11/10/2025
A fizika és a csillagászat történetében számos érdekes és fontos esemény történt október 11-én:
- 1708. október 11-én hunyt el Ehrenfried Walther von Tschirnhaus német természettudós és matematikus
- 1777. október 11-én Georg Christoph Lichtenberg német fizikus Göttingenben levelet írt, amiben először számolt be arról, hogy sikerült elektromos kisülések nyomait maradandó formában rögzítenie, így ez volt a Lichtenberg-ábrák felfedezésének írásos születésnapja
- 1889. október 11-én hunyt el James Prescott Joule angol fizikus
- 1934. október 11-én hunyt el Kövesligethy Radó magyar geofizikus és csillagász
- 1939. október 11-én Alexander Sachs amerikai közgazdász és tanácsadó a Fehér Házban személyesen adta át Franklin D. Roosevelt elnöknek azt a híressé vált levelet, amit Albert Einstein és Szilárd Leó 1939. augusztus 2-án írt alá, és mely a nukleáris láncreakciók katonai következményeire figyelmezt***e az USA vezetését
- 1958. október 11-én útnak indították a Pioneer–1 (más néven Able–2) amerikai űrszondát a floridai Cape Canaveral légibázisról, mely a NASA első űreszköze volt, és bár nem érte el a Holdat, mégis jelentős tudományos adatokat szolgáltatott a Föld körüli térségről
- 1968. október 11-én az űrbe bocsátották az Apollo–7 küldetés Floridából, ami az USA első személyzettel végrehajtott Apollo-repülése volt, és döntő jelentőségű tesztet hajtott végre a Hold-program parancsnoki szervizmoduljának az űrbeli kipróbálásával
- 2000. október 11-én megkezdődött a Discovery űrrepülőgép 28. küldetése az STS–92 misszió keretében, melynek célja a Nemzetközi Űrállomás (ISS) szerkezetének a bővítése és további modulok előkészítése volt
Íme egy-egy rövid ismertetés ezen tudósokhoz ill. eseményekhez:
- 1708. október 11-én hunyt el Ehrenfried Walther von Tschirnhaus német természettudós és matematikus, aki a polinomegyenletek átalakítására szolgáló Tschirnhaus-transzformáció kidolgozásával, a fényvisszaverődési törvények (katakausztikák) tanulmányozásával, valamint az európai keményporcelán feltalálásában játszott kulcsszerepével egyszerre alkotott maradandót a matematika, a fizika és az anyagtudomány történetében. Felfedezéseit a kísérleti és az elméleti tudományok ötvözésével érte el, hiszen egyszerre volt kiváló gyakorlati feltaláló és analitikus gondolkodó, aki a geometriai optika, az algebra és a hőtan határterületein mozgott. Tudományos módszertana az empirikus megfigyelések és a deduktív matematikai levezetés harmóniáját testesít***e meg, ami a korabeli tudományos racionalizmus egyik legtisztább megnyilvánulása volt. 1651. április 10-én született az alsó-sziléziai Kieslingswalde településen (a mai lengyelországi Sławnikowicében), nemesi családban. Édesapja szász földbirtokos volt, aki fiát gondos nevelésben részesít***e, különös figyelmet fordítva a matematika és a filozófia iránti érdeklődésének fejlesztésére. Az édesanyja korai, 1666-os halála után magántanárok nevelték, majd 15 éves korától iskolai képzést kapott a görlitzi gimnáziumban, ahol hamar kiemelkedett logikai és geometriai érzékével. 1668-ban, 17 évesen beiratkozott a Leideni Egyetemre, ahol orvostudományt, természetfilozófiát (fizikát) és matematikát hallgatott, többek között Arnold Geulincx és Franciscus de la Boë (Sylvius) tanítványaként. 1669. június 8-án a jogi karra is beiratkozott, ám érdeklődése a természettudományok felé húzta. Leidenben Descartes és Spinoza tanait tanulmányozva a racionalista gondolkodás híve lett, miközben a mechanikai és optikai jelenségek kísérleti vizsgálatával is foglalkozott. 1672–1673 között a holland hadseregben szolgált, majd „tudományos utazásra” indult Nyugat-Európában, mely során személyes kapcsolatot alakított ki több híres tudóssal, köztük Christiaan Huygensszel, Baruch Spinozával, Gottfried Wilhelm Leibnizzel és Isaac Newtonnal. Ezek a találkozások mélyen formálták tudományos gondolkodásmódját, és megalapozták a későbbi elméleti munkásságát. 1678-ban megépít***e az első híres homorú réztükrét, ami három lipcsei rőf, azaz mintegy 171 centiméter átmérőjű volt, és képes volt a napfény fókuszálásával fémeket megolvasztani – ezzel a korszak egyik legfejlettebb optikai eszközét alkotta meg. Kísérletei során a fényvisszaverődés és a fókuszponti hőhatás törvényeit tanulmányozta, ami a katakausztikák, azaz a tükröződési kausztikák elméletének megszületéséhez vezetett. 