folkMAGazin

Minden, ami folk - a Táncház Alapítvány magazinja.

Támogatóink:
NKA Népművészet Kollégiuma
2023. 07. 01-től 2024. 06. 30-ig a Magyar Kultúráért Alapítvány és a Petőfi Kulturális Ügynökség 1994-ben még csak évi három számmal indult a lap, 1998-tól negyedévente, 2004-től pedig már évi hat alkalommal jelentkezünk, átlagosan 48 oldalon. 2005 óta tematikus számokat is megjelentetünk. Célunk, hogy a szakmának és a nagyközönségnek is beszámoljunk az élő

népművészeti mozgalmakkal kapcsolatos történésekről, hogy megőrizzük és bemutassuk a magyarországi és a határainkon túli magyarság, valamint a magyarországi etnikumok élő népművészeti értékeit. Ennek szellemében a lapban foglalkozunk a táncházmozgalommal, a hivatásos és amatőr néptáncmozgalommal, a folkzene különböző irányzataival (autentikus népzene, folkjazz, etnopop és world music), valamint a tárgyalkotó népművészettel. Friss információkkal szolgálunk a mai néptáncmozgalmat érintő rendelkezésekről és eseményekről, valamint lehetőséget nyújtunk országos hatókörű társszervezeteink, helyi és kistérségi alkotóműhelyek és közösségek bemutatkozására. Jelentős eredménynek tartjuk, hogy a tudományos élet személyiségei mind gyakrabban tekintik fórumuknak a folkMAGazin-t, valamint az elmúlt néhány évben lapunk esztétikai színvonalát jeles képző- és fotóművészek munkáinak közlésével is emelhettük. Az újságot előfizetőink számára postázzuk, táncházakban és rendezvényeken terjesztjük, illetve megvásárolható az utcai újságos standokon is.

04/10/2025

Ma az állatok világnapja van. 🦉🐴🐈🐓🐕🐇🦜🤎🩶🤍 Vigyázzunk rájuk, szeressük őket!

Fotó: Fortepan / Kern család

03/10/2025

A mosoly világnapjára 😊🌞🙂🌞

Fotó: Csak egy mosoly (Szék, 1977-79 körül) – ©Nemes Zoltán 'mettor'

02/10/2025

Szeretettel köszöntjük a ma 95. születésnapját ünneplő Timár Sándor „Mestit”! ❤️

„Indokolatlannak tűnhet, hogy a táncművészt egy zenész köszönti 95. születésnapja alkalmából. Mesti – hiszen róla van szó! – szerteágazó szakmai pályája során mind a kiterjedt gyűjtőmunkát, mind a néptáncpedagógiában meghonosodott Timár-módszer kidolgozását táncművészi-koreográfusi kiteljesedése jegyében végezte el. Mindezeknek van azonban egy csodálatos »hordaléka«, a Timár Sándorhoz szorosan kapcsolódó városi táncházmozgalom. Ez a közös pont talán érthetővé teszi, hogy a táncházasok nevében éppen én fogalmazzam meg verbális virágcsokrunkat a Táncház Egyesület tiszteletbeli elnökének szánva. A városi táncház genezisének, mozgalommá alakulásának igen szép az irodalma. Tudható, hogy 1972-ben az első három budapesti táncházat Novák Ferenc »Tata« tanítványai, úgymint Foltin Jolán, Lelkes Lajos és Stoller Antal »Huba« kezdeményezték, a Széken átélt eleven táncházas folklór élményétől inspirálódva. Nem elhanyagolható Martin György szerepe sem, aki a tudományos hitelesség biztosítása mellett a zenészeket is – Halmos Bélát, Sebő Ferencet és Éri Pétert – kommendálta. Az is tény, hogy a kezdetben többé-kevésbé zártkörű eseményeken részt vevő táncegyüttesek (Bartók, Bihari, Építők, Vasas) közül egyedül a Timár Sándor vezette Bartók Együttes érzett magában annyi erőt és késztetést, hogy kinyissa a táncház kapuit. Amely mozgalmat a társművészeteket képviselő, a költő Csoóri Sándor nyomán elnevezett »nomád nemzedék« tagjai is segítettek kibontakozni. Sok évtizedes népzenészi, majd kulturális szervezői pályám során szerencsém volt a fent említett alkotókkal sokszor és mélyrehatóan együtt dolgozni. Tapasztalataim szerint őket kevéssé érdekelték azok a – többnyire a holdudvarukból gerjesztett – viták, amelyek egyfelől a városi táncházmozgalom »kitalálóit«, másfelől az »autentikus zenei és táncos megoldások« versus »az alkotói feldolgozások« valamelyikének egyedüli létjogosultságát kívánták eldönteni. Mert ennek az alkotói generációnak a tagjai bizony nem fröcsögtek, hanem ismerték és tisztelték egymás munkásságát, sőt, hatottak is egymásra, még ha egyes korszakaikban mást és mást gondoltak is a népművészet felhasználási módozatairól alkotói útkeresésük során. Timár Sándor személyiségétől különösen távol áll a mások degradálásán keresztüli önfényezés. Nincs is rá szüksége, hiszen bátran kijelenthetjük, az ő nagy »emberkísérlete« nagyszerűen sikerült. A Timár-módszer, az anyanyelvi szintű néptánctudáson alapuló stílushű rögtönzés igénye és gyakorlata, a táncházas gondolkodásmód a néptánc mai világában általánossá vált, mind az amatőr és hivatásos néptáncegyüttesek, mind az alsó-, közép- és felsőfokú művészetoktatási műhelyek munkájában. Amihez természetesen szorosan kapcsolódik ugyanennek a szemléletnek a zenei vetülete.” Berán István: Isten éltesse Timár Sándort! (folkMAGazin 2025/4)

