09/08/2025
JEGYZET
Márkus László: Szonettek a mai magyar irodalomban
A szonett az európai líra egyik legnagyobb múltú és legösszetettebb formája, amely a 13. századi Itáliában született, majd Petrarca és Shakespeare révén vált halhatatlanná. A magyar költészetbe a 16–17. század fordulóján érkezett meg, Zrínyi, majd a romantika és a Nyugat nemzedékei művelték magas szinten. Bár sokan a klasszikus, kötött formájú költészet szimbólumának tekintik, a szonett a mai magyar irodalomban is élő, folyamatosan megújuló versforma.
A szonett ma már nem feltétlenül „múzeumi darab”, hanem tudatos költői döntés. A kortárs szerzők számára egyszerre jelent kihívást és lehetőséget: a kötött forma fegyelme megköveteli a nyelvi és gondolati koncentrációt, miközben teret enged a játékosságnak, a formai kísérletezésnek is. A mai szonett gyakran ironikus, önreflexív, sőt, néha a forma kereteit feszegető alkotás.
A kortárs költők egy része hűségesen megtartja a 14 soros, két négysoros és két háromsoros versszakból álló szerkezetet, a jambikus lüktetést és a rímképletet. Ilyen például Takács Zsuzsa vagy Vörös István szonettjeiben megfigyelhető hagyománytisztelet. Mások, mint Kemény István vagy Tóth Krisztina, inkább a formát mint szellemi keretet használják: felbontják a sorhatárokat, elhagyják a klasszikus rímet, de megtartják a gondolati ívet, a 8+6-os tagolást.
A modern szonettben a tematikai spektrum rendkívül széles: szerelmi vallomás, történelmi reflexió, hétköznapi jelenet vagy akár digitális korunk társadalomkritikája is belefér.
A kortárs magyar költészetben a szonett gyakran önironikus tükör is. Például Parti Nagy Lajos a forma feszességét groteszk humorral ellenpontozza, míg Kukorelly Endre olykor szándékosan „elrontott” rímekkel, lazább ritmussal jelzi: a szonett nem csupán fennkölt, hanem lehet hétköznapi hangú, emberközeli is.
A digitális korszak nyelvi hatásai is megjelentek a kortárs szonettekben: a költők SMS-nyelvi tömörséget, közösségimédia-szleng kifejezéseket, hirtelen váltásokat csempésznek a klasszikus struktúrába. Így a forma egyszerre őrzi évszázados hagyományát és válik a 21. század kifejezőeszközévé.
Sok fiatal költő számára a szonett megírása még mindig egyfajta „beavatás”: annak bizonyítéka, hogy képesek fegyelmezetten, a hagyományt tisztelve alkotni. A versforma ezért gyakran jelenik meg első kötetekben – ahogy például Simon Márton pályája elején, vagy újabban Závada Péter kísérleteiben is.
A szonett a mai magyar irodalomban nem pusztán egy régi versforma túlélője, hanem élő, változó, kísérletező műfaj. A kortárs szerzők számára egyszerre jelent hagyományőrzést és újítási lehetőséget: megmutatják, hogy a 14 sorba zárt gondolat is lehet korszerű, friss és erőteljes. Akár szerelmet, akár közéleti iróniát, akár személyes vallomást hordoz, a mai szonett bizonyítja, hogy a kötöttség nem gát, hanem inspiráció.
Szemelgetés a kortárs költők műveiből:
Markó Béla: „Költők koszorúja”
Ez az 1987-es szonettkoszorú – amely Janus Pannoniustól Radnótiig portrézza magyar költőket – klasszikus formában íródott, ám a mesterszonett, amely önmagához tér vissza, különlegesen öntudatos befejezés: a költő „beágyazza” saját hangját a klasszikus hagyományba. A struktúra és a forma tisztelete ott van, mégis saját költői identitással párosul
Kemény István: egy szonettelemből vett, hétköznapi-lírai fordulatok
A köznyelv és líra határán egyensúlyozó stílus egyik remek illusztrációja:
“Ha délelőtt volt, hát délután lett, haza a hatvan- / egyesen.”
“Hisz máskor én is csak semmit mondok, és nekem is semmit / mondanak.”
A tautológikus, hétköznapi fordulat („délelőtt volt, délután lett”) önmagában is lírává válik, míg a „semmit mondok” mondat visszavonhatatlanul emberi, mégis mélyen költői – különös egyszerűségben szól a hallgatásról, a hiábavalóságról.
Ebben a klasszikus példa a formai virtuozitás csodálatos egyszerűségével mutatja be a magyar szonettforma integrálását – a metrika fegyelme mellett lírai érzésről árulkodik.
Parti Nagy Lajos – Hazajöttél, a szonettek meg strandra mentek
“Láthattad szonettek fürdőző csapatát, / mind strandra ment, én csak tudom, / elbabráltam fürdősapkáikon, / míg málé ottavák és méla tercinák / csak rágcsálták a főtt kukoricát”
A kép groteszk és játékos – a szonettek mintha élőlényekké válnának, strandra mennek, fürdősapka alatt heverésznek. Kifejező, ironikus metafora a formai zártság humánus, hétköznapi képbe illesztéséről.
Csontos János – Szonettregény (idézet a Bárka Online cikkből)
„Önéletrajz minden sorod, terhelő vallomás”,
„Téged jeleznek mind a jelzők, […] magad vagy minden alanyod.”
Ezek a sorok a szonettregény című nagy formátumú kísérletből származnak. A reflexív sorok a szonett írói én belső bevonódását hangsúlyozzák, a forma nem csupán strukturális keret, hanem személyes mapping-eszközzé válik.
Dömötör Péter (Döme) – kortárs, közösségi alkotás
“álmomban lájkoltalak / ma éjjel álmomban lájkoltalak / a képed mosolygott adatlapodon / beírtam nevem és a jelszavam / és szeretőm lettél vagy egy rokonom”
Bár ez nem egy teljes, klasszikus szonett, rímelés nélküli szabadabb formában játszik a formamímes technikával. A szonett tradícióját digitális, közösségi párhuzammal helyezi új kontextusba: „lájkolás” és identitáskapcsolat modern formája megszemélyesített lírává válik.
Végezetül álljon itt egy példa a múltból. Kazinczy Ferenc: a magyar szonett első nagyja
Részlet szonettjéből (A Sonetto Múzsája):
„Két négyét összefűzve két hármával.”
„Víg szárnyakon kél a nem hallott ének”
„E szép vidék lőn kedves birtokom.”
Ebben a klasszikus példa a formai virtuozitás csodálatos egyszerűségével mutatja be a magyar szonettforma integrálását – a metrika fegyelme mellett lírai érzésről árulkodik.
A Kalamáris magazinban Többek között Vesztergom Andrea, Radnai István, Reményi Tamás és Szekeres Tibor publikál rendszeresen szonetteket.
***
Szerkesztő: Váradi Anita
Fotó: Márkus László portréja