1682. novemberében publikálta első jelentős matematikai és fizikai eredményét, a katakausztikák elméletét, ami a visszaverődő fénysugarak burkológörbéinek meghatározásával leírta a tükrök optikai viselkedését. Ezem munkáját 1683. májusában a leghíresebb matematikai publikációja követte az Acta Eruditorum folyóiratban „Methodus auferendi omnes terminos intermedios ex data aequatione” címmel, amelyben bemutatta a róla elnevezett Tschirnhaus-transzformációt. Ez az algebrai eljárás lehetővé t***e, hogy egy n-edfokú polinom egyenletből eltávolítsák a közbülső (intermedier) tagokat, ezzel leegyszerűsítve az egyenlet megoldását. A transzformáció jelentős hatással volt az algebra későbbi fejlődésére, különösen Euler, Lagrange és Gauss munkáira. 1686-ban megjelent Medicina Corporis című műve, amiben a fizikai megfigyelések módszertanát filozófiai szempontból tárgyalta, majd 1687-ben Medicina Mentis címmel folytatta e gondolatmenetet, immár a megismerés lélektani és logikai aspektusait vizsgálva. 1691-ben új típusú, kombinált égetőtükör-rendszert konstruált, ami a fényt kis felületre koncentrálva rendkívül magas hőmérsékletet hozott létre – ez a kísérlet később döntő jelentőségű lett a porcelánégetés technológiájának megalapozásában. 1682-ben a Francia Tudományos Akadémia (Académie Royale des Sciences) tagjává vált, ami korának egyik legnagyobb tudományos elismerése volt. Az 1690-es évek elején már a matematikai analízis és a variációszámítás iránt is érdeklődött, és Johann Bernoulli 1696-os híres brachisztokron-feladatára is küldött megoldást, amit az Acta Eruditorum 1697. májusi számában közöltek. Ezzel a korszak egyik legképzettebb és legsokoldalúbb tudósává vált. A századforduló után érdeklődése a kémia és az anyagtudomány felé fordult. 1704-től udvari megbízás alapján Szászországban Johann Friedrich Böttger alkimistával együtt dolgozott a porcelán előállításán. Kísérleteik középpontjában a kaolin (fehér tűzálló agyag) és a kvarc megfelelő arányú keverése állt, hogy a magas hőmérsékletet is kibíró, áttetsző, keményporcelán jöjjön létre. 1708-ban sikerült előállítaniuk az első valódi európai keményporcelánt, amivel megtörték a kínai monopóliumot. Tschirnhaus laboratóriuma ekkor már a drezdai udvar támogatását élvezte, és a kísérletek hamarosan a meisseni manufaktúra megalapításához vezettek, mely 1710-ben kezdte meg működését. Sajnos Tschirnhaus nem élhette meg a találmány gazdasági és tudományos sikerét, mivel 1708. október 11-én, 57 éves korában Drezdában elhunyt, valószínűleg vérhas következtében, közvetlenül az áttörést jelentő kísérletek befejezése után. Halála után Böttger nevéhez kötötték a porcelán feltalálását, ám a történeti források egyértelműen tanúsítják, hogy Tschirnhaus volt a projekt elméleti és technológiai irányítója. Tudományos jelentősége három fő területen maradt fenn: az algebrai egyenletek transzformációelméletében, a geometriai optika elméleti alapjainak megerősítésében és a hőfizikai kísérletek ipari alkalmazásában. A Tschirnhausen-köb néven ismert geometriai görbe a katakausztikus fényburkolók egyik speciális formája, mely a mai napig szerepel az optikai geometria tankönyveiben. Matematikai módszerei a későbbi analitikus algebra alapjait is befolyásolták, míg a porcelántechnológia révén Európa gazdasági és tudományos önállóságához is hozzájárult. Öröksége a racionális gondolkodás, a kísérleti precizitás és az ipari alkalmazhatóság egységében rejlik: munkássága megmutatta, hogy a tudomány nemcsak az elmélet világában, hanem a kézzelfogható anyagokban is képes a természet titkainak feltárására. 🇩🇪🔭📐🍶
- 1777. október 11-én Georg Christoph Lichtenberg német fizikus Göttingenben levelet írt, amiben először számolt be arról, hogy sikerült elektromos kisülések nyomait maradandó formában rögzítenie, így ez volt a Lichtenberg-ábrák felfedezésének írásos születésnapja. Ezen a napon tehát nem nyilvános bemutatóról, hanem inkább egy lelkes kutatói beszámolóról van szó, melyben Lichtenberg „elektrische Pausen”-nek, azaz „elektromos lenyomatoknak” nevezte az új jelenséget. A levél tartalmából kiderül, hogy már korábban is kísérletezett gyantával, ebonittal és porokkal, és megfigyelte, hogy a nagyfeszültségű kisülések után ezek a porok jellegzetes mintázatokat képeznek a szigetelőlapokon. A felismerés, amit ezen az őszi napon papírra vetett, a modern elektrosztatika egyik sarokkövévé vált, hiszen elsőként mutatta meg, hogy az elektromos töltések elrendezése vizuálisan is láthatóvá tehető. A korabeli Göttingen az európai felvilágosodás egyik tudományos központja volt, és Lichtenberg, aki rendkívüli előadói tehetséggel és kísérleti érzékkel rendelkezett, már ekkor nagy hírnévnek örvendett a kísérleti fizika „színházi” bemutatói miatt. Az október 11-ei levélben rögzített megfigyelés valószínűleg a laboratóriumi próbák egyik csúcspontját jelent***e, amikor először sikerült a kisülések után hátramaradt töltésmintázatokat láthatóvá tenni kén és vörös-ólom porának segítségével. A kén a negatív, míg az ólom-oxid a pozitív töltéseket rajzolta ki, és a porok a szigetelőlap felszínén