30/06/2025
Gyökerek a bécsi szélben: Szigetekből egyetlen kontinens
Bécs. A Duna-parti ékszerdoboz, a történelem és a kultúra lüktető szíve. Egy város, ahol a klasszikus zene dallamai keverednek a kávéházak illatával, és ahol a császári paloták árnyékában ezernyi életút keresztezi egymást. De a ragyogó felszín alatt van egy másik valóság is. Az a valóság, amit sokan megélünk, akik nem osztrák gyökerekkel érkeztünk: a „külföldi” lét csendes magánya.
Lehetsz anyaországi, erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy kárpátaljai. Hordozhatod a génjeidben a Kárpátok szikár erejét vagy az Alföld végtelen nyugalmát. Itt, a bécsi forgatagban ezek a címkék elhalványulnak, és egy közös nevező marad: magyarok vagyunk egy idegen metropoliszban. És sokan, túlságosan is sokan érezzük magunkat egyedül. Apró, elszigetelt szigetekként sodródunk egy hatalmas, nyüzsgő tengeren.
Történelmi sebek, generációs hagyatékok, eltérő tájszólások és szokások. Hordozzuk ezeket a hátizsákunkban, néha teherként, néha büszke örökségként. De amikor leülünk egymással szemben, és megszólalunk ugyanazon az édes, összetéveszthetetlen nyelven, ezek a különbségek hirtelen jelentőségüket vesztik. Mert a gyökereink, a közös múltunk mélyen összekötnek bennünket. A zsigereinkben érezzük, hogy van valami megbonthatatlan kapocs, ami erősebb bármilyen országhatárnál vagy történelmi viharnál.
Ebben a megváltozott, globalizált világban talán minden eddiginél nagyobb szükség van azokra a közösségekre, amelyek nem elválasztanak, hanem hidakat építenek. Hidakat nemcsak az elcsatolt területeken és Magyarországon élő magyarok között, hanem minden ember között, aki nyitott a másik megismerésére.
És mi a legerősebb építőanyag egy ilyen hídhoz? A művészet és a kultúra. Egy vers sora, egy festmény színei, egy dal dallama vagy egy film kockái olyan univerzális nyelven szólnak hozzánk, amely nem kér útlevelet. Lebontja az előítéletek falait, és megmutatja, hogy az emberi érzések – az öröm, a bánat, a szerelem, a remény – mindenhol ugyanazok.
A mi történetünk is így kezdődött. Hat ember leült egy asztalhoz. Hat különböző háttér, hat különböző élettörténet, de egy közös vágy: kapcsolódni. Beszélgettünk. Művészetről, zenéről, irodalomról, és persze arról, hogy milyen magyarnak lenni itt, Bécsben. Ebből a hatfős beszélgetésből mára egy több száz fős, vibráló közösség született. Eseményeinkkel nemcsak magyarokat kötünk össze, hanem osztrákokat, szerbeket, románokat, ukránokat – mindenkit, aki a kultúrában és a művészetben megtalálja a közös hangot.
Mert egy maroknyi, elszánt csapat is képes csodákra. Képes egyenként megszólítani az embereket, és a magányos szigetekből egy összetartó szigetcsoportot, majd egyetlen, közös kontinenst építeni. Nem számít, ki honnan jött, csak az, hogy hová tartunk együtt.
Itt, Bécsben, ahol annyi nemzet fia és lánya él, hatalmas lehetőségünk van. Megmutathatjuk, hogy a magyar kultúra nem bezárkózik, hanem kitárulkozik. Hogy a közös gyökerek nem kirekesztő erőt, hanem egy befogadó közösség alapját jelentik. Hogy az egység nem a múltról, hanem a közösen épített jövőről szól.
Mert a magányt csak egyetlen dolog győzi le: a közösség. És a közösség mi magunk vagyunk.
Ha mind ez egy kép lenne, Munkácsy Mihály (született Lieb Mihály Leó; 1844–1900) a 19. századi magyar festészet legismertebb és nemzetközileg is legelismertebb alakja, a magyar realizmus kiemelkedő mestere és Gustav Klimt (1862–1918) osztrák festőművész, a bécsi szecesszió és a szimbolizmus egyik legjelentősebb és legismertebb képviselője, valahogy így láttatták volna ha ecsetet ragadnak.
