06/27/2025
Canada Day
„Nem a lélek, csak az égalja változik azok számára, akik a tengeren túlra vándorolnak...” írta Horatius, a római világ egyik legnagyobb költője és tapasztalatból mondhatom, igaza van. A lelkem, azzal, hogy hazát és házat változtattam, a régi maradt. Szeretem a szülőhazámat, Magyarországot és ünneplem a magam választotta, befogadó hazámat, Kanadát. Július elseje valamennyiünknek, akik ebben a végtelen nagy országban élünk, ünnep. Az ország 157. születésnapját ünnepeljük. Nemcsak a környezetünket, az utcákat, de a szívünket is díszbe öltöztetjük és a legjobbakat kívánjuk egymásnak. Igen, a legjobbakat mert a születésnap elegendő ok arra, hogy ne felejtsük, mi vagyunk azok, akik formáljuk, újraépítjük, szépítjük azt a helyet, ahol élünk. Felelősséggel tartozunk mindazért, amit az előttünk érkezők megalapoztak, formáltak, hátra hagytak, akik csak azt kérték Istentől és az örökkévalóságtól, hogy adassék meg nekik az a hely, ahol azzá válhatnak, amivé válni szeretnének, ahol az álmaik teljesülhetnek, ahol számít, hogy mit adnak tovább a szülők a gyerekeiknek.
Engem különös büszkeség tölt el, ha azokra a magyarokra gondolok, akik sok-sok más nemzet fiaival együtt hozzájárultak ahhoz, hogy Kanada ilyen ország lett.
Budai Parmenius István az első magyarok között volt, aki 1583 nyarán egy brit expedícióval, a mai Kanadához tartozó Új-Foundland földjére lépett. Az öt hajóból álló flotta tagjai az akkori királynő (I Erzsébet) nevében birtokba vették a partvidéket és ezzel megvetették a leendő Kanada alapját. Mielőtt a magyar költőnek és krónikásnak a vágya teljesült volna, így írt: „Ó ha szerencsés lennék, s szállhatnék hajóra/én is, (...) s juthatnék el a múzsai tájra, / s volna lehetségem rá majd elmondani az új / nemzet születését...” Vágya teljesült, tengerre szállt, és amikor megérkeztek mesélni szeretett volna az új föld megtalálásáról, az itteni őslakosok szokásairól, a táj szépségéről... Első levelében azt kérdezte: ”De miről meséljek, ha az elhanyagoltságon kívül semmit sem látok, a sátrak körül mindig csak medvéket látok... Bizonytalan, miféle nép van ezen a tájon...” Még néhány levelet írt, ami eljutott a királynőhöz is, de a humanista költő és krónikás soha nem ért vissza se Angliába, se Budára, a szülővárosába. Amikor hajóra szálltak, hogy a Szent Jánosról elnevezett halászfaluból tovább induljanak, a sűrű ködben az égig emelkedő hullámok zátonyra futtatták a hajóját és azóta is valahol az óceán mélyén nyugszik az új világ szépreményű első krónikása. A korabeli vélemények szerint Budai Parménius István írásai sokakat ösztönöztek arra, hogy az évszázadok alatt új életet kezdjenek a „világ végén”. Ma több mint ötszázezren élnek az országnak ezen a táján. Bár már legendás alakja úgy tűnik a messzeségbe hátrál, de Új- Foundland fővárosában, Saint John városában felállított emlékműve bizonyítja, a magyar humanista írót a magukénak vallják.