csodálatos, faágszerű vagy koronaszerű mintákat hoztak létre. Ezek a mintázatok olyan finom részletességgel mutatták meg a töltések eloszlását, hogy Lichtenberg felismerte: a természet itt saját maga „rajzolja meg” az elektromos mező struktúráját. Bár október 11-én még nem tartott nyilvános bemutatót, a levél tanúsítja, hogy a felfedezés már megszületett, és néhány héten belül, novemberben valószínűleg Göttingenben bemutatta kollégáinak is a látványos kísérletet. A fizikus később továbbfejleszt***e a módszert, és papírlapokkal le is tudta venni a poros mintázatokat, létrehozva ezzel a világ első elektromos „lenyomatát”. A jelenség fizikáját később részletesen leírta 1778. február 21-én, amikor a Göttingeni Királyi Társaság ülésén latin nyelvű előadásban ismert***e eredményeit. Ez a tanulmány, „De nova methodo naturam ac motum fluidi electrici investigandi” címmel, már tudományos formában rendszerezte mindazt, amit a korábbi hónapokban felfedezett. A Lichtenberg-levél tehát a felfedezés közvetlen pillanatát őrzi, amikor a megfigyelés még friss, a lelkesedés még személyes, és a tudományos formába öntés még csak készülőben volt. Ezen dokumentum jelentősége éppen abban áll, hogy bepillantást enged a gondolkodás folyamatába: abba a szikrába, amikor egy ötlet még csak félig tudatos, ám már világformáló. Lichtenberg e felismerése nemcsak az elektrosztatika elméleti alapjait gazdagította, hanem új kutatási irányokat is megnyitott az elektromos tér vizualizálásában. Az általa megfigyelt faágszerű alakzatok ma is a nagyfeszültségű kisülések diagnosztikájának mintái, sőt a modern fraktálgeometria is felfedez bennük hasonló önhasonlósági mintázatokat. 1777. október 11-én Lichtenberg még nem a nyilvánosság előtt, hanem saját laborjában és egy levélben rögzít***e azt a pillanatot, amikor az elektromos kisülések „lenyomatot” hagytak a világban. Ez a dátum tehát nem egy kísérleti bemutató napja, hanem a felismerésé – az a nap, amikor a fizikus először látta és leírta, hogy a láthatatlan elektromos erők képesek saját képmásukat hátrahagyni az anyagon. Ez a gondolat pedig mindmáig az egyik legszebb metaforája annak, ahogyan a tudomány láthatóvá teszi a láthatatlant.🇩🇪⚡️✉️
- 1889. október 11-én hunyt el James Prescott Joule angol fizikus, aki a hő és a mechanikai munka közötti kapcsolat kísérleti bizonyításával, és a Joule-törvény és a hő mechanikai egyenértékének a meghatározásával forradalmasította az energiamegmaradás elvéről alkotott tudományos szemléletet, megalapozva a modern termodinamika első főtételét. Eredményeit rendkívüli precizitással végzett laboratóriumi mérésekkel érte el, melyek során a hőt különböző fizikai folyamatok – elektromos áram, gázsűrítés és mechanikai munka – révén állította elő, majd ezek ekvivalenciáját számszerűen is kimutatta. Kísérleteiben a kor technikai lehetőségeit messze meghaladó pontossággal dolgozott, és saját kezűleg tervezte a műszereit, bizonyítva, hogy a természet törvényei a hétköznapi anyagok és erők világában is felfedezhetők. 1818. december 24-én született az angliai Salfordban, egy tehetős sörfőző család gyermekeként. Apja a családi sörfőzde tulajdonosa volt, édesanyja a helyi kereskedői réteghez tartozott. A kis James gyenge egészsége miatt magántanulóként kezdte tanulmányait, ám a betegeskedésre hajlamos szervezete ellenére korán megmutatkozott benne a mechanikai szerkezetek, az elektromosság és a fizikai kísérletezés iránti érdeklődés. 1832 és 1834 között S. T. Porter és Frederick Tappenden magántanárok oktatták őt matematikára, fizikára és kémiára, majd 1835-ben – mindössze tizenhét évesen – magántanítványa lett John Daltonnak, a híres kémikusnak és a modern atomelmélet megalkotójának, aki Manchesterben tanította őt a matematikai és kémiai alapokra. Dalton szigorú, kvantitatív szemlélete mély hatást gyakorolt a fiatal Joule gondolkodására, aki a formális felsőfokú végzettség megszerzése helyett már tizenéves korában önálló elektromos és hőfizikai kísérleteket végzett a családi házhoz tartozó manchesteri sörfőzdében berendezett kis laboratóriumában, ahol az 1830-as évek végétől önálló kutatásokat folytatott. Ez az otthoni tudományos neveltetés és a korai gyakorlati tapasztalat megalapozta későbbi zseniális kísérleti pályáját, melyben a hő és az energia kapcsolatának feltárása vált élete fő céljává. Az ifjú Joule-ban meggyőződéssé vált, hogy minden fizikai folyamatot pontosan mérhető mennyiségek írnak le. 1838-ban publikálta első tudományos cikkét az Annals of Electricity című folyóiratban, amiben az elektromos motorok hatásfokát vizsgálta, és összevet***e azokat a gőzgépekkel. 