08/31/2026
1. fejezet – Mielőtt még tudtam volna, mennyire fogsz hiányozni
Furcsa visszagondolni arra az időre, amikor még nem jelentettél nekem semmit.
Amikor még nem ismertem a hangodat. Nem tudtam, hogyan nevetsz a hülye vicceimen. Nem tudtam, milyen melletted felébredni, vagy milyen az, amikor csak fekszünk egymás mellett, és egyikünk sem érzi úgy, hogy mondania kellene valamit.
Akkor még nem tudtam, milyen lesz először hallani tőled, hogy szeretsz.
És főleg nem tudtam, milyen lesz egyszer nélküled felébredni.
Most, ennyi idő után néha próbálom megtalálni azt a pillanatot, amikor az egész elkezdődött.
Nem az első találkozást.
Nem az első üzenetet.
Hanem azt a pontot, amikor már nem csak egy ember voltál az életemben, hanem te lettél az.
Nem tudom, mikor történt.
Talán nem is volt egyetlen pillanat.
Csak beszélgettünk.
Egyre többet.
Megismertük egymást.
Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy számít, írsz-e.
Ha sokáig nem írtál, megnéztem a telefonomat.
Ha történt velem valami, neked akartam elmondani.
Ha tudtam, hogy találkozunk, már előtte vártam.
Lassan lettél fontos.
Talán éppen ezért nem vettem észre, mennyire.
Emlékszem az első nevetésekre. Azokra a beszélgetésekre, amelyeknek igazából semmi értelmük nem volt, mégsem akartuk abbahagyni őket.
Emlékszem arra is, amikor már nem kellett azon gondolkodnom, mit mondjak neked.
Lehettem csendben.
Lehettem hülye.
Lehettem fáradt.
Valahogy azt éreztem, melletted nem kell mindig többnek mutatnom magam annál, aki vagyok.
És ezt nagyon könnyű megszokni.
Talán túl könnyű.
Aztán egyszer kimondtad, hogy szeretsz.
Erre emlékszem.
Arra is, mit éreztem.
Nem történt semmi különös. Ugyanott voltunk, ugyanazok az emberek maradtunk.
Mégis más lett minden.
Mert attól a pillanattól már tudtam, hogy nem csak én érzem ezt.
Nem gondolkodtam azon, meddig fog tartani.
Nem kerestem a problémákat.
Nem készültem arra, hogy egyszer vége lehet.
Ki készül ilyesmire akkor, amikor boldog?
Én biztosan nem.
Csak örültem annak, hogy vagy nekem.
Ma pedig már azt is tudom, amit akkor még nem.
Hogy egyszer lesz egy reggel, amikor mellettem marad egy üres hely.
Lesz olyan este, amikor eszembe jut, milyen volt melletted feküdni, és néhány másodpercre szinte elfelejtem, hogy az az élet már nincs.
Lesz olyan ember is utánad, akiben akaratlanul keresek majd valamit belőled.
Egy mondatot.
Egy mozdulatot.
Azt az érzést, amit melletted egyszer már ismertem.
És sokáig nem fogom érteni, hogyan lehet valaki, aki ennyire természetes része lett az életemnek, egyszer csak egy ember, akiről már csak múlt időben beszélek.
De akkor még mindebből semmit sem tudtam.
Nem tudtam, hogy egyszer fájni fogsz.
Nem tudtam, hogy lesznek kérdéseim, amelyekre soha nem kapok rendes választ.
Nem tudtam, hogy egyszer majd azon gondolkodom, mi volt igaz abból, amit mondtál, és mi nem.
És azt sem tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor már nem visszakapni akarlak.
Csak megérteni, hogyan veszítettük el azt, ami az elején ennyire egyszerűnek tűnt.
Akkor csak azt tudtam, hogy van valaki az életemben, akit egyre jobban szeretek.
És ha most visszamehetnék ahhoz az emberhez, aki akkor voltam, nem mondanám neki, hogy meneküljön.
Nem mondanám, hogy ne szeressen bele.
Még azt sem mondanám el neki, hogyan végződik.
Csak annyit mondanék:
Figyelj oda ezekre a napokra.
Jegyezd meg, hogyan néz rád. Jegyezd meg a hangját, a nevetését, azokat az estéket, amikor még természetesnek veszed, hogy holnap is ott lesz.
Mert egyszer ezekből az apró dolgokból marad meg a legtöbb.
És lesz idő, amikor bármit megadnál azért, hogy csak egyetlen estére újra úgy lehess mellette, hogy még egyikőtök sem tudja, hogyan fog véget érni.
