10/10/2025
LÍRA
2025. Magyar Nobel-díjasa
Krasznahorkai László: Sátántangó
- regényrészlet -
Ördögcsecs, sátántangó
„Ami mögöttem, az még előttem van. Nem lehet nyugodt az ember” – mondta magában Futaki szomorúan, amikor puha macskaléptekkel, botjára dőlve visszatért a dacosan hallgató Schmidt és a hol elnémuló, hol vihorászó Schmidtné mellé a pult jobb oldalán álló „személyzeti asztalhoz”, és nehézkesen lehuppant a helyére; elereszt***e a füle mellett az asszony szavait („Maga boros, úgy látom! Énnekem, azt hiszem, a fejembe szállt egy kicsit, nem lenne szabad kevernem, hiába… De hát maga olyan gavallér…”), és töprengve, bamba tekint***el fogta s csúsztatta középre az újabb üveg bort, mert maga sem ért***e, mi lelte hirtelen, hiszen igazán semmi oka nem volt erre a szívós mélabúra; elvégre nem akármilyen nap ez a mai: tudta, a kocsmárosnak igaza lesz, s már „csak néhány órácskát kell várni”, és megjön Irimiás és Petrina, hogy véget vessenek ennek az évek óta tartó „horpadt nyomorúságnak”, s elűzzék ezt a nyirkos csöndet, ezt az alattomos pirkadati lélekharangot, mely még az ágyból is kikergeti az embert, hogy aztán verejtékben úszva, tehetetlenül legyen kénytelen végignézni, amint lassanként minden odalesz. Schmidt, aki azóta, hogy betették a lábukat a kocsmába, megszólalni sem volt hajlandó (még akkor is csak morgott, hátat fordítva az „egésznek”, amikor a nagy zsivajban Kráner és Schmidtné szétosztották a pénzt), most felemelte a fejét, és dühösen ráripakodott a széken is imbolygó feleségére 147(„Még hogy a fejedbe szállt!… Be vagy rúgva, mint a segg!”), azután Futakihoz fordult, aki éppen tele akarta önteni a poharakat. „Ne töltsél már neki többet, baszd meg! Nem látod, hogy néz ki?!” Futaki nem válaszolt, nem mentegetőzött, csak kezével jelezte, hogy messzemenően egyetért, s az üveget gyorsan let***e az asztalra. Hosszú órák óta igyekezte elmagyarázni Schmidtnek, de az csökönyösen rázta a fejét: szerinte „az egyetlen lehetőséget is elpuskázták” azzal, hogy beültek ide, gubbasztani, mint „a herélt gyíkok”, ahelyett, hogy kihasználva az Irimiásék kelt***e felfordulást, szépen elszeleltek volna a pénzzel, ráadásul még „Kránert is itt ehette volna meg a fene…”. Hiába hajtogatta ő, hogy holnaptól itt minden más lesz, hogy legyen csak nyugodt, most aztán megfogták az isten lábát, Schmidt gúnyos képet vágva hallgatott, s egészen addig ment ez így, míg Futaki rá nem jött, hogy nem is igen juthatnának egyetértésre, hiszen komája azt még csak hajlandó lenne belátni, hogy Irimiásban „van fantázia”, azt azonban aligha, hogy nincs is más választásuk: nélküle (na meg Petrina nélkül) továbbra is vakon, tülekedve, gyámoltalanul s időnként egymásnak rontva bolyonganának csupán, mint „a halálra szánt lovak a vágóhidakon”. Valahol mélyen – persze – ért***e Schmidt ellenállását, hisz oly régóta nem tágít már mellőlük a balszerencse; ám úgy gondolta: a puszta remény, hogy Irimiás veszi kézbe a dolgokat, többet ér mindenféle „alkalom kínálta lehetőségnél”, mert ő az egyetlen, aki képes rá, hogy azt, „ami a mi kezünkben szétesik, összetartsa”. Mit számít akkor, hogy ez az amúgy is tisztátalan pénz most már végképp odalett? Csak ez a savanykás íz múljon el, csak ne kelljen nap mint nap dermedten nézni, ahogy odakint hull a vakolat, reped a fal, roggyan 148a tető, csak ne kelljen elviselni, ahogy belül egyre lassabban ver a szív, egyre gyakrabban zsibbad a láb. Mert Futaki biztos volt benne, hogy a hétről hétre, hónapról hónapra ismétlődő kudarcok, a hirtelen hamvadó, egyre zavarosabb tervek, az állandóan sorvadó remény a szabadulásra nem jelentenek igazi veszélyt; sőt sokkal inkább éppen ezek tartják még össze őket, mert a balszerencse és a megsemmisülés között hosszú az út, de itt, a végén, már elbukni sem lehet. A valódi fenyegetés mintha a föld alól támadna