19/03/2026
! ...
Gyakran felteszik nekem a kérdést, nem kimerítő-e ennyi előadást tartani. Be kell vallanom, hogy de, nagyon kimerítő.
Sokszor fáradtan, és még gyakrabban szomorúan indulok haza egy-egy alkalom után. Ám egyáltalán nem maguk az előadások viselnek meg, sokkal inkább az azt követő beszélgetések.
Ilyenkor rengetegen kérnek tanácsot. Azt kérik, mondjam meg, hova fordulhatnának a saját vagy családtagjaik, gyermekeik mentális problémáival kapcsolatban. "Hol találunk segítséget?" – hangzik el újra és újra a kérdés. A legnehezebb, hogy többnyire nem tudok mit válaszolni - na, ez a tehetetlenség az, ami kimerít és elkeserít.
A pszichiátriai és mentálhigiénés ellátórendszer romokban, sokszor még a legsúlyosabb esetekben sincs érdemi segítség. A legaggasztóbb a kamaszok és az idősek helyzete. Tanácstalanság, kilátástalanság, szakemberhiány – ezekkel találkozom újra és újra. Nem meglepő, hogy ebben a helyzetben virágzik a különféle "lélekszerelők" piaca. Amikor valaki kétségbeesetten keres kapaszkodót, ám nem jut szakszerű ellátáshoz, könnyen azokhoz fordul, akik gyors, egyszerű és hangzatos megoldást ígérnek, hiszen nem tudja, hogy ezek mögött az ígéretek mögött legtöbbször semmiféle szakmai tudás nincs. És ez az a pont, ahol már nemcsak egyéni sorsokról, hanem társadalmi felelősségről is beszélnünk kell.
Mindannyiunk érdeke, hogy sürgősen javítsunk az egészségügy mostohagyerekeként kezelt pszichiátriai ellátás színvonalán, hogy az oktatásba beemeljük azokat a mentálhigiénés alapismereteket és gyakorlatokat, amik segítenek a lelki egyensúly megőrzésében és helyreállításában. Ez utóbbihoz még csak hatalmas anyagi erőforrásokra sincs szükség, csupán felelős gondolkodásra és szemléletváltásra. Nekem csupán másfél óra áll rendelkezésemre, hogy átadjak valamit a pszichológia tudástárából, de lássuk be, ezt tényleg az óvodákban kellene kezdeni.
Ez a poszt csupán egy személyes visszajelzés egy gyakran ismételt kérdésre.
— Orvos-Tóth Noémi