Fotó: Timár Sándor gyűjtés közben Nagyecseden, 1977-ben. Adatközlő: Bulyáki Gergely, a Népművészet Mestere – forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

01/10/2025

„[...] az 1927-ben született Ilka Gyuri gordonosként kezdte. A »maga feje után« tanult meg muzsikálni, nem tanította senki. Kezdetben nagybátyja, Moldován György ’Lurcsi’ zenekarában bőgőzött, majd 1945-től kontrázott, később prímásnak tanult, és 1952-től hegedült, 1983-ban bekövetkezett haláláig. Más mestersége nem volt. Zenekarában a felesége, Lénuca bőgőzött, s fia, Moldován Gyurika kontrázott. Moldován György ugyanis mindkét fiát megtanította muzsikálni, s erre büszke is volt. Amikor 1983-ban Budapesten járt, sokfelé megfordult. Elsőként Martin György terelte be a kis széki zenekart a Népzenekutató Csoport alkalmi stúdiójába. [...] Ilka Gyuri budapesti tartózkodását mi is kihasználtuk, és meghívtuk a Kassák-klubba vendégnek. Kivételes alkalom volt ez, a klubtagok valódi széki muzsikára táncolhattak. A kíséret, azaz a »segítség« ránk hárult, úgyhogy be kellett bizonyítanunk, hogy méltóképpen el tudjuk látni ezt a feladatot egy igazi széki prímás mellett is. Örülök, hogy volt türelmem beállítani a magnót, mert így – Ilka Gyuri hegedülése révén – hiteles zenei folyamatokat sikerült rögzíteni, méghozzá eredeti funkcióban, azaz tánccal. Sokat beszélünk manapság arról, hogy milyen fontos zenei feladata a prímásnak a dallamok egymás után fűzése, a hangnemi átmenetek megteremtése, az egész folyamat rögtönzött megkomponálása. Ezt a kezdeti – főleg dallamokra koncentráló – gyűjtéseink ritkán dokumentálták. A magyar vagy négyes tánc során a székiek énekelni is szoktak, mégpedig csak a fél dallamra – a másik dallamfelet meghagyták a zenekarnak. Ez praktikus megoldás volt, hiszen az intenzív körforgás igencsak kiveszi az emberből a szuszt. A csárdás után következtek a németes táncok: a porka és a hétlépés, amelyeknek dallamai akár Bach Parasztkantátájában is megállnák a helyüket. Táncházi muzsikálásaink során sokszor elsütöttük a poént, hogy a Bach témát játszottuk be (»Üdv rád és házad népére«) két széki dallam közé. Soha senki nem vette észre a csalást! Ilka Gyuri persze nem foglalkozott ilyesmivel, neki csak úgy sorjáztak elő vonója alól a jobbnál jobb dallamok. Sem ő, sem mi nem gondoltuk, hogy ez az alkalom volt az utolsó, amikor együtt zenélhetünk. A következő évet már nem érte meg.” Sebő Ferenc: A Kassák-klub vendégei – Ilka Gyuri (folkMAGazin 2025/4)