rájuk, de forrása mindig bizonytalan; az ember egyszer csak ijesztőnek érzi a csöndet, nem mozdul, összekuporodik egy sarokban, ahol védelmet remél, a rágás gyötrelemmé, a nyelés kínná válik, azután már föl sem tűnik neki, hogy minden lelassul körülötte, egyre szűkül a tér, s e visszavonulásban végül bekövetkezik a legrettenetesebb: a mozdulatlanság. Futaki ijedten nézett körül, remegő kézzel cigarettára gyújtott, s mohón kiitta poharát. „Nem kéne innom – korholta magát. – Ilyenkor örökösen csak a koporsón jár az eszem.” Kinyújtóztatta lábait, kényelmesen hátradőlt a székén, s elhatározta, nem enged többé ennek a félelemnek; lehunyta a szemeit, s hagyta, hadd járja át csontjait a meleg, a bor, a lárma. És amilyen hirtelen jött, ugyanolyan gyorsan úszott el ez a nevetséges pánik; már csak a vidám hangokra figyelt maga körül, s alig tudta visszatartani, hogy ki ne csorduljon a könnye a meghatottságtól, mert amiként az előbb a szorongás, most a hála öntötte el, amiért annyi gyötrelem után itt ülhet ő is ebben a zsongásban, bizakodón s izgatottan, védve mindattól, amivel eddig farkasszemet kellett néznie. Ha nyolc és fél pohár után lett volna még annyi ereje, sorra megölelgette volna hadonászó, izzadt társait, mert a vágynak, hogy mélységes megindultságának formát adjon 149valamiképp, nem tudott ellenállni. Ám feje váratlanul hasogatni kezdett, hirtelen forróság öntötte el, gyomra émelygett, homlokát verejték lepte el. Elgyöngülve roskadt magába, s megpróbált mély lélegzetvétellel segíteni magán, így aztán meg sem hallotta Schmidtné szavait („Mi van, megsüketült? Hé, Futaki, maga rosszul van?”), aki – mikor látta, hogy Futaki sápadtan a gyomrát masszírozza és szenvedő arccal kínlódva bámul maga elé – unottan legyintett egyet („Na hiszen. Erre se lehet számítani…”), és szembefordult a már régóta éhesen rámeredő kocsmárossal. „Kibírhatatlan ez a hőség! János, csináljon már valamit!” De az, mint aki nem is hallja „ebben az átkozott zsivajban”, tanácstalanul széttárta a karját, és – anélkül hogy leint***e volna a kályhával babráló Schmidtnét – mélyértelműen biccentett felé. Amikor aztán az asszony, belátva, hogy próbálkozása nem jár sikerrel, haragosan visszaült a helyére, s kigombolta citromsárga blúza fölső gombjait, a kocsmáros elégedetten nyugtázta, hogy kitartása, mint mindig, most is meghozta a kívánt eredményt. Már órák óta, hogy titokban, szívós aprómunkával egyre feljebb csavarta, majd egy gyors mozdulattal kiemelte s félrecsúsztatta az adagolóból az olajkályha gombját – ugyan kinek tűnt volna fel ebben a hangzavarban? –, hogy előbb csak a kabáttól, majd a kardigántól is „megszabadítsa” Schmidtnét, akinek bájai ma a szokottnál is nagyobb erővel hatottak rá. Az asszony valami érthetetlen oknál fogva mindeddig gőgösen visszautasította közeledését, valamennyi próbálkozása – pedig soha nem adta, nem adhatta fel! – sorra kudarcba fulladt, s a visszautasítás gyötrelmét csak fokozta, amikor újabb és újabb kalandjairól értesülnie kellett. De volt türelme várni és várni, hiszen már akkor tudta, hogy a végső győzelemig 150hosszú lesz az út, amikor évekkel ezelőtt először lepte meg a malomban Schmidtnét egy fiatal traktorossal, s az asszony, ahelyett, hogy felugrott s szégyenkezve elfutott volna, hagyta, hadd álljon csak ott elszoruló torokkal, míg ő a fiú karjaiban eljut a gyönyörig. Néhány nappal ezelőtt azonban, amikor a fülébe jutott, hogy Futaki és Schmidtné között lazulnak már a „szálak”, alig tudta leplezni örömét az emberek előtt, mert úgy érezte, ezúttal rajta a sor, itt a soha vissza nem térő alkalom. És most, hogy elgyöngülve látta, amint az asszony keblei fölött finoman „megcsippenti” a blúzát, s azzal legyezi magát, keze csillapíthatatlanul remegni kezdett, s szeme elhomályosult. „Ezek a vállak! Ez a két összesimuló combocska! Ez a csípő! Ezek