1840. december 17-én közzé t***e a róla elnevezett Joule-törvényt, mely kimondja, hogy egy vezetőben hő formájában felszabaduló energia arányos a vezető ellenállásával és az áramerősség négyzetével – azaz Q = I^2*R*t. Ezt a felismerést 1841-ben részletes kísérletekkel is megerősít***e, amikben különféle fémhuzalokat hevített elektromos árammal. 1842-ben Joule újabb jelenséget fedezett fel: észrevette, hogy a vas és az acél mágneses térbe helyezve kismértékű alakváltozást szenved – ez lett később a magnetosztrikció vagy Joule-effektus néven ismert jelenség. 1843-ban a Brit Tudományos Társaság (British Association for the Advancement of Science) ülésén Cork városában először mutatta be, hogy mechanikai munka révén is lehet hőt előállítani, vagyis a hő nem „anyag”, hanem energiaforma. 1844. június 20-án a Királyi Társaságnak (Royal Society) küldött tanulmányában leközölte a mérései eredményeit, melyekkel a levegő sűrítésének és a tágításának a hőhatásait vizsgálta Bár ekkor még szkepszissel fogadták, az 1845-ben a Philosophical Magazine-ban megjelent kísérletsorozata már egyértelműen bizonyította a hő és munka közötti egyenértékűséget. 1845 júniusában a Cambridge-ben tartott tudományos kongresszuson bemutatta a híres „keverőlapátos kísérletét”, melyben a vízbe merített lapátokat egy zsinóron leeresztett súlyok forgatták meg egy tengelyen keresztül, és a víz hőmérsékletének kis mértékű emelkedése kimutatta, hogy a mechanikai munka hőenergiává alakul át. 1847 júniusában Oxfordban tartott előadásán – amin William Thomson (későbbi Lord Kelvin), Michael Faraday és George Gabriel Stokes is jelen volt – Joule már pontos számszerű értéket adott a hő mechanikai egyenértékére. 1850. június 21-én a Királyi Társaság előtt tartott előadásában bemutatta a hő mechanikai egyenértékére vonatkozó, többéves kísérletsorozatának végleges eredményeit, amiket még ugyanabban az évben közölt a Philosophical Transactions of the Royal Society folyóiratban. Az általa meghatározott érték 772,692 lábfont per brit hőegység (Btu) volt, ami rendkívül közel áll a ma elfogadott, 4,186 joule per kalória átváltási arányhoz. 1852 és 1856 között William Thomsonnal (a későbbi Lord Kelvinnel) közösen vizsgálta a gázok porózus közegen történő, hőcserétől mentes (izentálpikus) átáramlását, és kimutatták, hogy az ilyen folyamat során a legtöbb gáz hőmérséklete csökken, míg néhány – például a hidrogén és a hélium – bizonyos hőmérsékleti tartományban éppen ellenkezőleg, melegszik. Ez a jelenség, amit Joule–Thomson-effektusnak nevezünk, a gázok valóságos (nem ideális) viselkedésének egyik alapvető bizonyítéka lett, és később megteremt***e a hűtéstechnika, valamint a gázok cseppfolyósításának elméleti és gyakorlati alapját. 1859-ben a gumik megfeszítésével végzett mérései során leírta a Gough–Joule-effektust, mely szerint a megfeszített gumi melegítés hatására összehúzódik – ez a termodinamika anyagspecifikus viselkedését szemlélteti. 1850. június 6-án a Királyi Társaság tagja (Fellow of the Royal Society) lett, 1852-ben megkapta a Royal Medal kitüntetést, majd 1870-ben elnyerte a tudomány legnagyobb brit elismerését, a Copley-érmet. Több egyetem – köztük a Trinity College Dublin (1857), az Oxfordi Egyetem (1860) és az Edinburgh-i Egyetem (1871) – tiszteletbeli doktori címmel tünt***e ki. Bár sosem töltött be egyetemi professzori állást, a Manchesteri Irodalmi és Filozófiai Társaság elnökeként (1862–1882 között több ciklusban) meghatározó szerepet töltött be a brit tudományos közéletben. Életének későbbi éveiben egészsége egyre inkább megrendült, ám még idős korában is végzett hőmérsékleti méréseket saját házi laboratóriumában. Végül 1889. október 11-én hunyt el a manchesteri Sale városában, 70 éves korában, hosszan tartó betegség után. Sírkövén a 772,55 ft·lbf/BTU érték szerepel – annak a mennyiségnek a pontos számértéke, amit ő határozott meg először. Tudományos jelentősége abban áll, hogy kísérletileg megalapozta az energiamegmaradás egyetemes elvét, mely azóta a fizika legfontosabb törvénye. A róla elnevezett joule (J) ma a Nemzetközi Mértékegységrendszer energiaegysége, nevét a világ minden laboratóriumában nap mint nap kimondják. Öröksége túlmutat korán: munkássága hidat teremtett a 19. századi kísérleti fizika és a modern energetika között, megmutatva, hogy az energia minden formája – legyen az mozgás, hő vagy elektromosság – ugyanazon természeti törvény alá tartozik.🏴🌡️💨⚙️