Fotó: Moldován „Ilka" György széki prímás és felesége, „Lenuța" (1974) – ifj. Csoóri Sándor felvétele (forrás: Hagyományok Háza – Folklórgyűjtések alkalmával készült fotók a Halmos-hagyatékból)

29/09/2025

166 éve, 1859. szeptember 30-án született Benedek Elek 🩵 Születésnapja 2005 óta a magyar népmese napja 🌷

„[Benedek Elek] pályája kezdetétől nagyon tudatosan fordult a gyermekek és a nép felé. Képviselőházi szűzbeszédétől, amely a jó gyermek- és ifjúsági könyvek kiadásának támogatásáról szólt, a »Magyar mese- és mondavilágon« át minden alkotását egyetlen cél szolgálatába állította: a jobbágyfelszabadítás óta rohamosan háttérbe szoruló hagyományos falusi és a városi polgári műveltség értékeinek egymást termékenyítő hatásában vélte megtalálni a korszerű magyar műveltség forrását. Nem egyszerre, fokozatosan jött rá, hogy kár parlagon hagynia népmesei tudását, mesélőkészségét, s az élő beszéd fordulataival fokozatosan, de nagyon eredményesen egységesítette, magyarosította, vagy ha úgy tetszik, egyenesen székelyesítette a XIX-XX. század fordulójára a köznyelvet. Ösztönzője lehetett az a tény is, hogy az akkortájt rohamosan magyarosodó Budapesten, Benedek Elek új életterében, nemcsak a szűk családi, hanem a tágabb polgári környezettel is meg akarja ismertetni az otthonról hozott, hagyományos értékeket. S a saját családi, a keze ügyében levő helyi és erdővidéki mesekincsből kiindulva, mintegy körkörösen veszi birtokba és adja tovább előbb a szűkebb pátriája, a Székelyföld, aztán az egész magyar nyelvterület, s végül a világ mesekincsét. Gyűjteménye talán a legnagyobb példányszámban megjelent könyv volt – a kilencszázas évek elején az egyik esztendőben, még Jókait is megelőzve, a legnépszerűbb, a legnagyobb példányszámban kiadott író, s a szűkebb-bővebb válogatások, díszes és ponyvakiadások, amelyek az író életében és azóta is napvilágot láttak, túlzás nélkül a magyar irodalmi és köznyelv fejlődésére olyan hatással voltak, amely csupán a Bibliáéhoz mérhető. A belőlük eredő szólások, szóláshasonlatok, bizonyos kezdő és záró népmesei fordulatok szerves részévé váltak nemzedékek mindennapi beszédének: az Óperenciás-tengert, az üveghegyeket, a tojáshéjba kerekedett és a Küküllőn leereszkedett boldog egymásra találókat, akiknek lakodalmán előzőleg Hencidától Bonchidáig folyt a mindenféle földi jó, vagy az ásó-kapát, a »köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál«-t, sok tucat társukkal mindenütt ismerik, ahol legalább emlékcserepeiben él még a magyar nyelv. És mint oly sok népmesei hőse, Benedek Elek alakja is legendákkal övezett, Elek apójává, majd Elek nagyapójává vált egy nemzetnek, még mielőtt korban odaőszült volna. Hamuba sült pogácsájából mindannyiunknak jutott, rajtunk is múlik, hogy továbbadjuk ezt az [...] örökségünket.” Szabó Zsolt: Az üveghegyen is túl – Benedek Elek laudációja a Magyar Örökség-díj odaítélésekor (folkMAGazin 2009/2)

