07/12/2025
Vasánap esti olvasnivaló 🕯️🕯️📖 ✨
„Nagyanyám se gondolta, hogy egyszer megismerkedik a depresszióval, ráadásul pont így.
Úgy éldegélünk mi a hegy alatt csendben, nyugodtan, mintha szanatóriumban lennénk. Reggel kicsapjuk Bimbó tehenünket a kijáró csordába, kivisszük a friss tejet a csarnokba, az ég kék, a szilva ződ, a pince meg tartja a hideget. A döglegyek elindulnak, nagyanyám a légycsapóval le-lesújt, minden csapás egy légynek tönkreteszi a nyarát. Úgy van kimérve az ütés, hogy a légy nem kenődik szét az ablakon. Jön a villámcsapás és élettelenül szárazon lezuhan a párkányra, mintha infarktust kapott volna. Az ablak előtt bordó sötétítő lóg. Az egész falu összes házának minden ablakán bordó sötétítő lóg. Hozzák a cigányok valahonnan, s olyan divatja lett a bordó sötétítőnek, hogy csak annak nincs még, akinek nem hozták meg a sommer pénzt.
Nagyapám csak ül, néz maga elé, nem akar kimenni se, hiába mondja nagyanyám, hogy a ház romos kívülről, nem akarja látni. Nagyanyám hallotta a rádióban, mert a rádió éjjel-nappal megy, hogy ez valami betegség, valami piszológus vagy szipológus mondta, az ilyenek egész nap csak ülnek, s néznek maguk elé, s a nagyapám pont ilyen, de nem jutott eszébe a betegség neve, pedig tudta, hogy valami idegen neve van. Gondolkozott erősen, míg megcseppentette reggel Bimbót, de nem emlékezett, pedig megitta már a gyógyteát, ami az agyereket tágítja és segít, hogy ne legyen meszes, és mégse.
Nyikorog a kicsi kapu, mert nálunk nem csak a kapuláb van vasból, ahogy a székelykaput mostanában csinálják, hanem az egész nagy székelykapu vasból van, hídvasból csináltatta öregapám, pont akkor, amikor Romániában a legnagyobb vasszűke volt, na, akkor ő megmutatta a világnak, hogy miből kell székelykaput csinálni, hogy ne rothadjon el. Szóval, nyikorog a kapu, jön Ernő, a falu bolondja még harmaton, hogy kell-e valamit csinálni, felhozni a hullomást a kertből vagy fát hasogatni. Megeszi az esti maradékot, megiszik egy csipor veresbort, amit nagyanyám mond, megcsinálja, aztán megy tovább.
Mire Ernő az almával fellődörög, megszólal a kürt az úton, hívja Bimbót randizni. A tehénpásztor nagy úr errefelé, reggel belefúj a rézkürtbe, s akkor kinyílnak a kapuk, először a szarvak jelennek meg, aztán jámbor tekintetű fejek és aztán szőke lomha testek, néhány lépés után domborodik a gerinc, emelkedik a farok és kiszotyog az emésztett matéria, amire a faluturisták azt mondják, vigyázz kaki, de mondjuk ki, ezek a jámbor jószágok végigfossák az utcát. Ha elég serény a gazda, s kivesszőzi a marhát az útra, akkor az udvar megmenekül a termékenyítő anyagtól, s a békés jószágok az árokparton újra kezdik a nyersanyagbevitelt a martilapik és katángok között, míg meg nem érkezik a pásztor, s oda nem csörrent egy cifrát, hogy indulás Közepresz-hegyire. Mielőtt azonban útnak indul a csorda, a pásztor bemegy nagyanyámhoz, mert épp nagyanyám a soros, ő kell pakoljon neki, túrót, kenyeret, szalonnát és egy negyedes pálinkát, főleg pálinkát, mert csak azzal működik a pásztor.
Pista, mert hogy hívjanak egy pásztort, mint Pista, ráadásul kicsi Pista, mert az apja az öreg Pista, mondja nagyanyámnak, miközben nagyanyám a bőrtáskát pakolja, hogy van valami adóssága, amit ha tegnap rendez, akkor is késő lett volna, s lenne szíves előre odaadni az őrzés árát, mert ha nem, akkor... Nagyanyám hümmög egy kicsit, de a józan humánum azt mondja, hogy végül is most épp van, megszökni csak nem fog kicsi Pista, igaz előtte két évig major volt, s az állatorvos juhait két év alatt ötvenről huszonötre szaporította, de attól még rendes, az apja is rendes ember, hát odaadja neki az őrzés árát. Pista megköszöni, kicsit könnyebben supog a lábán a gumicsizma, botjával megberregteti a levegőt s elindul a szokott úton a szokott tempóban felazon, a marhák után.
Az emberek is a dektárékkal elburrognak felfelé, a papucsdaciába bévetik a gereblyét s a vasvillákat, s ki széna csinálni, igyekezni kell, mert ötkor kezdődik a Suhanó szerelmek a Dunán, s addigra haza kell érni. Ha nappal üres a falu, akkor öt-hat közt kihalt. Mindenki ül a tévé előtt és a sorozatot nézi. Meg van mondva Pistának is, hogy ne merje addig hazahajtani a marhákat, míg nem lesz vége, mert nem lesz, ki kinyissa a kaput, s a marhák ott fognak bőgni, s nem hallják tőlük rendesen a tévét, úgyhogy akármi legyen, tartsa vissza a hegyen őket.