a csöcsök, édes istenem…” Az Egészet szerette volna átfogni tekintetével, de izgalmában csak a Részletek „őrjítő egymásutánjának” szemtanúja lehetett. A vér kifutott arcából, megszédült, s szinte könyörögve igyekezett elkapni Schmidtné közönyös („Mintha bamba…”) pillantását; s mert attól a képességétől, hogy egyetlen tömör mondatba sűrítse „az élet kisebb-nagyobb igazságait”, sohasem tudott megszabadulni, boldog révületben t***e fel magában a kérdést: „Van ember, aki erre sajnálja az olajat?!” Ám ha tudta volna, hogy küzdelme mennyire hiábavaló, minden bizonnyal azonnal visszavonul a raktárhelyiségbe, hogy távol az ellenséges vagy egyenesen kárörvendő tekintetektől, friss sebeit ápolja nyugtalanul. Mert még csak nem is sejt***e, hogy Schmidtné – ezekkel a kihívó oldalpillantásokkal, ezzel a Kránert, Halicsot, az iskolaigazgatót s őt magát is veszélyes örvénybe kergető lassú nyújtózkodással – csupán az időt tölti, mert képzeletének legkisebb zugát is Irimiás foglalja el, emlékképek csapódnak tudata „sziklás fövenyére, mint a 151zúgó tenger viharos habjai”, hogy összemosódva közös jövőjük izgató látomásaival, mélyítsék undorát és gyűlöletét e világ iránt, amelyet hamarosan „itt kell hagynia”. S ha olykor-olykor meg is történt, hogy csípőjét nem csupán amiatt ringatta, hogy múlassa „a lassan szálló időt”, hogy nevezetes kebleit nem csak azért feszít***e az éhes tekinteteknek, hogy a hátralévő órák sebesebben röpüljenek el, az sem volt több, mint puszta előkészület a várva várt találkozásra, melyben „a két szív újra emlékezni fog”. Kráner és Halics ugyanakkor (sőt még az iskolaigazgató is) – ellentétben a kocsmárossal – tisztában voltak azzal, hogy semmi remény: vágyaik nyila koppanva hull Schmidtné lábai elé; így aztán mindhárman feloldódtak e kilátástalan szenvedélyben, hogy legalább ez maradjon eleven. A kopasz, vékony és magas („De inas…”) testalkatához képest aránytalanul kis fejű iskolaigazgató sértődötten ült második üveg bora mellett Kerekes háta mögött, a sarokban. Tiszta véletlen, hogy egyáltalán értesült Irimiásék érkezéséről, és éppen ő, aki mégiscsak – az örökösen részeg, eltompult doktort leszámítva – az egyetlen tanult ember a környéken! Hát mit képzelnek ezek? Hova jutunk így? Ha nem elégeli meg Schmidt és Kráner megbocsáthatatlan pontatlanságát, és nem dönt végül is úgy, hogy – miután bezárta a Kultúrt, s a vetítőgépet előírás szerint biztonságba helyezte – „informálódás végett” érdeklődni fog a kocsmában, még megtörténhetett volna, hogy egyáltalán nem szerez tudomást az egészről… Mit kezdtek volna akkor nélküle? És az érdekvédelem? Azt hiszik ezek, hogy csak úgy elfogadja Irimiás a felkérést; egy ilyen szedett-vedett társaságot ugyan ki irányítana szívesen? Rendet kell itt csinálni, tervezetet készíteni, szépen pontokba foglalva „az alapvető tendenciákat”! 152Első dühe elmúltával („Éretlenek ezek az emberek, mit tegyünk! Lépésről lépésre kell előrehaladni, nem lehet egyik napról a másikra mindent…”) figyelmét Schmidtné és a tervezet vázlatának kidolgozása között osztotta meg; de aztán hamarosan felfüggeszt***e ez utóbbit, mert tartotta magát megdönthetetlen tapasztalataira alapozott fölismeréséhez, miszerint „egy bizonyos időben csak egy bizonyos dologgal szabad foglalkozni”. Meg volt győződve róla, hogy ez az asszony más, mint a többi. Nem lehet véletlen, hogy eddig is sorra visszautasította a telepesek nyers, állati ajánlatait. Schmidtnének, úgy vélte, „komoly, megalapozott emberre” van szüksége, nem egy ilyen Schmidtre, akinek durva jelleme egy csöppet sem illik megfontolt, egyszerű, de tiszta lényéhez. Azon aztán „meg végképp” nem lehet csodálkozni, hogy az asszony – minden kétséget kizáróan – vonzódik hozzá; elég legyen ehhez csupán annyi, hogy ő volt az egyetlen annak idején, aki meg sem próbálta nevetségessé tenni, amiért