29/09/2025

Holnap, szeptember 30-án lesz a magyar népmese napja 🦋🌷

„Benedek Elek: Krisztus urunk muzsikája

Egyszer volt egy szegény ember s annak három fia. Ennek a szegény embernek egy fél lánc szőlőföld volt minden gazdagsága, de abban sem volt nagy öröme, mert rájártak a seregélyek, erősen pusztították.
– Édesapám – mondja a legidősebb fiú –, kimegyek a szőlőbe, hogy elhessegessem a seregélyeket, mert különben nem szüretelünk.
– Jól van, fiam, csak eredj.
Kimegy a legény a szőlőbe, ott pattogtat, durrogtat a kendercsapós ostorával, hessegeti a seregélyeket. Éppen akkor talált arra menni Krisztus Urunk meg Szent Péter. Megszomjúhoztak mindketten, vizet kértek a legénytől.
– Majd holnap – felelte a legény kurtán – ott a forrás, ahol, ni, igyanak kendtek, ha szomjasak.
Krisztus Urunk egy szóval se kérte többet a legényt, csöndesen tovább mendegélt, Péter meg utána. De egy jó hajításnyira sem mentek, úgy ellepték a seregélyek a szőlőt, hogy minden fürtre jutott kettő-három, s hiába durrogtatott, hiába kiabált a legény, nem repültek el.
Hazamegy este a legény s mondja nagy búsan az apjának, hogy ő nem tudja megőrizni a szőlőt, annyi a seregély, mint a csillag az égen s meg sem rebbennek az ő durrogatására.
Másnap a középső legény ment ki, de az is éppen úgy járt, mint a bátyja. Nem adott vizet Krisztus Urunknak s el is lepték egyszeribe a szőlőt a seregélyek.
Harmadik nap a legkisebb legény ment ki, akit a bátyjai félkegyelműnek tartottak, pedig több esze volt, mint az egész falunak. Ahogy elkezdett pattogtatni, durrogtatni, jött Krisztus Urunk Péterrel s vizet kért.
– Még nem adok –, mondta a legény –, mert a korsómban megmelegedett a víz, de csak várjanak kegyelmetek, ízibe hozok a forrásról.
Azzal elszaladt s egy pillantásra már hozta is a jó friss vizet.
– No, fiam – mondta Krisztus Urunk –, ez igazán jó víz, mit kívánsz érte?
– Nem kívánok én semmit, ugyan mit kívánhatnék egy csepp vízért?
– De mégis csak kívánj valamit, fiam – biztatta Krisztus. – Olyat nem kívánhatsz, hogy meg ne adjam.
– Hát – mondta a legény –, akkor adjon nekem olyan muzsikát, hogy ha fújom, még az égi madarak is táncoljanak a nótájára.
Krisztus urunk csak a köpönyege alá nyúlt s mindjárt kihúzott onnét egy furulyát.
– Fújj belé, fiam!
Belefúj a fiú s hát, Uram, Teremtőm, a seregélyek mind fölrebbennek a szőlőből, kalimpálnak, firegnek-forognak a levegőégben, éppen mintha táncoltak volna.
Krisztus Urunk tovább ment Szent Péterrel, a legény meg csak fújta, fújta a furulyáját s többet egy seregély sem tudott leszállni a szőlőbe. De lett is azon az őszön annyi szőlője a szegény embernek, hogy csupa csuda.
Rostával hordták haza a bort, s mégsem győzték mind hazahordani...”

(Kóka Rozália: Benedek Elek születésnapja emlékére – folkMAGazin 2006/5)

Fotó: Furulyázó fiú (Pócspetri, Szabolcs megye, 1961. – Sárosi Bálint felvétele)

27/09/2025

80 éve, 1946. szeptember 26-án hunyt el Bartók Béla 🥀🩶

„Életem legboldogabb napjai azok voltak, melyeket falvakban, parasztok között töltöttem... Meggyőződésem szerint igazi, ún. szűkebb értelemben vett népi dallamainknak mindegyike valóságos mintaképe a legmagasabbrendű művészi tökéletességnek. Kicsinyben ugyanolyan mesterműnek tekintem, mint a nagyobb formák világában egy Bach-fúgát vagy Mozart-szonátát. Az ilyen dallam klasszikus példája egy zenei gondolat páratlanul tömör, minden feleslegest elkerülő kifejezésének. Igaz, ez a szűkszavúság, meg a dallamok szokatlan kifejezésmódja az oka annak, hogy átlagos zenészre vagy zenekedvelőre csak nehezen hatnak. Az átlagos muzsikus számára minden zeneműben azok a sablonos járulékok a legfőbbek, melyeket már jól ismer. Ő csak ezeknek az ismerős sablonoknak tud örülni s az alapvető lényeget felfogni nem képes. Ám abból a parasztzenéből, amelyről most szólunk, hiányzik minden járulék – itt minden alapvetően lényeges. Nem meglepő tehát, ha az átlagos zenész és az ilyen zene között bensőségesebb kapcsolat nem jöhetett létre.” (Bartók Béla: Magyar népzene és új magyar zene, 1928) – Pávai István: Bartók Béla, a népzenekutató (folkMAGazin 2007/6)

Fotó: Bartók Béla Kavics utcai otthonában a festett szekrénye előtt. A felvételt felesége, Pásztory Ditta készítette 1929 májusában.