- 1934. október 11-én hunyt el Kövesligethy Radó magyar geofizikus és csillagász, aki a csillagászati fotometria és a szeizmológia területén úttörő eredményeket alkotott, hozzájárulva a modern csillagászat és geofizika módszertani alapjaihoz. Felfedezéseit és elméleteit rendkívül szigorú matematikai elemzéssel, valamint precíz megfigyelésekkel és mérnöki igényességű műszerek konstruálásával érte el, miközben a hazai szaknyelv és tudományos intézmények szervezésében is maradandót alkotott. Munkássága során mindig a nemzetközi élvonalhoz való kapcsolódás vezette, ugyanakkor a magyar tudományos közösség fejlődését is szívügyének tekint***e. 1862. szeptember 1-jén született Veronában, és korán megmutatkozott kivételes tehetsége a természettudományok iránt. Gimnáziumi tanulmányait Pozsonyban végezte, ahol kitűnt nyelvtudásával és matematikai érdeklődésével. Már tizenhét éves korában Konkoly-Thege Miklós mellett dolgozott Ógyallán, nyári szünidőkben is részt vett a csillagvizsgálói munkákban, sőt az ünnepeket is a tudomány szolgálatában töltötte. Tizenkilenc évesen a Bécsi Egyetem hallgatója lett, ahol Josef Stefan professzornál elméleti fizikát tanult, Theodor von Oppolzernél csillagászatot, Edmund Weissnél pedig asztrofizikát. Először a matematika és fizika tárgykörében szerzett alapdiplomát a természetfilozófiai (értsd: fizika, matematika) kar keretében, az 1880-as évek elején. Ezt követően mesterfokozatnak megfelelő rigorosum-vizsgát tett elméleti fizikából és matematikából, melléktárgyként pedig csillagászatból, Oppolzer és Weiss irányítása mellett. 1884-ben megszerezte a doktori fokozatát elméleti fizikából Josef Stefan vezetésével, Egy matematikai spektrálanalízisre alapozott elméleti asztrofizika alapjai (“Prinzipien einer theoretischer Astrophysik auf Grund mathematischer Spektralanalyse”) című disszertációjával. 1884-ben védte meg a Bécsi Egyetemen a doktori disszertációját, hivatalos mentora Josef Stefan volt. Doktori disszertációját „Prinzipien einer theoretischer Astrophysik auf grund mathematischer Spektralanalyse” címmel készít***e, amelyben a matematikai spektrálanalízis elméleti alapjait alkalmazta az asztrofizikában. Ez a munka azért különleges, mert megelőzte a Planck-féle sugárzási törvényt: Kövesligethy elméleti alapokra helyezte a fekete test sugárzásának törvényeit, még mielőtt a kvantummechanika megszületett volna. Ezért sok szakirodalomban előfutárként említik a modern sugárzáselmélethez kapcsolódva. 1883-ban Konkoly-Thege Miklós ógyallai magánobszervatóriumában kapott állást fizetett megfigyelőként, ahol saját szerkesztésű spektrálfotométerrel dolgozott. 1885. szeptember 30-án önállóan észlelte az Androméda-köd közepén megjelenő új fényes objektumot, ami valójában az S Andromedae szupernóva volt, ám a jelenséget nem jelent***e hivatalos felfedezésként, így annak nemzetközi bejelentője Ernst Hartwig lett augusztus 31-én. 1887 őszén a Meteorológiai Intézet asszisztense, 1888 őszétől az Egyetemi Fizikai Intézet tanársegédje lett, ahol bekapcsolódott Eötvös Loránd híres torziós ingájának terepi próbáiba, például a Vas megyei Ság-hegyen végzett mérésekbe. 1889-ben magántanári képesítést szerzett a Budapesti Tudományegyetemen, ahol 1894-től a kozmográfia vezető tanára lett. 1897-ben nyilvános rendkívüli, 1904-től nyilvános rendes tanári kinevezést kapott ugyanitt, és közel három évtizeden át oktatott és kutatott az intézményben. 1900-1903 között a csillagászati fotometria fizikai kalibrálásán dolgozott (pl. The Physical Meaning of the Star-Magnitude, 1900), amihez a hazai iskola később új összefüggéseket tett hozzá. A korrigálásai lehetővé t***e az égitestek fényességének pontosabb mérését, mely az asztrofotometriában kulcsfontosságú volt. A greenwichi radiális sebesség-adatokat is felhasználva a Nap térbeli mozgásának irányát és sebességét is meghatározta, ezzel az elsők között alkalmazva ezt a módszert. 1905 végén megszervezte a Földrengési Számoló Intézetet és a Földrengési Obszervatóriumot, ahol 1906-tól jelentek meg az éves műszeres jelentések, melyek matematikai modellel írták le a szeizmikus hullámok terjedését. Ez a publikáció, mely 1906-ban jelent meg, a modern szeizmológia egyik alapköve, hiszen elsőként mutatta meg, hogy a földrengések hullámterjedése alapján következtetni lehet a földkéreg szerkezetére és az epicentrum helyére. 1911-ben létrehozta az egyetem Kozmográfiai Intézetét (a tanszéki átnevezést 1913-ban szentesít***e az egyetemi tanács), amit hosszú ideig vezetett. Munkásságát szoros kapcsolatban folytatta Eötvös Loránddal, közösen végezve geofizikai vizsgálatokat és méréseket. Az 1910-es évektől a Budapesti Tudományegyetem Csillagászati Intézetének élén állt, ahol több generációt nevelt ki, és szisztematikusan dolgozott a magyar csillagászati szaknyelv kialakításán. Tudományos módszerei ötvözték a precíz matematikai levezetést a korszerű műszeres megfigyelésekkel, amivel nemzetközi szinten is úttörőnek számított. 1934. október 11-én meghalt Budapesten, 72 éves korában, hirtelen szívleállás következtében. Tudományos jelentősége abban rejlett, hogy a csillagászatban és a szeizmológiában is új sztenderdeket állított fel, melyek máig érvényesek. Öröksége a fotometriai abszolút skála és a szeizmikus hullámok matematikai elmélete, amik révén a 20. század tudománya jelentős előrelépést tett a Világmindenség és a Föld belső szerkezetének megismerésében. Kövesligethy Radó neve így elválaszthatatlanul összefonódott a magyar és a nemzetközi tudomány történetével, és maradandó inspirációt jelent a mai kutatók számára is. 🇭🇺🌍🔭📈
