07/09/2025
GIORGIO ARMANI - A HATALOM TEXTÚRÁI ÉS ILLÚZIÓI
Szerző: Brainel Mehandi
Armani elhunyta révén az elmúlt napokban számtalan megemlékezés jelent meg, amelyek újra és újra körbejárják a néhai tervező szállóigévé vált mondatait. Ezek szépek, simák, közhelyesek, és a legtöbbször életszerűtlenek. A dolog mégis árulkodó, mert kiderül, hogy a többség Armanit is leginkább csak idézetekben, nem pedig társadalmi jelentőségében ismerte. Ez az írás más. Nem hajol meg felszínes kultuszok előtt, nem elégszik meg a nosztalgiával. Meglátásom szerint ugyanis Armani életműve egyszerre tűnik forradalminak és bizonyul illuzórikusnak.
"A stílus az egyetlen olyan igazi luxus, amit bárki megengedhet magának.” – Giorgio Armani sokat idézett mondata jól hangzik, hiszen egyszerre ígér afféle szabadságot és egyenlőséget. Ám ha társadalomtudományi kontextusban vizsgáljuk, hamar kiderül, hogy a stílus sosem pusztán egyéni választás, hanem társadalmi helyzet, gazdasági erőforrások és kulturális tőke függvénye – így a hozzáférés mindig társadalmi-gazdasági rétegződéshez kötött, és nem mindenki ugyanabból a pozícióból képes „érvényesíteni” az ízlését. Igaz ugyan, hogy az elegancia nem feltétlenül drága ruhákon múlik, a bennfentes kódok ismerete nélkül azonban a „stílusnak” vélt tartalomról könnyen kiderülhet, hogy ízléstelenség. A jóízlés ugyanis, miként a stílus is, nem univerzálisan hozzáférhető luxus, hanem, ahogy Bourdieu, a neves francia szociológus megfogalmazta, kulturális tőke, amihez a hozzáférés rétegezett és exkluzív – Armani mondata így inkább retorikai gesztus, mint tényleges társadalmi realitás – persze van ennek kevésbé tudományos megfogalmazása is, de most illendőségből eltekintek ettől. Ennyit tehát az aranyköpésekről, most pedig vessünk egy röpke pillantást a maestro örökségének kevésbé közismert részére.
Vitathatatlan, hogy Giorgio Armani halálával nem pusztán egy divattervező távozott, hanem egy olyan alkotó, aki átalakította az öltözködés társadalmi nyelvét. Az 1970-es és 80-as években megalkotta a „lágy szabásvonalú” zakót, amely a férfidivatban a merev autoritás jeleit oldotta fel, a női divatban pedig a „power suit” révén új szimbolikát adott az ambíció és a hatalom megjelenítésének. Vagyis, érdemes látnunk, hogy bár Armani stílusát rendszerint a letisztult luxus diadalaként írják le, divatszociológiai szemmel nézve ruhái nem csupán öltöztették a testet, hanem szimbolikus tőkével ruházták fel azt; felismerte, hogy a ruha nem csupán anyag és forma, hanem társadalmi jelzés, amely státuszt, szerepet és identitást közvetít. Az általa tervezett öltönyök és kosztümök, vagy éppen a „minimalizmus” olyan eszközök voltak, amelyekkel az elit és a középosztály újradefiniálta önmagát.
Az American Gi**lo című filmben debütáló strukturálatlan zakóval Armani áttörte a rigort, „puha” szabásvonalai révén lazította a férfiak tradicionális, merev öltözködését; ám a női vonalba beépített androgün esztétika mára már jól láthatóan problematikus. A vállpárnás, férfias jegyekkel operáló női kosztüm az 1980-as években ugyan forradalminak hatott, csakhogy ez a vizuális stratégia nem a valódi egyenlőséget teremt***e meg, hanem azt üzente, hogy a női test csak akkor válik „vezetőivé”, ha férfi mintákat imitál.
Ezt az illúziót a popkultúra is erőteljesen közvetít***e: a Dolgozó lány/Working girl (1988) című film ikonikus vállpárnás kosztümjei szinte tankönyvi példái annak, hogyan testesült meg a női ambíció a férfias öltözködésben. A film jelmezeit Ann Roth tervezte, de az Armani-féle couture erősen hatott rájuk, így közvetve Armani filozófiája is visszaköszön a film releváns jeleneteiben.A filmben a női karakterek karrierépítésének vizuális kódja az volt, hogy a férfiak öltönyéhez hasonló ruhákban léptek színre – mintha a sikerhez a test ilyen jellegű „átöltöztetése” elengedhetetlen lenne. A „férfikódok” átvétele azonban nem felszabadította a női szubjektumot, hanem rögzít***e azokat a hatalmi hierarchiákat, amelyek ellen látszólag küzdött. Éppen ezért, a korábbi bódulatból felocsúdott társadalmi reflexiók ma már egyértelműen kimondják, hogy ez a koncepció zsákutca, az egyenlőség ugyanis nem a férfikódok átvételében, hanem a női kódok legitimálásában rejlik.
Armani tehát egyszerre volt innovátor és illúziókeltő. Innovátor, mert a formalitás merev falait áttörte, és új önazonossági lehetőségeket nyitott meg. Illúziókeltő, mert a hatalom vizuális eszközeit olykor a konformitásba csomagolta: minimalizmusa monotonná válhatott, az androgün kosztüm pedig – visszatekintve – inkább a fennálló hierarchiák megerősítése volt, semmint lebontása.
Ez tehát Armani örökségének paradoxona. Hogy egyszerre felszabadító és korlátozó. Felszabadító, mert megmutatta, hogy a divat nem csupán díszlet, hanem társadalmi nyelv: kódok rendszere, amelyben az öltözet a státusz, a nemi szerep és a hatalom performatív eszközévé válik. Korlátozó, mert az androgün esztétika – akarva-akaratlanul – azt sugallta, hogy a hatalom formái férfiasak, és a nő csak akkor „méltó” rájuk, ha magára ölti azokat. A vörös szőnyegen Armani ruháiban felvonuló sztárok ezért ma is egyszerre testesítik meg a visszafogott elegancia autonómiáját és a rendszerbe zárt konformizmust.
Ha tehát szubjektív szakmai mérleget kell vonnom, Giorgio Armani alakja inkább jelenség, mint legenda. Nem forradalmat csinált, hanem világossá t***e, hogy az öltözködés társadalmi harcmező. És éppen ez a felismerés mutat rá arra, hogy a szabásvonal nem pusztán esztétika, hanem bizony ideológia.
A fotókkal illusztrált teljes cikk: https://bespokemagazin.hu/divatszociologia/giorgio-armani-hatalom-texturai-es-illuzioi