Halk traktorberregés hallatszódik, jön Milka Feri, megáll a csarnok előtt, fokolja a tejet, hogy vizezték-e, mert szeret szaporítani a csarnokos is, felrakja a nagy alumínium kondérokat a remorkára, aztán szép lassan, mert a köves úton csak szép lassan lehet menni, hogy ne köpülődjön vaj a tejből, eleregél Hosszúmezőn lefelé, míg megy azon a szép egyenes szakaszon, előveszi a kolbászos fuszulykakonzervet, beteszi a kormány közepébe, mert a kormány közepében pont akkora lyuk van, mintha a fuszulykakonzervet az után gyártották volna le, előveszi a bicskát s a villát, s útközben megreggelizik, ha előz valaki, annak a villával int, a szembejövőknek a bicskával.
Egyszer már lecserélték Milka Feri alumínium kondérjait egy acél ciszternára, valahonnan Németből hozták a nagy szivattyús tartályt, kapott egyet a csarnokos is, de olyant, hogy hűtő is van rajta, s nem kell kézzel felöntögetni a tejet a remorkára, csak be kell dugni a kettőhúszba, s a kicsi motor egy hoppra felszípja, s a másik oldalon köpi bele a ciszternába. Igen, de a ciszternában valami eldugult, de úgy, hogy kívülről nem lehetett hozzáférni, csak belülről, de tele volt tejjel, s nyár, negyven fok meleg, s hamar kellett vinni, s nem vót mit csináljon Milka Feri, ügyesen lehúzta az izominget, s a nadrágot, s úgy egy szál bugyigóban belemászott a ciszternába, megmerült a tejben s kiszedte azt a rongyot, ami a dugulást okozta, de mikor kijött a ciszternából, megindultak a tejre Abért Gézáé a méhek, s ő meg menekült, keresztül a kaszálón, bele a patakba. Olyan cifrát káromkodott, hogy le se merem írni, aztán megmondta kerek perec, hogy visszatér a jó öreg alaménium kandérokra, ha nem EU-komform, akkor is, vagy örökre elköszön a tejtől, ezt mégse lehetett, hogy Milka Feri ne szállítson tejet, megengedték neki, hogy a jó öreg alamén kandérokkal fuvarozza a vastag házitejet a városba, most boldogan integet hol a villával, hol a bicskával.
A szomszédban ott van Pétör. Nem szereti a munkát, pedig fiatal, erős gyermök, más ekkora már kocsival jár, de ennek csak a szivar, az ital, a diszkó, más nemigen jár az eszibe, tegnap is leült a garádicsra, s szívta egyik szivarat a másik után, már kezdett szürkülödni, jött haza az apja a mezőről a lovakkal, nagy mérgesen mondja a fiának, hogy szípod a Wincenzort s baszod a karikákot, de arra nincs eszöd, hogy a tyúkokot bérekeszd. Pétör csak mosolyog a lapos fejivel, me’ tudja, hogy erősebb má’ az apjánál, s hogy nem meri megütni, nyugodtan elnyújtózhat a garádicson.
Nagyanyám, miután a nap felszippantotta a harmatot, az udvaron kamillavirágot szed. Az árnyék alatt újságpapíron már szárad a citromfű, az árvacsihánvirág és halmérögfű teának. Nagyanyámhoz nem lehet olyan panasszal menni, amire nem tud ajánlani gyógyteát. Közben őrzi a csürkéköt is a sastól, mikor megint nyikorog a kapu. Pista felesége, Márta érkezik felbolondulva. Kicsi, fekete fehérnép. Nagyanyám tud róla mindent, amit beszélnek, ilyen a falu. Tudja, hogy Pista felesége sommer, neki még nincs bordó függönye, s le akarja százalékoltatni magát, hogy legyen. Olyan hándikáppát igazolványt akar szerezni, mert az elég jól fizet, az állam küldögeti postán a segélyt neki minden hónapban. Nyolcmilliót a semmire.
Bémennek a házba Mártával, hogy ne a napon álljanak, Márta előadja, hogy neki adóssága van, kellene az őrzés ára előre. Nagyanyám mondja neki, hogy odaadná ő szívesön, de Pista, az ő kicsi Pistája már egy arasszal előtte jár, met reggel már felkérte az őrzés árát, de Márta nem tágít, neki márpedig kell az őrzés ára. Nagyanyám az ő józan humánumával mondja, hogy erről mást mondani nem tud, meg amióta az eszét tudja, a pásztort egy nyáron az őrzésért egyszer fizetik ki, leginkább a Szent Mihály napja után, amikor a majorok is lejönnek az esztenától, na akkortájt szoktak őrzéspénzről beszélni, mikor lehet látni a marhán, hogy mennyit gyarapodott, nem sántult le, nem nyuvadt meg, nem ütte-e meg a medve, a farkasok se tettek kárt benne. De a fehérnép nem tágít hé, neki kell a pénz. Mikor már nem tud mit mondani, felborzolja a tollait, lábujjhegyre áll és azt mondja:
– Tudja-e maga, hogy én depressziós vagyok?
– Ammia? – kérdi a nagyanyám nyílt érdeklődéssel, és hirtelen derengeni kezd valami.
– Az az, hogy én most magának esök, megtorkászom, lenyomom a fődre, megtapodom, s neköm utánna semmi bajom nem lesz.
– Hát azt én es meg tudom csinálni, te bolond! – mondja nagyanyám józan humánummal.
Aztán Márta dühösen elrohan, nagyanyám meg azt mondja magában, hogy ez nem jutott eszömbe: dekresszió. S akkor fogja magát, felmegy négykézláb a verandára, ahol nagyapám fekszik a szivacson, leül a hokedlire és azt mondja neki: fiam, te dekressziós vagy. Nagyapám meg szóhoz se jut, nézi, hogy nagyanyám esze már elment vagy épp most van indulóban.”
Csender Levente: Dekresszió (folkMAGazin 2013/5)
Fotó: Nagy P. Zoltán felvétele
