01/06/2026
Hogyan nézne ki egy amerikai támadás Kuba ellen? A szakértők gyors csapást jósolnak, de tartós kockázatokra is felhívják a figyelmet.
Az elmúlt napokban egyre többször dőlök be a kubai helyzetet elemző clickbait cikkeknek és rájuk kattintok, ugyanis „végső terv” „partraszálló hajók harckészültsége” „Már kubai tereppel egyező helyeken gyakorlatoznak”, stb stb szövegek felkeltik a figyelmemet, de persze nem mondanak semmi értelmezhetőt.
Valójában csak két értelmesebb elemzéssel találkoztam, ezeket foglalom most össze, hosszú lesz.
Amennyiben Donald Trump elnök katonai akciót rendel el a kubai rezsim ellen, az elemzők szerint a hadműveletre valószínűleg nem az invázió, hanem a versenyfutás szó lenne jellemző.
A gyors, meglepetésszerű, sebészi művelet, ahogy Venezuelában láthattuk, egyértelműen az amerikaiak oldalán áll és ehhez hozzájön az is, hogy Kuba gyengébb, kisebb, szegényebb és elszigeteltebb, mint Venezuela. A kubai hadsereg, amely egykor félelmetes expedíciós erő volt a hidegháború afrikai hadjáratai során, ma krónikus üzemanyaghiánnyal, elöregedő felszereléssel, korlátozott mobilitással és alacsony készültségi szinttel néz szembe és a harci morál is a béka feneke környékén lehet.
Ami a mérleg kubai serpenyőjébe kerülhet, az az éppen egy ilyen invázióra való közel 70 éves felkészülés. Habár a kubaiak szinte biztosan nem tudnak a légvédelemben ellenállást tanúsítani, az amerikai kockázat tehát nem a támadás kivitelezésében van.
Ahogy láthattuk Maduro esetében a kezdeti amerikai lépések magukban foglalhatják a megelőző hírszerzési akciókat, kibertámadásokat, az elektronikus hadviselést és az elit különleges műveleti csapatok bevetését kulcsfontosságú személyek vagy parancsnoki központok ellen, mindezt azelőtt, hogy a kubai katonai apparátus nagy része reagálni tudna. Ezeknek a villámgyors taktikai csapások célja a kubai parancsnoki hálózatok megzavarása vagy a felső vezetés célzott kiemelése.
„A nehéz probléma általában nem a védelem lebontása” – mondta Evan Ellis katonai elemző, az Egyesült Államok Hadseregének Hadtudományi Főiskolájának professzora. „A nehéz probléma az, hogy miután megkezdtük a katonai akciót, lényegében biztosítsuk a céljainkat anélkül, hogy fizikailag el kellene foglalnunk a területet.”
Az elemzők szerint bármilyen beavatkozás valószínűleg jóval azelőtt megkezdődne, hogy a repülőgépek átkelnének a Floridai-szoroson. Az amerikai erőknek pontos hírszerzési információkra lenne szükségük a kubai vezetők mozgásáról, parancsnoki központokról, bunkerekről, védelmi egységekről, kommunikációs hálózatokról és a lehetséges menekülési útvonalakról.
Octavio Perez nyugalmazott amerikai alezredes szerint a hírszerzési információk döntő fontosságúak voltak Venezuelában és úgy véli, hogy hasonló adatgyűjtés már most is folyamatban van Kubáról, elég csak arra emlékezni, hogy az elmúlt hetekben 10-12 kémdrón berepülést regisztráltak Kuba felett. Az informátorok és nyomkövető módszerek adatainak elemzése sok idő, de magát az akciót perceken belül kell végrehajtani, erre az amerikai haderő maximálisan képes is.
Egy valószínű forgatókönyv szerint elit különleges műveleti csapatok, helikopterek, repülőgépek, drónok, elektronikus hadviselési egységek és haditengerészeti eszközök támogatásával, a sötétség leple alatt egy vezetői objektum vagy védett létesítmény felé vonulnának az amerikaiak.
A missziót Floridából, az amerikai guantánamói haditengerészeti bázisról vagy tengeri harcálláspontról koordinálnák.
