehajtás alá olyasmiért, aminek nem volt részese, s amelyben félként soha meg sem idézték.
Sőt: e helyekről még maga Fejes Rudolf sem mondhatott volna le. A prépost elöljárója a kanonoki háznak, de nem tulajdonosa; a premontrei rend törzsvagyonáról saját beleegyezésével sem rendelkezhet, egyedül a Szentszék engedélyével.
Ez a római katolikus kánonjog szabálya, amelyet maga a román állam emelt a belső jog részévé az 1218/2008-as kormányhatározattal. Egy magánszemély ellen hozott végrehajtási cím tehát semmiképp nem érhette el a jogi személy vagyonát, hiszen még az a személy sem rendelkezhetett fölötte, aki ellen szólt.
És ezzel a lánc bezárul.
Ha a személy más volt, Fejes Rudolf, nem a Prépostság és a vagyon is másé, akkor a Roman Ciorogariu utca 14. szám alatt kibontott falhoz semmilyen jogcím nem fűződött; és nem fűződött ahhoz sem, amit onnan elvittek, hiszen magát ezeket az ingatlanokat a kereset eleve nem foglalta magában. Végrehajtásról szó sem lehetett, mert a végrehajtás egy magánszemély ellen és egy másik épületre szólt. Házkutatásról sem, mert nem folyt büntetőeljárás, és nem adott engedélyt bíró.
Ami maradt, annak egyetlen neve van: behatolás közhatalmi erővel egy harmadik fél tulajdonába, olyanéba, akit a per adósához semmilyen jogi szál nem köt.
S hogy mindezt tudták, nem sejtették: maga a Polgármesteri Hivatal ismerte el írásban, a Nagyváradi Járásbíróság előtt, hogy „a kiürítés kizárólag azt a telket és épületet érinti, amelyben a tanintézmény működik". A projekt saját, a Hivatal által megrendelt és kifizetett tervrajzain pedig, épp azokon a helyeken, ahová behatoltak, ez áll: „TULAJDONOS A KATOLIKUS EGYHÁZ"- épp azon a tervrajzon, amelyet Pafka Ernest, a Pro-Arh tervezője a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal megrendelésére és pénzén készített. Ő tudta. A Nagyváradi Polgármesteri Hivatal tudta. És mégis bementek.
És most jön az, amiről a cikk egyetlen szót sem ejt.
Mert a fal, amelyet lebontottak, nem egy raktár fala volt, hanem egy A kategóriás, nemzeti jelentőségű műemléké, LMI-kód BH-II-m-A-01040, egy 1741 és 1766 között épült barokk templomé. Ilyet nem lehet hajnali fél ötkor, csákánnyal és kalapáccsal megbontani. Egy ekkora beavatkozáshoz kellene bontási engedély, kellene a Kulturális Minisztérium jóváhagyása, amelyet egy A kategóriás műemlékre adnak ki, és kellene műemlékvédelmi szakértők által készített dokumentáció. Ezek közül egyik sem létezik.
Nem vélemény ez, hanem ellenőrizhető közigazgatási tény: bárki, aki utánanéz, ugyanezt találja.
És talán épp itt kellene a segítség, nem újabb ügyvédek hadában, hanem ott, ahol a törvényt betartatni lehetne.
Jó volna, ha a Ministerul Culturii (Kulturális Minisztérium), a Institutul Național al Patrimoniului és a többi illetékes intézmény venné a fáradságot, és a helyszínen megnézné, mi folyik itt: hogyan bontanak szét egy A kategóriás, embargó alatt álló, OUG 94/2000 hatálya alá tartozó műemléket, és hogyan épül rá közpénzből egy projekt.
Amíg erre nincs válasz, minden cikk, amely a késésen köszörüli a nyelvét, csak a homokvár egy újabb tornya.
És van még valami, amiről a Bihoreanul soha nem beszélt, és most sem beszél mert nem is erre kapta a megbízatását.
Terelni, csak ezt tudnak és éppen az árulja el, hol a baj, hogy megint előhozzák Anzelm apát ügyét. Tapasztalatból mondjuk: ezek a cikkek nem akkor jelennek meg, amikor kiderül az igazság, hanem akkor, amikor intézkedni kellene, amikor egy hatóságnak lépnie kéne, egy fórumnak döntenie. Romániában így működik: az ügyet előbb lanszírozni kell, az embereket felheccelni, két oldalra osztani, gyűlöletet kelteni, hogy aztán, mire a döntés megszületik, már ne jognak, hanem „népakaratnak" tűnjön az, amihez jogcím soha nem volt. Láttuk ezt a levéltárban is eleget, feketén-fehéren: ugyanez a minta, ugyanez a kéz, előbb a hangulatot csinálják meg, aztán rá építik a „megoldást". A fal, a kataszteri szám, a telekkönyv nem ettől lesz a városé; de a hangulatból már nagyítást lehet csinálni, és a nagyításból közhangulatot.
Kár tehát a terelésért, kár megint Anzelm apátra húzni a vizes lepedőt...
La două luni după ce Primăria Oradea l-a evacuat cu noaptea-n cap pe șeful Ordinului Premontratens, abatele Fejes Rudolf Anzelm, din spațiile pe care le ocupa în clădirea Colegiului Național Mihai Eminescu, orădenii se întreabă, pe bună dreptate, de ce a fost musai atâta grabă, căci r...