26/09/2025

Fotó: Almát majszoló kislány (1973) – Korniss Péter felvétele

25/09/2025

„Hömpölyögtek a néptáncegyüttesek Kalocsa széles főutcáján. Menettánc a Duna menti népek folklórfesztiválján, 1973 nyarán. Felfigyeltem a felvidéki Szilice és Borzova csoportjára. Szomszéd falvak ezek a határ túloldalán, akkor még Csehszlovákiában, ugrásnyira Aggtelek és Jósvafő párosától. Kisnemesi falvak sorakoznak ott Gömörben, és ez a máig élő közösségi tudat tartást ad nekik. Csoportjuk élén egy hórihorgas férfi táncolt, maga volt a megtestesült büszkeség. Nem tudtam levenni róla a szemem. Fekete volt, mint az ördög. Fekete lajbi és csizmanadrág, hozzá hófehér bőujjú ing. Kezében furkósbot, afféle hatalmi jelvény. Az orra is tekintélyes. Dús, szénfekete szemöldöke egymásba nőtt. A szőrbozót alatt a szemei mintha bennebb ülnének, fürkészőek, szúrósak. Deákos Farkas Lajos volt. Előneve azt sejteti, egyik felmenője tudott latinul, ahogy akkor mondták, deákul. Kossuth-szakállat viselt, pedig paraszti kultúránkban nincs szakáll. Ha mégis, annak a Kossuth-kultusz az oka.
Miután az utcai forgatag lezajlott, beszélgettünk még a fesztivál gálaműsoráig a színpad mögötti téren. Dehogy is volt rémséges valaki Lajos bácsi! Életútjáról kérdezősködtem. Gazdálkodott, majd fordított egyet a sorsán (gondolom, a kollektivizálás miatt), és ő lett Borzova kinnháló gulyása, de szabad ember. A kalocsai találkozásból az lett, hogy meghívott hozzájuk Borzovára. Teltek-múltak az évek, de csak halogatódott, másfelé járogattam akkoriban. Pedig terveztem, hogy pár napra felverem a sátramat a gulyáskunyhó mellett, és jól teliszívom magamat a tudományával. A levelek ellenben jöttek-mentek. Néha úgy meglódult a tolla, hogy oldalakon át részletezte, miként választja ki az erdőn a som meg a barkóca hajtásait, aztán hogyan »neveli« tovább szép, egyenes növésűre. Egy kis mellékeshez juttatta a pásztorbot-gyártás. Deákos Farkas Lajos bátyám még 1973-ban Kalocsán, az árulni hozott botjaiból a legszebbet nekem adta. Azóta továbbajándékoztam még jobb helyre, Galagonya Miklósnak. A néptáncosok középgenerációjához tartozik, a Vasasban aratta sikereit – leginkább botos táncokkal. Maradtak hát a Gömörből küldött levelek. Régimódi szépírással rótt sorai egyúttal a legjobb adatközlő tudósításai. Dehogy csak adatközlő! Bevallom, nem szeretem az etnográfiának ezt a szakkifejezését, hiszen az ilyen emberek nem csak adatokat közvetítenek. Emberségből példát adnak, summázhatnánk Balassi szavaival. Ők a professzoraim. Megilletődve tartom a kezemben a már égi legelőkre költözött Deákos Farkas Lajos küldeményeit. Már a levélboríték címzésénél osztogatni kezdte azt a bizonyos többletet. A nevem kezdőbetűjénél, amikor a nagy »K« szárát elindította, kettős kacskaringóval vezette be. Mint amikor – nagyobb dolgok előtt – a bajuszát pödri meg a magyar ember." Kunkovács László: Teli tarisznyából (folkMAGazin III. különszám)

