01/09/2025
Ez a fizika oktatásra is igaz!
Ez igazán meghökkentő! Hogyan lehetséges, hogy egyetlen év tanulás felérjen hat esztendővel?
A híres kísérlet a matematika oktatásával kapcsolatban alapjaiban késztetett bennünket arra, hogy újragondoljuk a tanulás mennyisége és minősége közötti viszonyt.
1929-ben Frank Boynton, Ithaca városának (New York állam) iskolaigazgatója cikket küldött pedagógus kollégáinak az iskolai tanterv reformjáról.
A szöveg végkicsengése szinte kihívásnak hangzott: „Folyton arról vitatkozunk, milyen új tantárgyakat illene felvenni az órarendbe — írta Boynton. — Csakhogy a gyermek nem töltheti minden idejét tanulással. Mit kellene tehát elhagyni belőle?”
„A matematikát” — válaszolta határozottan egy hónappal később Louis Benezet, aki akkoriban a manchesteri (New Hampshire állam) iskolák élén állt. Meggyőződése szerint az alsó tagozatos matematika pusztán eltompítja a diákok gondolkodását.
Többször is észrevettem — írta Benezet —, hogy a korai matematikatanítás egyetlen kézzelfogható eredménye az unalom, sőt a gyermek következtetési képességének teljes elsorvasztása.
Minden alapvető matematikai készség egy-két év alatt elsajátítható; addig pedig az aritmetikát játékokon, példákon és más, kevésbé elvont, a gyermeki gondolkodáshoz közelebb álló foglalkozásokon keresztül kellene tanítani.
„Mi szüksége van egy tízéves gyermeknek arra, hogy tudja, miként kell osztani írásban? Az egész aritmetikát nyugodtan el lehetne halasztani a hetedik tanévig — utána bármelyik átlagos tanuló néhány év alatt behozza a teljes programot.”
Ekkorra Benezet már öt éve irányított több manchesteri iskolát, s nem éppen hízelgő hírnevet szerzett magának: a szülők és a tanítók élesen bírálták amiatt, hogy szinte teljesen száműzte az aritmetikát az első két és fél év tananyagából.
Meggyőződése volt, hogy a matematikai absztrakcióhoz szükséges képességek csak a serdülőkor küszöbén kezdenek igazán kibontakozni.
Egy gyermek számára az aritmetikát addig csupán gépies betanítással lehet elsajátíttatni.
A puszta magolás viszont elveszi a kedvet a számokkal való foglalkozástól, és eltompítja az önálló gondolkodás képességét. A gyermek ugyan bemagolhatja a szabályokat, ám sohasem érti meg azok valódi értelmét.
A matematikának fokozatosan kell belépnie a gyermek életébe — nem a vakon tanult formulákon keresztül, hanem értelmes, élményszerű tevékenységeken át.
Benezet azt javasolta, hogy gondolják újra a klasszikus oktatási sémát, amely a három „R” (reading, writing, arithmetic — olvasás, írás, számolás) köré épült. Az aritmetika helyét szerinte a beszéd, az elbeszélés, a gondolatok szóban való kifejtése (reciting) kellene, hogy átvegye.
Elkeserítette, hogy még a legtehetségesebb tanulók sem tudnak következetesen érvelni, világosan gondolkodni és szabatosan fogalmazni. Ami az aritmetikát illeti: a szabályokat ugyan képesek megtanulni, de a legelemibb matematikai logikát sem birtokolják. Például nem tudják megmagyarázni, miért nagyobb két azonos számlálójú törtszám közül az, amelyiknek kisebb a nevezője.
1929 őszén Benezet hozzáfogott kísérlete megszervezéséhez. Öt osztályt választott ki (a harmadiktól az ötödik évfolyamig), amelyek tanítói hajlandónak mutatkoztak követni az ő irányelveit.
Szándékosan olyan iskolákban kezdte meg a programot, ahová szerény körülmények között élő családok gyermekei jártak. Szüleik többnyire bevándorlók voltak, akik maguk sem részesültek megfelelő oktatásban.
Ha a kísérlet valamely előkelőbb iskolában indult volna, bizonyára botrány tört volna ki.
Kompromisszumként az aritmetikai órákat nem a hetedik, hanem a hatodik tanévig halasztották el. Addig a tanulók játékok és gyakorlati feladatok révén sajátították el a matematikát: olyan helyzetekben, ahol dátumokkal, távolságokkal, idővel vagy pénzzel kellett bánniuk — például visszajárót adni egymásnak, vagy kiszámítani, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy eljussanak egyik helyről a másikra.
Azokat az órákat, amelyeket korábban a matematikának szenteltek, immár a szóbeli foglalkozások töltötték ki. A tanulók megosztották egymással olvasmányaik és látott filmjeik benyomásait, megvitatták a közelmúlt eseményeit, vagy éppen személyes történeteiket mesélték el.
Azok a gyerekek, akik korábban komoran hallgattak, s két összefüggő mondatot sem tudtak kimondani, most szenvedéllyel és lelkesedéssel beszéltek mindarról, ami igazán érdekelte őket.
Ahol valaha a szorzótáblák fölött görnyedő, kedvetlen arcokat láthattunk, ott most a tanulás örömének szikrája csillant fel.
Azok a diákok, akik nem vesztegettek el hat hosszú évet a matematikára, mindössze egy esztendő alatt behozták kortársaikat.
Ahogy Bertrand Russell írta: az ember nem születik ostobának. Tudatlannak jön a világra — ostobává az oktatás teszi.
Ez a rövid epizód a kísérleti pedagógia történetéből ismételten rámutat arra, miként alakítható át az oktatási rendszer oly módon, hogy az minden gyermek valódi képességeihez igazodjék; hogy a nevelés ne pusztán a gépies betanítás legyen, hanem az értelem kibontakoztatásának művészete.
