08/05/2025
“A szerelem mindent pótol, s a szerelmet nem pótolja semmi”
Anyámnak
Ma húsz éve, hogy édesanyám meghalt. Azóta sincs olyan napom, hogy ne gondoljak rá. Itt van velem, őrzöm a szívemben. Őrzöm az emlékeit, magammal viszem majd, ha eljön az én időm. Nincs semmi, ami elfeledtei majd velem hajának bóditó illatát és azt a melegséget, amit akkor éreztem, amikor utoljára találoztunk és amikor éleünkben először és utoljára öleltük egymást..Első és utolsó ölelés volt…szorosan kapaszkodtunk egymásba, úgy, ahogy a gyökér kapaszkodik a földhöz…Most szeretnék arról mesélni milyen is volt annak a két embernek a szerelme, amiben én fogantam, mit is adtak ők egymásnak, mi is az, amit rámbíztak, Ha most rájuk gondolok, a szinnek illata támad a fénynek színe. Érzem, hogy vibrál a langyos szél, susognak a kertünk fái és a torkomba felkívánkozik a dal: Lovamat kötöttem piros almafához , magamat kötöttem gyönge violához, lovamat eloldom, mikor a hold fölkel, de tőled violám, csak a halál old el.
A lélek mindig az öröm felé igyekszik- mondta anyám, akivel élete utolsó napjaiban a szerelemről beszélgettünk. Láttam rajta, elfelejtett mindent, ami rossz volt, a szenvedéseit, a bántódásait.
Így könnyebb - mondta. Egy eltévedt fény szinte beburkolta, amitől az arca hold színű lett. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Mindig azt mondta, a szerelem színe neki olyan, mint a teliholdé... ezüstös. Ültünk egymással szemben és néztem az arcát, amit nem keményített meg az elmult 81 év. Nekem ő maga vot a szépség, a ráncok csak még szebbé tették. Azt mondta: az igazi élet nem az, amit a mindennapokban élünk, csak az, ami az emlékezetünkben él, az az igazi.
Anyám szíve tele volt titokzatos emlékekkel, amelyek időnként megkérdezés nélkül törtek rá. Olyan gazdagon és olyan fájdalmasan elevenit***e fel az eltünt időt! Azt, amiről szinte semmit sem tudtam...
Apám, harminc évvel volt idősebb édesanyámnál, akinek rangja, neve, birtoka volt, mert régi, előkelő család volt az övé, de mégsem a neve t***e halhatatlanná, hanem anyám, az iránta érzett szerelmével, ami élete végéig ott élt a szíve mélyén, akár az ég és a föld között úszó símogató dallamok, amelyek hol elvitték, hol visszahozták az időben...Benne apám emléke afféle örömzenévé változott, úgy ragaszkodott hozzá, mint hívő a Teremtőhöz. Az ő szerelmük, nekem mese, olyan, mint egy jó mag, amiből gyönyörű, törékeny virág nyilt ki. Történetük élni segít. Hiszem, hogy minél többet tud egy gyerek az édesanyja életéről, annál erősebb lesz..Nem vagyok a szerelem szakembere, de hiszek abban, hogy amikor megszülettünk, jeleket véstek a tenyerünkbe, hívó sugallatot kaptunk, aminek a hangjával odacsalogathatjuk magunkhoz azt, akire vágyunk. Mert, igenis van a világon egy ember, aki látja a szívünket belülről és csak bennünket szeret, aki, ha megtaláljuk, mindent megtesz értünk, ha kell, feláldozza magát, az álmait, aki nemcsak ad, de mindent meg is akar kapni tőlünk.
Szaktudomány olyan sok van, hogy a tizedrészük elolvasásához sem elég egy emberöltő, akkor miért van az, hogy mégse tudunk eleget arról, hogyan is szeressünk, hogy mindig jó legyen.