Ezen a születésnapon ünneplem azokat a honfitársaimat is, akiknek a neve az idővel ködbe veszett, de a hely, ahol éltek, még ma is őrzi az emléküket...Esterházy, Kaposvár, Székelyföld, Szent László, Mátyásföld ...ezek a települések ebben az országban is léteznek, köszönve gróf Esterházy Pál Oszkárnak, akinek neve hitelességét később sokan megkérdőjelezték, aki az 1880-as évek végén a kanadai kormány megbízásából sok magyarnak segített letelepedni. Fejet hajtok azok előtt a magyarok előtt, akik Nyugat Kanada lakatlan területeit paradicsommá változtatták... Ott, ahol csak a bivalyok és a vad szelek éltek, ahol nem várta őket ismerős, de várta őket a munka, jövőt teremtettek maguknak és a gyerekeiknek. Bár tudták, hogy a föld nem fizet gyorsan, mégis hosszú időre kötelezték el magukat...Örökre.... Feltörték a talajt, és megművelték a területet, amit kaptak, mert Kanada betartotta az ígéretét, a telepesek ingyen földet kaptak , ahol gyökeret eresztettek , ahol a kötélen száradó fehér, kék, piros ruhák szépítették az udvart és ahol boldogok voltak, mert amig azelőtt talpalatnyi földjük sem volt, a prérin egy egész birtok tulajdonosai lettek...Minden amiről álmodtak, az övék lett...A hajdani bölények és a hullámzó prérifű helyén ma aranysárga gabonaföldek virulnak, a kanadai acélos búza Esterházy magyarjainak is köszönhető. Nekik is, akárcsak nekem, két hazát adott az élet, egyet, amiben éltek és a másikat, amelyre hazavágyó lelkük emlékezett.
A férjem, a lányaink és én 1989 óta élünk Kanadában, ezekbe az évekbe belefértek a könnyek, a halk sóhajok, az édesbús szomorúságok, de az együttérzések sokasága és a végtelen öröm is. Megtapasztaltam és tanú vagyok rá, hogy a nap nap utáni szakadások, a sebek, a boldog álmok, a tűrés, a lemondás, az elröppenő vágyak, a bennünk lévő jó és rossz tesz bennünket teljessé.
Itt tanultam meg, hogy felelősek vagyunk a sorsunkért és azt is, hogy az emberek egyszerűen csak emberek, nem rosszak vagy jók, különfélék. És azt is itt tanultam, hogy minden, ami történik velünk örökre bevésődik a szívünkbe. Szeretem a hazámat, ahol születtem, ahol megtanultam járni, beszélni, ahol olyan tanítóim voltak, akik elhitették velem, hogy akkor sincs vége semminek, ha a szívünk eltörött, mert mindig lehet valami újat kezdeni. ... Hálás vagyok mindenért, amit kaptam... az életem csipkeszerűségéért, az álmokért, a pilleszárnyú mesékért, a szél melódiájáért, a mosolyokért.
Szerencsés vagyok, mert nekem a szülőhazám megtartó erő, enyém a magyar nyelv, amin a lelkemmel beszélgetek, Kanada a magam választotta hazám, az a közösség, amelyik az életet értéknek tartja, ahol azt mondják, a bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk a váratlan dolgoktól, hanem, hogy a félelem ellenére is megyünk tovább...
Igen, az ország születésnapján, július 1-én is is meghajtom a fejemet a Kanadában élők előtt, akik velem együtt ünnepelnek, akik mernek álmodni, tenni azért, hogy a vágyaikat valóra váltsák. Álmodni merni szerintem nagyon fontos, mert a legtöbben úgy vagyunk, hogy nem mindig a saját nótánkat fújjuk, mindenféle más, nem a szívünknek való nótára táncolunk...miközben eltelik az élet és az ember odébb áll anélkül, hogy a maga dalát énekelte volna. Pedig igenis kell, hogy az ember higgye, hogy Paganini lesz vagy Caruso vagy Rodin vagy Einstein...
Most magasan lobog a zászló a házunk előtt, magasan, mint az albatrosz...Dobog a szívem, ünnep van bennem. Mind a két hazámat szeretem, nem a szívemmel, de a lelkemmel, mert ahogy Rumi, a 13. századbeli perzsa költő mondja: „A szív megállhat, a tudat felejthet, én a lelkemmel szeretek, ami halhatatlan és sohasem felejt”.