Fotó: Deákos Farkas Lajos – Kunkovács László felvétele

24/09/2025

„Már a szüret maga is olyan ritka mulatság lesz maholnap, mint a medvevadászat, de hát még egy szüret Jókainál! Aki a nemzetközi békeszövetség egyik fő-fő embere, de amellett örökös háborúban áll a filoxérák és peronoszpórák seregeivel. A tegnapi szüret, melyet híres svábhegyi villájában tartott, az ő végleges diadalát bizonyítja e rettenetes férgek felett. Nem minden kevélység nélkül sürgött-forgott egész nap a hordók körül, a kádaknál, vödröknél, ahol a mustot taposták, leszűrték. A svábhegyi szőlő érzi, hogy muszáj teremnie, hát termett is. A gazda meg volt elégedve a mennyiséggel és a minőséggel s mindenkinek eldicsekedte, hogy sok a cukortartalom az idén a borban. De azért ne örüljetek – biztatta a vendégeit, – mert ti csak tavalyit kaptok. S azok szerényen megelégedtek azzal is, pedig amennyi írni tudó művész és író van a magyar Parnassuson, az mind leereszkedett ide e földi hegyre. Ott voltak a festők, akikkel Feszty útján van összeköttetésben a nagy költő, ott voltak a szobrászok, az írók, hírlapírók, szóval egész Bohémia. A zene múzsája is képviselve volt Lányiban, aki a cimbalmát is felhozatta. Sőt a vacsorához Dankó is megjelent a barna fickóival. Bezzeg volt is dolga mindenféle művészetnek a nagy vacsora alatt. A festő skicceket vett fel a jelenetekről, a poéta kadenciákat mondott (Pósa »A svábhegyi vincellér« című szép verset szavalta el, nagy elragadtatást keltve), a politikusok tósztot mondtak (különösen az ifjú Ábrányi Kornélé volt szép), a zenész a cimbalmot verte, csak egyetlen vendégnek nem akadt, hála istennek, semmi dolga, szinte fölöslegesnek látszik a Jókai környezetében. Ez a Jókai háziorvosa, a jeles Demjánovics Emil dr. Az öregúr olyan egészségesen ült ott a nagy vacsoránál, mint maga az élet, bár mint egy szemtanú megjegyzé, minden tál étel halálos volt (malac, túrós csusza, töltött káposzta stb.). Jókai mindenikből evett s pompás humorral válaszolt a toasztokra, elmondván a svábhegyi villa múltjából sok színes történetkét.” (Mikszáth Kálmán) – Juhász Katalin: Jókai Mór és a magyar ételörökség (folkMAGazin 2025/4)

Fotó: Szüret Jókai Mórnál, 1898. október 2., Budapest, Svábhegy – Kurcz és Társa felvétele (forrás: PIM)

23/09/2025

„A hagyományművelés egy kisgyermek fejlődéséhez hasonló. [...] A kisgyermek is először utánozza a szavakat, melyeket a felnőttektől hall, azokat pontosan úgy próbálja kimondani. Csak később jut el oda, hogy ezekből a szavakból önálló új mondatokat alkosson, hogy saját mondanivalójának hordozójává tegye őket. Tehát az első osztály, amit jól el kell végezni, hogy másodikba lehessen lépni, az a mezőségi, kalotaszegi, Szamos menti és a gyimesi zene (részben meg a moldvai csángó énekes zene is). Nehezebb tananyagú a második osztály, mert ehhez már közvetlen helyszíni gyűjtőélmény nem adhat támpontot. Az a zeneanyag, hangszerkultúra és előadásmód tartozik ide, ami a nép élő gyakorlatából már kiveszett, de fonográf-, gramofon- és magnetofonfelvételekről még elsajátítható. Legnehezebb a harmadik osztály: ez pedig a csak kottafejekből megtanulható hagyomány. [...] itt kell a legtöbb erőfeszítés, a legtöbb alkotófantázia és fegyelem, újra meg újra való megrágása-vajúdása annak, hogy az a kottafej-sorozat úgy szólaljon meg torkunkon és hangszerünkön, mintha azt még gyűjtöttük volna ott a helyszínen, hallottuk volna Tinódi, Kájoni mellett ülve.” (Olsvai Imre) – Sebő Ferenc: Gondolatok az Olsvai-kötet kapcsán (folkMAGazin 2025/4)

Fotó: Olsvai Imre Jankovics Imre somogyi dudás, furulyással (forrás: ehh.ro)

Cím

Szilágyi Dezső Tér 6
Budapest I. Kerület
1011

Weboldal

http://www.folkmagazin.hu/

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni folkMAGazin új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

Parancsikonok

Szeretnéd, hogy a(z) vállalkozásod elsőként szerepeljen az Média Cég tematikájú vállalkozások között Budapest I. kerület városában?

Megosztás

Kategória

Magazin