- 1939. október 11-én Alexander Sachs amerikai közgazdász és tanácsadó a Fehér Házban személyesen adta át Franklin D. Roosevelt elnöknek azt a híressé vált levelet, amit Albert Einstein és Szilárd Leó 1939. augusztus 2-án írt alá, és mely a nukleáris láncreakciók katonai következményeire figyelmezt***e az USA vezetését. Ez a dokumentum – közkeletű nevén az „Einstein–Szilárd levél” – a 20. század egyik legfontosabb tudománytörténeti és politikai iratává vált, mivel közvetlenül elindította az amerikai atombomba-fejlesztéshez vezető döntéssorozatot. A történet tudományos háttere 1939. január 6-án kezdődött, amikor Otto Hahn és Fritz Strassmann Németországban kísérletileg kimutatta az uránmag hasadását, amit 1939. február 11-én Lise Meitner és unokaöccse, Otto Frisch magyarázott meg elméletileg. Ez a felfedezés világossá t***e, hogy az atommag energiája felszabadítható, és ha a folyamat önfenntartó láncreakcióvá válik, az eddig elképzelhetetlen energiaforrást és fegyvererőt jelenthet. Einstein és Szilárd, akik mindketten Európából menekültek el a náci rendszer elől, mély aggodalommal figyelték, hogy Németországban is intenzív kutatások kezdődnek ezen a téren. Szilárd Leó kezdeményezésére 1939. augusztus 2-án Einstein aláírta azt a levelet, ami a Roosevelt elnökhöz intézett felhívást tartalmazta: az Egyesült Államoknak sürgősen meg kell vizsgálnia az urán és a láncreakció katonai felhasználásának a lehetőségeit. A levelet Alexander Sachs, a közgazdász és Roosevelt bizalmasa juttatta el Washingtonba, ám a találkozóra csak a második világháború kitörése után, 1939. október 11-én került sor. Ekkor Sachs a Fehér Házban részletesen ismert***e az elnökkel a levél tartalmát, és hangsúlyozta, hogy Németország birtokában van a csehszlovák uránérc-készleteknek, így stratégiai előnybe kerülhet. Roosevelt figyelmesen meghallgatta a beszámolót, majd másnap, 1939. október 12-én már arról beszélt Sachsnek: „ez az ügy cselekvést igényel”. Az elnök ezt követően 1939. október 13-án utasította katonai titkárát, Edwin „Pa” Watsont, hogy szervezze meg a kérdés kivizsgálását. Október 19-én Roosevelt hivatalos válaszlevelet írt Einsteinnek, melyben bejelent***e egy új tanácsadó testület megalakítását. Így jött létre a „Uranium Advisory Committee”, aminek az első ülését 1939. október 21-én tartották Washingtonban, Lyman J. Briggs, a Szabványügyi Hivatal igazgatója vezetésével. Az ülésen részt vett Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede is, akik részletesen ismertették a láncreakció működési elvét és az urán–grafit moderátoros kísérletek állását. A bizottság 6000 dolláros kezdeti támogatást ítélt meg a Columbia Egyetem kísérleteinek folytatására, amit Enrico Fermi és Szilárd irányított. Bár ekkor még senki sem gondolt teljes körű fegyverprogramra, ezzel a döntéssel hivatalosan is megkezdődött az Egyesült Államok atomenergia-kutatása. Az Einstein–Szilárd levél tehát az első láncszem volt abban a folyamatban, mely 1942-ben a Manhattan-terv elindításához, majd 1945-ben az első atombomba megépítéséhez vezetett. Einstein később többször is sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy aláírása hozzájárult a nukleáris fegyverkezéshez, bár ő maga soha nem vett részt a Manhattan-tervben. Mégis, történelmi szerepe megkérdőjelezhetetlen: w tekintélye kellett ahhoz, hogy a tudományos figyelmeztetést a politikai vezetés komolyan vegye. A 1939. október 11-ri találkozó ezért mérföldkőnek számít: ekkor találkozott először közvetlenül a modern fizika és a geopolitikai hatalom, és ebből a találkozásból nőtt ki az atomkorszak minden vívmánya és dilemmája. Ez a dátum így nemcsak egy levél átadásának napja, hanem egy új korszak nyitánya lett, amiben az emberiség először szembesült a saját tudományos hatalmának iszonyú felelősségével.🇺🇸☢️❗️✉️
