06/09/2026
„A magyar nők elképesztő módon igénytelenek”, illetve „ennyi büdös, koszos, ótvar leheletű fickó, mint ami ebben az országban van, az egészen párját ritkítja” - ez a vélhetően korábban készült, de ismét terjedő nézet jön szembe a közösségi médiában... mindez a stílus és az igényesség képviselőjeként fellépő egyes szereplők részéről, akik nem egyszerűen öltözködési kérdésekről fogalmaznak meg véleményt, hanem láthatóan egész társadalmi csoportokat minősítenek.
Nos, lehet azt mondani, hogy ez provokáció, csakhogy a provokáció önmagában még nem tesz egy állítást sem érvényessé, sem intelligenssé. És ez nem pusztán valamiféle udvariatlansági kérdés. Ez gondolkodásbeli kérdés. Hibás gondolkodás, amely nem tesz különbséget benyomás és adat, egyéni tapasztalat és társadalmi tendencia között. Attól, hogy valaki a saját vélt vagy valós tapasztalatát általánosítja, még semmivel nem igazolja azt, hogy Magyarországon több ilyen férfi él, mint máshol. Ahhoz összehasonlítható adatok, operacionalizált fogalmak és valamiféle módszer kellene. Ilyesminek azonban vélhetően nincs birtokában „a kritikus”, mint ahogy szemmel láthatóan arról sem sokat tud, hogy a társadalmi normák reprodukciója lényegesen összetettebb jelenség annál, mintsem valamelyik nem kollektív mulasztásaként lehessen értelmezni.
Magyarországon az ilyen megnyilvánulásnak azért is van különös jelentősége, mert ahogy korábban már sokszor megfogalmaztam, a stílusról és klasszikus öltözködésről szóló nyilvános beszéd intézményesültsége viszonylag gyenge. Sok esetben kereskedelmi tapasztalat, önképzés, személyes érdeklődés és médiaszereplés összekapcsolódása hozza létre a „szakértői” pozíciót. Így rendszeresen megesik, hogy felszínes öltözködési ismeretekből ezek a „tartalomgyártók” általános kulturális felhatalmazást adnak maguknak. Ezzel pedig az a probléma, hogy amikor a stílusból szemmel láthatóan csak a külsőség marad meg, akkor a nívó nem demokratizálódik, hanem vulgarizálódik.
Az elegancia ugyanis nem azonos azzal, hogy valaki birtokában van bizonyos tárgyaknak vagy ismeri azok használati szabályait. Modor nélkül, a ruha legfeljebb jelmez. Drága jelmez is lehet, de attól még jelmez.
Mert mielőtt valaki nemekről, nemzetekről vagy társadalmi csoportokról mond ítéletet, talán érdemes volna előbb kilépni az általánosító gondolkodásból, a hímsoviniszta beidegződésekből és abból a felfogásból, amelyben egy jobb cipő vagy egy drágább zakó kulturális felsőbbrendűségre jogosít fel.
Megtanulni elegánsan megszólalni. Mert aki kultúraközvetítőként kíván fellépni, annak el kell fogadnia, hogy a nívó nem csupán annak tárgya, amiről beszél. A nívó annak módja is, ahogyan beszél. Ha valaki az igényességet és az eleganciát tekinti saját nyilvános identitása alapjának, akkor különösen szembetűnő az ellentmondás, amikor mindehhez lekezelő általánosítás, közönséges nyelvhasználat vagy egész társadalmi csoportok megbélyegzése társul.
Van egy régi intés: „A szív bőségéből szól a száj.”
És bizony a rossz leheletnek nem minden fajtáján segít a szájvíz.
Brainel Mehandi