A legtöbben, amit szerelemnek gondolunk, inkább békés ragaszkodás, semmint porig égető lángolás és az sem ritka, hogy egy idő után űr tátong a szerelmesek között. Köztudott, az idő nem más, mint az elmúlás igenlése. Idővel mérünk múltat, jelent és jövőt, és a földi szerelmet is, ami akár az ember, megszületik, hogy eltünjön, mint az árnyék vagy a füst. Anyám és apám szerelme nem vérszegény szerelem volt, nem olyan, amelyik féluton megtántorodik. Az ő szerelmük örökre szólt.
Apám mindent szeretett. Szerette az életet, lelkében ott lobogott a tűz, sikeres ember volt, benne volt a villámgyors felismerés, a megértés képességével. Csakúgy áradt belőle a színes, eleven beszéd, de volt benne dac, féktelenség, és néha nyersesség is.
Édesanyám szárnyai finom anyagból voltak szőve, csodás szinek tündököltek rajta és apám csak azért imádkozott, meg ne perzselje valahogy. De megperzselte, mert a szerelem ilyen is tud lenni.
Apám kapni vágyott, hát kapott. Megalkotta a világát, mint a növény a virágát. Mindketten hitték, hogy szeretni annyi, mint újra megszületni...Övék volt a fák alatt megteritett asztal, a hársak árnya, illata, a zenére mozdulás, a csábitás és a vágyakozás. Esküjükben nemcsak szerelem volt. Annak a közös életnek is ott volt a terve, ami emberi, ígéret arról, hogy ablakukat soha nem díszíti majd jégvirág és amiben a lélek nem kérgesedik. Minden óra új izgalmakat hozott nekik, a szépség, ami körülvette őket, keretet adott az életüknek.
De milyen is volt az ő boldogságuk? Igérgető vagy beteljesítő, hóditó, állandó, szabadító vagy gúzsba kötő? -kérdezem most magamtól, amikor visszaidézem az életünket? Egyáltalán meghatározható-e a boldogság?
Olyan, mint egy tisztáramosott, súlyos kő a láthatatlan lejtő tetején. Sokáig ott áll, ragyog a fényben, de elég egy röpke pillanat, és elindul lefelé, nem ura többé akaratának, világgá megy. Anyám szerint ilyen volt az ő boldogságuk.
Mindig azt hisszük, hogy a világ baja bennünket nem érinthet, a boldogtalanság másoknak van fenntartva, pedig... - és megállt benne a szó, nem fejezte be a mondatot, csak maga elé nézett hosszan, fájdalmasan.
Házasságuk elején nem akarták látni, merrefelé fordul a világ. Szerinte a közös életük, olyan volt, mint a tangó... kettőt előre, egyet hátra...vagy, mint a pokol és mennyország, vidám és szomorú is egyszerre. Hitte, hogy kétféle arca van a szerelemnek, akárcsak a társastáncnak, egyik, amelyet kifelé, az idegenekenek táncolunk és van egy, csak magunknak, belső használatra, a léleknek, a szívnek.
Örömökből és szomoruságokból keverték a mindennapok ízeit, életük hamar elvásott, hiába kérte anyám, “csak meg ne halj, csak meg ne haljak... “, volt oka félni. Mert hiába íródott meg a Teremtés könyvében, hogy az Úr hatalmat ad az embernek minden élőlény felett, kivéve az embert, -mert ember felett nem szabad hatalmat gyakorolni, az csak Isten joga -, annakidején, amikor apám élt és akik akkor a történelem kerekét forgatták, nem tudták. Azok nem kérdeztek csak intézkedtek, hatalmat gyakoroltak. Odalett a régi élet. Az új, amit elrendeltek nekik, porba volt temetve. Az út, a levegő, az emberek, még az ég is...
Gyerekként nem ért***em, de ma már tudom, ahhoz, hogy ezt valaki kibirja, óriási belső erő kell vagy egyfajta elegancia... A kényszer, a kiszolgáltatottság megtöri az erős embert is. Apám kiszolgáltatottsága örökös félelemmel járt Nem a haláltól félt, hanem az élettől, a sors orvtámadásaitól. Megadta magát és kezdte elfelejteni, hogy ő anyám mindene...ő a híd a jövőbe, és elfogadta azt a hirtelen kapott rendezetlen életet olyannak, amilyen. Nem szállt vele vitába, nem mert ellenszegülni vele, mert nem volt hová visszamenni. A szenvedések megmérgezték az életüket és bajuk lett az életörömökkel. Szerelmük emésztő, mardosó fájdalommá vált, de egyben felejthetetlen, kiapadhatatlan kút, amibe édesanyám gyakran lemerült és soha nem tért vissza üres szívvel, mindig felhozott magával valami emléket, amiről ugyan már lekopott az aranyozás, de neki kincs volt.
