06/07/2025
Ha vállalkozó vagy, ki ne hagyd❤️🤍💚
Tudják, mit érzek mostanában? Mintha egy másik országban élnék. Mintha mi, magyar vállalkozók csak megtűrt vendégek lennénk a saját hazánkban. Miközben százmilliárdok repkednek – kínai gyáraknak, német autóipari óriásoknak, akkumulátorüzemeknek –, mi, akik itthon élünk, itthon adózunk, itthon teremtünk munkahelyeket, valahogy mindig kimaradunk a kegyosztásból. Én egy édesipari vállalkozó vagyok. Nem multik pénzéből nőttem ki, nem külföldi tőke építette fel a cégemet, hanem a két kezem, meg a családom – és azok az emberek, akik az első naptól velem dolgoznak. Húsz éve talpon vagyunk, túlélve válságokat, járványokat, rezsirobbanást, inflációt, szabályváltozásokat és uniós bürokráciát. Mindig próbáltunk alkalmazkodni, újítani, fejlődni. Most pedig készen állunk egy új nagy lépésre: harminc új bolt megnyitására szerte az országban. Nem álmodozunk, dolgozunk. Nem stadiont építünk, hanem üzletet. Nem ígéretet teszünk, hanem munkahelyet.Munkahelyet, ahol becsületes bérért dolgozhat a pultos, a raktáros, a pénztáros, a szállító. Családoknak adnánk megélhetést, biztonságot, kiszámíthatóságot. Vidéki városokba és falvakba vinnénk magyar terméket, magyar ízt, magyar jövőt. Elküldtük a terveket, megírtuk a pályázatot, leadtuk, amit kellett. Vártunk. És jött a válasz: „nem illeszkedik a támogatási prioritásokhoz.” Egy pillanatra nem értettem. Mi nem illik a prioritásokhoz? Hogy nem kínai vagyok? Hogy nem akkumulátorokat gyártok? Hogy nem multik nyereségét hizlalom? Kinek fontosabb ez az ország, mint annak, aki itt él, itt épít, itt ad munkát? Látom közben a híreket: újabb gyár jön Debrecenbe, megint százmilliárdos támogatással. A külföldi cég kapott autópálya-lehajtót, külön vízvezetéket, állami adókedvezményt. A miénk? Mi küzdhetünk a forintért, a munkaerőért, a bürokráciával, és ha segítséget kérünk, legfeljebb elutasító levelet kapunk, meg vállveregetést: „csinálják csak tovább, ügyesek maguk!” Hát csináljuk. Megnyitjuk a harminc boltot. Talán lassabban, talán nehezebben, de megcsináljuk. Mert nem azért dolgozunk, hogy kegyet kolduljunk, hanem mert hisszük, hogy van értelme annak, amit csinálunk. És ezen kívül még kétezret nyitunk még szerte Európában, több ezer új munkahelyet létrehozva így. De fáj. Fáj, hogy az állam, amely elvárja a pontosságot, a tisztességet, az adót, nem áll mellénk. Fáj, hogy míg egy idegen vállalkozónak terítik a vörös szőnyeget, addig nekünk kockaköveken kell végiggörgetni a saját szekerünket. És fáj, hogy közben mi vagyunk a „hazai gazdaság gerince” – addig, amíg nem kérünk semmit. Sokan azt mondják, ne panaszkodjam, örüljek, hogy működik a cégem. De miért kéne beletörődnöm abba, hogy ez az ország nem a saját fiait segíti, hanem másét? Én nem kérek kivételezést. Nem akarom elvenni mástól. Csak azt kérem: legyen igazság. Legyen mérce. Legyen figyelem arra is, aki csendben, következetesen, hosszú évek munkájával épít valamit – nem azért, hogy eladja, hanem hogy megtartsa. Hogy továbbadja a gyerekeinek, az unokáinak. Hogy itt maradjon, itt virágozzon, ne külföldre meneküljön. Egy ország nem attól lesz erős, hogy idehozza mások gyárait. Hanem attól, hogy megbecsüli a sajátját. Hogy nemcsak a zászlót lobogtatja, hanem tartja is, ha fúj a szél. Most fúj. De mi nem engedjük el. Ha már ők nem hisznek bennünk, legalább mi ne adjuk fel magunkat.