Talán ezért, pénteken az amerikai déli parancsnokság vezetője , Francis L. Donovan tábornok a guantanamoi bázison járt, felmérte azt, amit fel kellett mérnie, de rövid ideig találkozott is Roberto Legrá Sotolongo kubai tábornokkal, a Forradalmi Fegyveres Erők (FAR ) első alelnökével és a kubai vezérkari főnökkel.
(Mielőtt Donovan 2026 februárjában átvette a SOUTHCOM parancsnokságát, az Egyesült Államok Különleges Műveleti Parancsnokságának (SOCOM) parancsnokhelyettese volt , amely szervezet az Egyesült Államok különleges műveleti erőinek koordinálásáért felelős)
A beavatkozó egységek érkezése előtt az amerikai elektronikus hadviselési rendszerek vélhetően megpróbálják elvakítani a kubai radarokat, megzavarni a katonai kommunikációt és elszigetelni a helyi egységeket az országos parancsnokságtól. Ez az elektronikus elnyomás célja, hogy megakadályozza a kubai erőket abban, hogy riasszák a vezetést, koordinálják az erősítéseket, vagy nyomon kövessék az ellenség mozgását.
Ha az elsődleges cél, azaz egy vagy több vezető elfogása sikertelen lenne, vagy menetközben módosulna, az amerikai művelet nagyobb hatótávolságú támadófegyverekre támaszkodhatna, például Tomahawk cirkálórakétákra vagy lopakodó repülőgépekre, amelyek parancsnoki központokat, bunkereket vagy katonai csomópontokat céloznak meg, de még ekkor sem lenne valószínű egy szárazföldi megszállás.
Ellis hasonló forgatókönyvet lát, megjegyezve, hogy Rubióéknak nincs „politikai étvágyuk” Kuba elhúzódó megszállására, különösen olyanra, amely amerikai áldozatokat eredményezhetne vagy kiterjedt destabilizációt okozna. Szerinte Washington nem törekszik a sziget katonai megszállására.
Pérez szerint Kuba hagyományos légvédelme továbbra is nagymértékben támaszkodik az elavult szovjet rendszerekre, beleértve az SA-2, SA-3, SA-6 és SA-8 platformokat. Hozzátette, hogy nem hiszi, hogy Havanna rendelkezik olyan kifinomultabb S-300-as rendszerekkel, amelyek egykor bonyolították a Venezuela elleni esetleges támadásról szóló megbeszéléseket. „Kubának régi rendszerei vannak” – mondta Pérez, az SA-3 Pechorát „nagyon réginek” nevezve. A sziget légiereje hasonlóan korlátozottnak tűnik. Pérez becslése szerint Kubának mindössze hat-nyolc működőképes, harci feladatokra alkalmas repülőgépe lehet, köztük elöregedett MiG-29-esek és MiG-23-asok. „Ha egy repülőgép-hordozónak több mint 70 repülője van, neked pedig hat vagy hét, mit gondolsz, mit fognak ezek veled csinálni?” – kérdezte Pérez.
Ellis a hagyományos kubai katonai apparátust is elavultnak nevezte, bár elismerte, hogy Havanna esetleg újabb képességeket szerzett be Oroszországtól, Kínától vagy Irántól, beleértve a drónokat és a légvédelmi felszereléseket. Ennek ellenére fenntartotta, hogy az ilyen rendszereket az amerikai tervezők valószínűleg kezelhető akadályoknak tekintenék. „Valószínűleg van néhány drónjuk. Valószínűleg van néhány légvédelmi rendszerük is, amelyek aggodalomra adnak okot” – mondta Ellis. De hozzátette, hogy a semlegesítésük „az, amit a SouthCom és az amerikai hadsereg nap mint nap tesz”, utalva a Doralban székelő amerikai déli parancsnokságra. „Ez nekik csak egy újabb nap lesz az irodában” – mondta Ellis.
A szakértők szerint tehát a kubai védelem nem „leküzdhetetlen akadály”, hanem inkább „tervezési tényező”.
Írtam a USS Nimitz hazarendeléséről, de valójában nem kell a Nimitz ahhoz, hogy repülőgépek legyenek Kuba felett, mivel az Egyesült Államokból Kubába tartó repülési időt percekben, nem pedig órákban mérik.