az iskola felszámolása után is határozottan ragaszkodott igazgatói címéhez a telepen. Mert ez az asszony – túl a természetes vonzalmon – bizonyos jól látható tisztelettel viseltetik iránta, nyilvánvalóan azért, mert tudja, hogy ő csupán a kedvező pillanatra vár (csak kerüljenek vissza az őket megillető helyekre azok az emberileg és szakmailag is kiváló emberek a városi hivatalokban, akiknek meghátrálása a mostani nagyképű pojácahad előtt csupán taktikai megfontolás következménye lehetett), és azonnal fölújíttatja az épületet, s „energikusan beindítja az oktatást”. Schmidtné – persze –, minek tagadni, igen szemrevaló asszony; a róla készített fényképek (olcsó, de annál megbízhatóbb géppel maga csinálta őket még évekkel ezelőtt) messze túlszárnyalják véleménye szerint kedvenc lapjának, 153a Füles keresztrejtvény-magazinnak „igencsak kihívó fotográfiáit”, melyekkel álmatlan s véget nem érő éjszakáinak nyugtalanságát próbálgatja elűzni… Eddig szabályos, rendezett, világos és áttekinthető gondolatai – némileg az ismét kiürült palack közismert hatására – itt egyszerre csak összezavarodtak, gyomra émelyegni kezdett, agyában tompán lükt***ek az „erek”, s már-már felpattant, hogy mit sem törődve a lepcses szájú „parasztokkal” meghívja asztalához az asszonyt, ám midőn Schmidtné sokat ígérő testén ide-oda szánkázó földúlt tekintete „a biliárdra” dőlve horkoló Kerekes válla fölött összetalálkozott az asszony pillantásával, elvörösödött, lehajtotta a fejét, s visszahúzódott a tanyás hatalmas tömege mögé, hogy „egyedül maradhasson szégyenével”, és legalábbis ideig-óráig feladja; akárcsak Halics, aki – mikor belátta, hogy a vele átellenben ülő Schmidtné vagy nem is hallja, vagy egyszerűen nem is akarja hallani tőle a már hosszú ideje szóban forgó történet hiteles változatát – a mondat közepén elharapta a szót, és hagyta, hadd ordibáljon, csak hadd veszekedjen tovább Kráner és az egyre ingerültebb kalauz, de – engedelmet! – nélküle, mert ő ugyan nem fog megszakadni; lesöpörte magáról a pókhálókat, s bosszankodva figyelte a Schmidtnével szemező kocsmáros elégedett, zsíros ábrázatát, mert – hosszas töprengés után – arra jutott, hogy miután „ilyen dögök egyszerűen nincsenek”, nyilvánvalóan ez az egész pókhálósdi valami új trükk csupán a kocsmában. Micsoda egy megátalkodott gazember! És nem elég, hogy ezzel a gyerekes ostobasággal megint borsot akar törni az orruk alá, most még Schmidtnére is „kivet***e a hálóját”! Pedig ez az asszony csak az övé… lesz, mert a vak is látja, hogy már legalább kétszer rámosolygott, ő meg vissza! … És 154ezek után – pedig látnia kellett, ennek állítólag sasszeme van! – még képes lenne ez a briganti, ez a telhetetlen szatócs, ez a kirúgott suszter!… Tele pénzzel, a raktár dugig borral, pálinkával, ráadásul itt ez az egész kocsma, kint meg az autó, de! De és de! Neki még ez sem elég! Schmidtnére is fáj a foga! Na ezt azért már nem! Halicsot nem olyan fából faragták, hogy szó nélkül tűrje ezt a pimaszkodást! Persze ezek itt mind azt hiszik, ő csak olyan félénk kis mitugrász, de ez csak a látszat, a felszín! Csak jöjjön meg Irimiás és Petrina! Belül ő olyasmikre képes, hogy ezek ezt még álmukban sem gondolnák! Felhajtotta a borát, lopva moccanatlanul figyelő feleségére sandított, aztán gyorsan tele akarta tölteni a poharát, de legnagyobb meglepetésére – pedig határozottan emlékezett rá, hogy az előbb még legalább kétpohárnyi ott kotyogott az alján – a palack üres volt. „Lopják a boromat!” – hasított belé, fölpattant, s fenyegetően körbenézett; majd, hogy egyetlen rémült, beismerő tekint***el sem találkozott, morogva visszaült a helyére.
A teljes könyv itt olvasható: https://konyvtar.dia.hu/xhtml/krasznahorkai_laszlo/Krasznahorkai_Laszlo-Satantango.xhtml
***
Fotó: Krasznahorkai László portréja
Szerkesztő: Márkus László ([email protected])