- 1958. október 11-én útnak indították a Pioneer–1 (más néven Able–2) amerikai űrszondát a floridai Cape Canaveral légibázisról, mely a NASA első űreszköze volt, és bár nem érte el a Holdat, mégis jelentős tudományos adatokat szolgáltatott a Föld körüli térségről. A szonda a Thor–Able hordozórakétával emelkedett a magasba 08:42:13 (világidő) szerint, mindössze tíz nappal azután, hogy a NASA hivatalosan is megkezdte a működését 1958. október 1-jén. A 38,3 kilogrammos Pioneer–1-et eredetileg úgy tervezték, hogy elérje és körül is keringje a Holdat, így tanulmányozhassa annak a gravitációs és a sugárzási környezetét. A fedélzetén ionkamrák, magnetométer, mikrometeorit-detektor és hőmérséklet-érzékelők kaptak helyet, valamint egy kísérleti TV-kamera, ami a tervek szerint képeket közvetített volna a Hold közeléből. A küldetés azonban technikai hibát szenvedett: a második fokozat üzemanyagszelepének a rossz beállítása miatt az hajtómű idő előtt leállt, így a szonda sebessége elmaradt a Hold eléréséhez szükségestől. A harmadik fokozat sem tudott már elegendő gyorsulást biztosítani, ezért a repülés ballisztikus pályára állt. Mindezek ellenére a Pioneer–1 rekordmagasságig, kb. 114’750 kilométerre emelkedett a Föld felszíne fölé, mielőtt megkezdte a visszatérését. A földi irányítás megpróbálta a szondát Föld körüli pályára állítani a fedélzeti kis injektorrakéta begyújtásával, ám a hideg űrkörnyezet miatt a szonda belső hőmérséklete annyira lecsökkent, hogy az energiaellátás már nem volt elegendő a művelet végrehajtásához. A Pioneer–1 végül 1958. október 13-án 03:46 (UT) körül visszatért a légkörbe, ahol a súrlódás hatására megsemmisült. Bár a küldetés nem érte el az eredeti célját, a szonda mintegy 43 órán keresztül továbbított értékes adatokat a Föld mágneses teréről, a kozmikus sugárzás intenzitásáról és a Van Allen-övek szerkezetéről. Ezzel megerősít***e az amerikai műholdak által nem sokkal korábban felfedezett sugárzási övek létezését, és pontosította azok határvonalait. A misszió során gyűjtött adatok jelentős szerepet játszottak a magnetoszféra tudományos modelljeinek kidolgozásában, és hozzájárultak a későbbi űrszondák műszaki fejlesztéséhez is. A Pioneer–1 közvetlen elődje, az 1958. augusztus 17-én indított Pioneer–0 (vagy Able–1) mindössze 77 másodperc repülés után semmisült meg, így a mostani indítás számított az első valóban sikeres NASA-próbálkozásnak. A „Pioneer” elnevezést a Wright–Patterson légibázis egyik kiállítási tisztje, Stephen A. Saliga javasolta, utalva az emberiség úttörő szerepére az űrkutatásban. A küldetés részleges kudarca ellenére az amerikai mérnökök rendkívül értékes tapasztalatokat szereztek a rakéták fokozatkikapcsolási rendszerének a finomhangolásáról és a fedélzeti hőszabályozás problémáiról. A Pioneer–1 tehát nemcsak a NASA történetének első űreszköze volt, hanem egyben egy olyan kísérleti mérföldkő is, melynek az adatai és a tapasztalatai hozzájárultak a későbbi, már valóban sikeres űrszondák – mint a Pioneer–3 és –4 – megvalósításához. 1958. október 11. a NASA történetének egyik legfontosabb dátuma maradt: ez a nap jelképezte az amerikai űrkutatás születését, az első valódi lépést az emberiség csillagok felé vezető hosszú útján.🇺🇸🚀🛰️
- 1968. október 11-én az űrbe bocsátották az Apollo–7 küldetés Floridából, ami az USA első személyzettel végrehajtott Apollo-repülése volt, és döntő jelentőségű tesztet hajtott végre a Hold-program parancsnoki szervizmoduljának az űrbeli kipróbálásával. A küldetés a Cape Kennedy Légierő Támaszpont 34-es indítóállásáról startolt 11:02:45-kor (helyi idő szerint), egy Saturn IB hordozórakéta segítségével. A háromfős személyzetet Wally Schirra parancsnok, Donn Eisele parancsnoki modul pilóta és Walter Cunningham holdkomp-pilóta alkotta. Bár a küldetésen nem volt még holdkomp, a legénység feladata az volt, hogy a CSM-101 jelű parancsnoki–szervizmodult teljes működési terhelés mellett vizsgálja. A repülés fő célja az összes létfontosságú rendszer – a hajtómű, a navigáció, a kommunikáció, az energiaellátás és az életfenntartás – ellenőrzése volt, hiszen a későbbi holdutak sikere ezek megbízhatóságától függött. A start után az űrhajó levált a második fokozatról, majd végrehajtotta a „transzpozíció és dokkolás” gyakorlását, ami a későbbi holdkomp-kiemelést modellezte. A legénység többször is sikeresen begyújtotta a szervizmodul fő hajtóművét, ami bizonyította annak a stabilitását és irányíthatóságát. Az űrhajó alacsony Föld körüli pályán repült, körülbelül 228–300 km magasságban, 31,6°-os pályahajlással, és 163-szor kerülte meg a Földet. A fedélzeten néhány kisebb technikai probléma is előfordult, például az ablakok párásodása és kisebb elektromos hibák, ám ezek nem befolyásolták a küldetés sikerét. A személyzetet ugyan megviselte egy felső légúti fertőzés, ám ez sem akadályozta a feladatok elvégzését. Az Apollo–7 küldetés egyik különlegessége az volt, hogy innen sugározták az első élő televíziós adást az űrből, amit tréfás hangvételű közvetítéseik miatt a sajtó „Wally, Walt és Donn Show”-nak nevezett el. A televíziós adások a közvéleményt is közelebb hozták az űrprogramhoz, és új korszakot nyitottak a NASA kommunikációjában. A küldetés során az