Amig anyámat hallgattam, rájöttem, kevés dolog olyan fontos az embereknek, mint az, hogy rábizzák valakire a történeteiket, még mielőtt rátérnének arra az útra, ahol a lélek kékmezőben gyémántvirágokon lépked.
Ha életet akarunk önteni valakibe, fényeztessük ki vele az emlékeit, úgy, mint egy megfakult ezüsttálat, hogy egész nap ragyogjon belőle valami, hogy ne legyen félhomályban.
Mindenki szívesen beszél a szerelemről, mert a szerelem nem más, mint meseszomj... Csak ki kell nyitnunk a csodákkal teli kincsesládát, s ha kinyitjuk, megszűnik az idő, eltörpülnek az órák...És ha végére érünk a mesénknek, örökkévalók leszünk...
Valóban olyan volt a szerelmetek, amit nem lehet felejteni? -kérdeztem anyámat, és közben álhatatossággal nézem. Amig vártam a választra, figyeltem, ahogy a szívére t***e a kezét...mintha biztos akart volna lenni abban, hogy még dobog... Ó, hogy felejthetném el, a csírája mindig itt van bennem...Az én szerelmem nem olyan mint a homokóra, amely lepergeti a szemeket, hanem olyan, mint a kendernyüvő ember, aki kévét köt... Ahogy régen a mindennapi élethez kellett a kender, mert belőle készültek a ruhák, a szerelem is nélkülözhetetlen, felöltözteti a szívünket - mondta és olyan arcot vágott, mint aki mindjárt sírni fog.
Édesanyám nem szokott hozzá, hogy bizalmasan megossza bárkivel is a belső világát. Egyszer azt mondta nekem, mit is értenél meg abból a bennem lévő zengő zenéből, vagy azokból a marcangoló, nyugtalanító, befejezetlen érzésekből?
Most hogy visszagondolok rájuk, nincsenek szavaim arra, hogy milyen is lehetett a szerelmünk...
Apám csapdába esett, a világ összes hibájának igazolására és mentségére kellett neki a bor, a nóta, és az sem titok, hogy helytelen utakon keresett egy-egy vállat, amelyikhez hozzásimulhatott. Az ereje megtört, összekeveredett benne minden, kietlennek látta az életét, elveszt***e az önmagába vetett hitét...Kicsúszott a talaj a lába alól, nem tudta mibe kapaszkodjon... Anyukám szerint, égett és didergett egyszerre, amikor azt kérdezte tőle: “ Irénke, szeretsz, ugye? Szeretsz?” Olyan volt ez, mint egy kiáltás, ami a szívéhez szólt és az én gyönyörű anyám meghallotta. Az iránta érzett szerelmének egy visszacsapó hulláma újra elsodort mindent, és ebben a könnyed szédületben megfogantam, ebből a két ember szerelméből születtem én.
Aztán egy nap apámat kiradírozták az élet könyvéből. Anyám szívében tátongó üresség volt. Ott maradt az éhes szemek prédájának - egyedül velünk, a két lányával, fiatalon, tele félelemmel -, mert sokan megkívánták. Amikor végigment a falu egyetlen utcáján, , ahol tizéves koromig éltnk, olyan volt, mintha kergetné a fényt... szépsége felébreszt***e a vágyakat...a férfiak rámeredtek ”-Ne menjen el...”- suttogtak utána, de ő nem hallgatott rájuk, csak lesütötte a fejét, nem engedte, hogy befejezzék a mondatot... “Semmitse látó”-vá lett. Voltak akik éjszakánként nyitogatták az ajtónkat és verték az ablakunkat, mert a kaján vágyak, a kicsinyes bosszuk a sötétben könnyebben előbújnak. Ismeretlenek jöttek, mentek, akik azt hitték hatalmuk és joguk van anyámra.