Az amerikai katonai fölény csak egy része az egyenletnek. Kuba több mint hat évtizedet töltött azzal, hogy felkészüljön egy olyan forgatókönyvre, amelyben hátrányba kerülhet a hagyományos amerikai hatalommal szemben. A teljes nép háborújaként ismert doktrínája nem az Egyesült Államok nyílt csatában való legyőzésére, hanem a túlélésre, az ellenállás decentralizálására és bármilyen beavatkozás költségesebbé tételére irányul.
A kubai vezetők erődített létesítményekre, földalatti bunkerekre, alagutakra, csapdákra, biztonságos komplexumokra és gyakori utazásokra támaszkodnak. A sziget biztonsági apparátusát évtizedek óta az állandó éberségre és az amerikai agresszió lehetőségére képezték ki. A magasabb rangú személyek elkerülik a sebezhető kommunikációs csatornákat, futárokra vagy vezetékes rendszerekre támaszkodhatnak és a művelet megkezdése előtt a doktrínájuk alapján vélhetően decentralizálták az irányítást.
Kuba emellett elit erőket is fenntart, amelyeket különleges műveletek elhárítására, gerillaháborúra, lesből támadásokra, szabotázsakciókra és magas rangú tisztviselők védelmére képeztek ki. Ezeknek az egységeknek nem feladata legyőzni az amerikai hadsereget. Céljuk korlátozottabb, a behatolás késleltetése, a kivonás megakadályozása, áldozatok okozása és a vezetés megőrzése.
Ez a doktrína elmossa a határvonalat katona és civil között. Ha egy amerikai műveletet észlelnének, a kubai védelmi struktúrák a már említett decentralizált ellenállás felé tolódna el. A helyi parancsnokoktól elvárnák, hogy akkor is cselekedjenek, ha a havannai központi parancsnokság cselekvőképtelen lenne, míg a területi milíciák, tartalékosok és a szomszédsági hálózatok bonyolíthatnák az amerikai csapatmozgásokat. A kubai rendszer a redundáns vezetésre is támaszkodik. Egy kulcsfigura elfogása vagy megölése nem feltétlenül okozza az állam összeomlását.
A parancsnokság szétosztható magas rangú tábornokok, kommunista párttisztviselők vagy a nemzetbiztonsági apparátus más tagjai között is.
Ha elkapják Díaz-Canelt is, akkor valójában csak egy arcot kapnak el, mert nem ő vezeti a hatalmi struktúrát.
Castro és Diaz-Canel csak két név a célszemélyek listájában, azaz szinte biztos, hogy az amerikai erőknek lejjebb kell menniük ezen a listán, egészan addig ameddig olyat találnak, aki akar is és képes is (van hozzá hatalma) az átmenetben közreműködni.
A beavatkozásra való kubai katonai akció a decentralizáció miatt elvileg lehetne sikeres is, azonban pl Guantanamot több rétegű védelmi-elhárító rendszer védi és az amerikai partokat sem cserkészek őrzik.
Kuba megtalálta a szegény ember atombombáját, a drónokat. Már írtam, hogy ebből több százat rendeltek Oroszországból és Iránból.
Azonban a kubai katonai megtorlást, mint egy lehetőséget érdemes volt egy megemlíteni, de szerintem a fő kockázat az, hogy egy korlátozott beavatkozás akár korlátlan következményekkel is járhat: széttöredezett rezsim, hatalmi vákuum, irreguláris ellenállás, humanitárius összeomlás vagy migrációs válság mindössze 90 mérföldre Floridától.
És itt van az a pont, ami miatt Trumpék még nem rohanták le Kubát: egy katonailag sikeres műveletet az okozott következmények horizontján is vizsgálni kell, azaz a kérdés, hogy tudják-e érni a politikai változást anélkül, hogy meg kellene szállni a szigetet?
A legvalószínűbb kimenetel szerintem nem egy azonnali és demokratikus átmenet lesz, hanem egy macchiavellisztikus, pragmatikus megállapodás, ahol a kommunista párt struktúrájának egyes részei fennmaradnak, miközben elfogadják a gazdasági nyitásokat valamint azokat az intézkedéseket, amelyek megteremthetik a hosszabb távú átmenet feltételeit.