űrhajósok több kísérletet végeztek a navigáció és a célrandevúk területén, köztük egy sikeres megközelítést a kiégett S-IVB rakétafokozattal. Az Apollo–7 összesen 10 nap 20 óra 9 percet töltött az űrben, vagyis hosszabb ideig, mint a későbbi holdraszállások minimális követelménye. A visszatérésre 1968. október 22-én került sor, amikor a parancsnoki modul az Atlanti-óceánba csobbant, és a USS Essex anyahajó kiemelte a legénységet. Az indítás helyszíne, a 34-es indítóállás különleges történelmi jelentőséggel bírt, hiszen ott történt 1967. január 27-én az Apollo-1 tragédiája, amiben három űrhajós veszt***e életét. Az Apollo–7 sikeres repülése így nemcsak technikai, hanem morális győzelem is volt a NASA számára. A repülés minden célkitűzését teljesít***e, és bebizonyította, hogy a parancsnoki–szervizmodul biztonságosan működtethető hosszú időn át az űrben. A küldetés egyben megalapozta az Apollo–8 sikerét, mely alig két hónappal később, 1968. december 21-én már a Hold körül repült. Az Apollo–7 tehát a holdraszállás történetének első, mégis nélkülözhetetlen fejezete volt: az a kísérlet, ami bizonyította, hogy az ember képes lesz biztonságban eljutni a Holdhoz – és onnan vissza is térni.🇺🇸🚀👨🚀
- 2000. október 11-én megkezdődött a Discovery űrrepülőgép 28. küldetése az STS–92 misszió keretében, melynek célja a Nemzetközi Űrállomás (ISS) szerkezetének a bővítése és további modulok előkészítése volt. A start Floridában, a Kennedy Űrközpont 39A jelű indítóállásáról történt 19:17-kor helyi idő szerint, és ezzel a repülés egyben az amerikai űrrepülőgép-program századik küldetését is jelent***e. A héttagú személyzetet Brian Duffy parancsnok és Pamela A. Melroy pilóta vezette, mellettük öt küldetésspecialista – Leroy Chiao, Peter J. K. Wisoff, Michael López-Alegría, William S. McArthur és Koichi Wakata – vett részt a küldetésben. A misszió fő feladata a Z1 jelű rácselem és a PMA-3 (Pressurized Mating Adapter–3) nevű csatlakozómodul feljuttatása volt, amik kulcsszerepet játszottak az ISS további bővítésében és energiaellátásában. A Z1 volt az első olyan külső rácsszerkezeti egység, amit az űrállomásra szereltek, és később ennek a tetejére rögzítették az első nagy amerikai napelemszárnyakat. A Z1 tartalmazta az állomás Ku-sávú kommunikációs antennáit és a lendkerekes stabilizációs rendszert (Control Moment Gyros), melyek az orientáció szabályozását tették lehetővé. A PMA-3 csatlakozómodul feladata az volt, hogy újabb dokkolási pontot biztosítson a későbbi űrrepülőgépek számára, valamint elősegítse a további modulok szerelését. A Discovery 2000. október 13-án 17:45-kor (UTC) dokkolt az ISS-hez, pontosan a Unity modul előre néző csatlakozójánál. A repülés során négy űrsétát hajtottak végre október 15-én, 16-án, 17-én és 18-án, amik során a Z1 és a PMA-3 modulokat a helyükre rögzítették. A munkát két váltásban végezték: Chiao és McArthur, illetve Wisoff és López-Alegría párosai mintegy 6-7 órás űrsétákon dolgoztak. Koichi Wakata a Discovery robotkarját, a Canadarmot irányította, amivel a modulokat a raktérből az űrállomás megfelelő csatlakozóira emelte. A szerelés során kábeleket, hőszabályozó csöveket és adatvezetékeket is csatlakoztattak, hogy a modulok integrálódjanak az ISS rendszerébe. A küldetés során a Discovery három kisebb pályamódosítást is végzett, mellyel növelte az űrállomás keringési magasságát. A repülés összesen 12 napig, 21 óráig és 43 percig tartott, a Discovery 2000. október 20-án levált az ISS-ről, miután a szerelési munkákat teljes egészében befejezték. A visszatérésre 2000. október 24-én került sor: az űrrepülőgép 13:59-kor (PDT) sikeresen landolt Kaliforniában, az Edwards Légibázison. Az STS–92 küldetés több mint 10 tonna tömeget juttatott az űrállomásra, ezzel megalapozva az ISS energiaellátó és kommunikációs rendszerét. A Z1 rácselemre a következő küldetés, az STS–97 már november 30-án felszerelte az első nagy napelemszárnyakat, így az STS–92 misszió valóban az állomás „gerincét” hozta létre. A repülés nemcsak technikailag volt sikeres, hanem szimbolikusan is mérföldkő: a századik űrrepülőgép-küldetés az emberiség egyik legösszet***ebb mérnöki vállalkozását vitte tovább. A Discovery űrhajósai példamutató pontossággal hajtották végre a szerelési feladatokat, ezzel lehetővé téve, hogy az ISS későbbi moduljai – köztük a Destiny laboratórium – már stabil energiaellátással és kommunikációval működhessenek. Az STS–92 küldetés 2000. október 11. és 24. között az emberes űrrepülés történetének egyik legfontosabb szerelési szakaszát valósította meg. Ezzel a Discovery és legénysége nemcsak új szerkezeti elemeket adott a Föld körül keringő állomáshoz, hanem megerősít***e az emberiség folyamatos jelenlétének alapját az űrben.🇺🇸🚀👨🚀