Én még gyerek voltam, de emlékszem a világítatlan utcára, a feketén csillogó égre és a durva zajokra, láttam, ahogy a földre rántották, ahogy tépték a szoknyáját, ahogy nyöszörögve összehúzta magát, ahogy az egész teste rázkódott...olyan volt, mint egy gombostűre szúrt lepke...
A nővéremmel ott álltunk kivert kutyaként a sötét ég alatt, szinte mozdulatlanul, és az egész világ semmivé vált számomra. Meleg hullám csapott az arcomba, szédülés fogott el és behúnytam a szememet.
Ma már mindez csak álomnyom bennem. Olyan, mint az a fényes, hosszú barázda, amit a közelünkben lévő simavizű tavunkon úszkáló hattyúk hagynak maguk után, ami egy idő után finomodik, egyre nehezebben felfedezhető. És csak remélni merem, életem végén, amikor nekem is tovább kell adnom a történeteimet, tökéletesen tiszta, egyszerű vonal lesz belőle, olyan, mint amikor a valószerütlenül fehér madarak tovaszállnak...
Ez után az este után, nálunk lehetetlen volt bárminek örülni. Semmi nem volt szép és szeretetreméltó. Édesanyám hirtelen derékba tört, már nem hitt a csodákban és számára az éjszaka megszünt a szerelem szentélye lenni. Minden megfakult, minden megkeményedett. Féltünk a holdfénynélküli égbolttól... Anyám olyan volt, mintha mindig terhet hordana, sokáig nem akart semmitsem tudni, csak vonszolta szégyenét, keserűségeit. A félelem, a sötét képzelete, szeszélyessé t***e. A mindennapi munkájának élt, t***e, amit kellett de az érzéseit magába rejt***e, mélyen elásta. Elevenen eltemette a mosolyt, a hangos nevetést, dermesztő kérdésekkel maradt magára. Bár felemelt tekint***el, szemhunyorítás nélkül nézett az emberekre, de nem volt többé bűvös ige, szó, amely más emberré tudta volna változtatni.
Talán ezért is van az, hogy gyerekkorom óta valami állandó nyugtalanság hajtott, vágyódtam a szeretetre, elvágyódtam valahova messzire, mert ahol éltem, körülöttünk mindenféle félelem és a gyülölet szag volt, olyan mindent uraló. Vágytam anyám szeretetére, és új szivet akartam találni neki, ami tele van kalandvággyal, mert apám halála után az övé üres lett, úgy éreztem , a szeretet elveszett belőle. Gyakran szorongott, lassú halódással sanyargatta magát, beledermedt a világba. Szerettem volna valamit tenni érte.
Meleg, érző szivet akartam neki találni, tele dallal, nevetéssel, varázsköddel, amitől a legcsodálatosabb, együttérző, gyöngéd, életet szerető lesz. Igen, én ilyen anyát akartam. Hatalmas vágy égett bennem, hogy új szivet találjak neki, hogy érezzen, hogy tudjon szeretni, hogy különlegessé váljon, hogy megtanítson arra, hogy úgy lássam a világot, hogy lépten-nyomon felkiáltsak: “ó, ez csodálatos! “
Közös életünkben voltak könnyek, mosolyok várakozások, vágyakozások félelmek, de volt boldogság is. Nagyon sok erő, büszkeség és szeretet kellett ahhoz, hogy az élet győzzön a közöny felett...
Már felnőtt voltam, amikor a franciaországbeli Rouenban jártam, abban a csodaszép katedrálisban, amelyiknek a sekrestyéjében, egy kis ércdobozban őrzik Oroszlánszívű Richard, angol király szivét, amiben állitólag soha nem volt más, csak tiszta szeretet. Hát ez volt az a kincs, amit én gyerekkoromban kerestem: az igaz szivet. Az “ oroszlánszív” már régen elporladt, csak egy maroknyi sárgás por lett, de a benne lévő szeretet örökéletű és azóta is a legjobb formájában ismétli önmagát. Vagy nem?
Ott, akkor alámerültem az emlékeimbe és mint az özönvíz, elárasztott a múlt...képzeletem feldíszit***e és gazdagabbá t***e.
Sokáig áhitattal álltam az” igaz szív” előtt, és mélyen ott ólálkodott bennem a vágy, hogy magammal vigyem, és ettől szinte megrészegedtem. Összeolvadtam a gondolattal és elhittem, a szeretet, amit magammal viszek, és anyám szívébe ültetek, jóvá tesz mindent, mert egy csöppje többet ér, mint bármi más.
Tele voltam “nyárral”, napsütéssel és úgy éreztem, mielőbb viszont kell látnom, hogy megöleljem, hogy fáradt lelkébe egybevegyüljön a fényünk, hogy biztonságba érezze magát. Tartoztam vele.
Akkor találkoztunk utoljára. Óraszámra üldögéltünk, beszélgettünk mindenről...Mint egy hadvezér, aki az éjszaka kellős közepén próbálja összetoborozni a szétvert hadseregét, úgy próbálta összerendezni az emlékezetét. Sok-sok év éles pereme megtépázta emlékezete hálóját. Valami megroppant a lelkében, de olyan mélyen és olyan helyrehozhatatlanul, amitől az egész élete összezavarodott. De tartotta magát. Úgy múlt el az élete, hogy nem várt boldogságot, vagy talán mégis? Mert egy-egy pillanatra megállt, mintha valami jelre várt volna, ami biccent neki és azt mondja: “minden jóra fordul”. Amig hallgattam eszembe jutott az a mesebeli fecske, amelyik minden ezredik évben egyik helyről a másikra visz egy-egy búzaszemet azzal a reménységgel, hogy majd egy holdig érő hegyet épit belőlük. A gondolataim, mint egy gyorsvonat, száguldoztak ide- oda és próbáltam kitalálni, mekkora “hegy” lehet már benne, hol van a helye annak a szakadatlan fájdalomnak, amivel ő leélte az élete nagy részét. Azt kérdeztem magamtól, mennyit bír el egy szív...Nem igazságtalanság-e, hogy be vagyunk zárva a jelenbe és nem tudjuk, a jövő enyhiti vagy növeli a fájdalmainkat? Mi lenne a jobb? Ki tudja?
Behunytam a szememet, hogy jobban megőrizhessem édesanyám arcát, hogy felidézhessem, ha nem lánám többé...
Elmerültünk az emlékezésben. Szemem előtt ott lebegett a gyerekkorom és arra gondoltam, ha Isten megkérdezné, mire vágyok, mert ha megmondom, teljesíti, mit mondnék? És kimondtam magamban: édesanyámnak új szivet, tele szeret***el. Ölbe vettem az én madárcsontú, törékeny édesanyámat, megfogtam mindkét kezét és símogattam, majd az arcomhoz szorítottam és megcsókoltam. A vállamra hajtotta a fejét és fájdalom nélkül suhant velünk az idő... Életünk fonalát ott, akkor összecsomóztuk, de nem valami hétköznapi csomóval, nem...nem... Herkules csomóval, ami eloldhatatlan, akár édesanyám apám iránti szerelme.
Arra gondoltam, milyen csoda is a szerelem, ami az odaadásnak, az elutasításnak, a szenvedésnek és az állandó reménynek a keveréke. Ereje van. Anyám örökre lemondott az élet naposabbik oldaláról amikor beleszeretett apámba, aki nincstelenként halt meg, de aki holtában mégis birtokos maradt, anyám szívének örökös birtokosa. A szívében ott maradt az iránta érzett szerelem, az az elidegeníthetetlen valami, amit csak odaadni lehet, de visszavenni nem. Akkor este már biztos voltam benne, mégsem kell anyámnak új szív, nem kell, mert a régiben van az örök szerelem és annak, az idők végezetéig ott is kell maradni, mert a fénye életben tartja.
A mindennapi gonoszság, a pusztitó indulat hiába akart didalmaskodni felette, anyám haláláig azé maradt, akit egész életében szerelemmel szeretett. A szíve köré kőfalat emelt, hogy védje, mert fontos volt neki. Igen, sziklafalat épitett a szerelem köré, úgy, ahogy a perui inka indiánok, akik, hogy ne nyelje el az idő sivatagja a titokzatos civilizációt, a szinte járhatatlan hegy tetején meredek kőfalakat emeltek, felállították a napisten templomát, s vele az örökkévalóságukat.
Anyám is felvértezte magát és örökkévalóvá t***e szerelmüket. Szeretni akarta, mert nem volt mása, mert így akarta. Nincs attól nagyobb kötelesség, mint szeretni, mondta és mosolyogva nézett rám, én meg csak gyönyörködtem benne. Olyan volt, mint egy festmény, mint egy költemény.Istenem, milyen boldog voltam, kezünkben tartottuk egymás kezét...Arcomon végigcsurogtak a könnyek. Visszacsengett a fülembe saját remegő, vékonyka gyerekhangom:”anya”... Tudtam, hogy az idők végezetéig egymás szívében maradunk, olyanok leszünk, mint az angyalok, szép nagy tárt karokkal élünk és semmitől sem félünk, mert az az este mindkettőnk számára a szeretet feltámadása volt. Lelkének legmélyebb titkait osztotta meg velem. Igen, megéreztem, hogy “szíve van és szeret/ lelke van és remél/”
Azon az estén befogadtam a szívembe a kitárulkozó édesanyámat, akiben eltemetve, de elevenen élt az a szerelem, amit apám iránt érzett. Úgy szívtam magamaba ennek a beszélgetésünknek minden szavát, mintha ettől függne az életem. Megbabonázott, elragadott, megsiratott és azt hiszem, egy kicsit össze is tört. Mielőtt még elvonult volna benne az ár, és az apály elsodorta volna a bizalmas vallomásokat, az oldottságot és a könnyeket, rám bízta a titkát. Szeme csillogó volt és eleven, mintha belső fény ragyogtatta volna, teljes erejével belekapaszkodott a szép emlékeibe, de csak azokba. Fantáziaképekból és emlékekből élt, neki ez maradt. Mit számit az, hogy apád idő előtt meghalt? - kérdezte, de csak úgy magától, nem várt rá választ. Majd folytatta: Minden szerelem annyit ér, amennyit hajlandó vagy föláldozni érte...Nem az útszéli árok a fő, hanem az út, amely mögöttünk van. A kötelékeink nem szakadtak el. Szerelme nekem ér annyit, mint az ég összes csillaga, hiszen itt vagytok ti, a testvéred és te. Annyi minden elenyészet, de amit a szívemben apád lelkének emeltem, ma is áll. Isten így kívánta, kevesebbel nem érte be És ahogy ezt mondta, olyan szemmel nézett rám, mint mikor ismeretlen varázs hatása alól szabadul az ember. Tudtam, az ő szerelmük igazi volt, és elhiszem, “a szerelem mindent pótolt, s a szerelmet nem pótolja semmi”. Hallgatva anyám történetét, elszorult a szívem, tudom, útravalót adott egy életre. Mióta lelkét magába fogadta az ismeretlen ég és az arcát a csillagok felé fordította, sokmindent másként látok. Igen, ma már tudom, hogy az ő műve vagyok. Ő volt az, aki kezében tartotta a világomat, alakított, átalakított. Most én őrzöm a sorsát. Hangját, mosolyát, de leginkább azt a szerelmet, amit rám bízott, ami velem marad örökre. Bár minden másodperc magával visz valamit, a csönd köre nő, tudom, hogy valami bevégződött, mégis hinni akarom, apám lelke és az övé újra találkozott, mert két egymásnak szánt lélek kapcsolata soha nem ér véget. Szerelmük lángja újra lobog és az örökkévalóságban egyik csillagtól a másikig sétálnak... De időnként, magam körül érzem őket, mint a kertünkben röpködő pillangókat...
