23/10/2025
Yves Congar OP: A hatalom értelmezése
Jézus és az apostolok kijelentései, illetve az általunk korábban említett szövegforrások arra késztetnek bennünket, hogy elgondolkodjunk a hatalomnak az Újszövetségben megjelenő fogalmáról. Nem elegendő az a következtetés, hogy a hatalmat önzetlen és szolgálatkész szellemben kell gyakorolni, jóllehet ez nyilvánvalóan hiteles és hasznos gondolat. Igaz, hogy a jó pásztor életét adja övéiért, s nem a maga, hanem juhai javát keresi. Igaz az is, hogy nem követelőzhet, nem élhet vissza hatalmával, s arra kell törekednie, hogy ne jelentsen terhet azoknak, akikről gondoskodnia kell. Igaz, hogy a hívők a mi uraink, mi pedig az ő szolgáik vagyunk, s az ő javuknak kell meghatároznia erőfeszítéseinket. Ezt nem elegendő értelemmel tudni; szívvel és lélekkel is vallani kell. Ez volt, s ez ma is az evangéliumi életszentség alapja azok számára, akik az egyházban vagy a világban vezető tisztséget töltenek be. A kereszténységben mindennek mércéje a Nyolc Boldogság szelleme. Az egyházban a hatalom „nem uralkodás, nem kényszerrel érvényesített valóság, hanem szolgálat, alázat, önzetlenség és odaadás” (Paul Broutin: Mysterium Ecclesiae).
Az egyház zarándokállapota
Ám Jézus nem elégedett meg azzal, hogy a hatalomgyakorlás szellemére emlékeztetett, s az írástudókról és tanítókról az apostolokra, az ároni papságról az evangélium szolgáira ruházta a hatalom gyakorlását. Radikálisan meg is változtatta annak jellegét és természetét. Jézus nem elégedett meg azzal, hogy a mózesi áldozatot és az ároni papságot egy másik – de ugyanolyan természetű – áldozattal és papsággal váltsa fel, hanem egy más valóságszintre emelte őket. Ez több, mint analógia. Az áldozat, a papság, valamint a törvény, a szombat, a szövetség, s végül a Templom között is olyan kapcsolat és összefüggés van, hogy az egyik nem változhat anélkül, hogy a többi ne változnék, s ugyanaz az „újszerűség” érint mindent, amikor Isten Fia testet ölt és a Lélek kiárad (lásd Zsid és 2Kor 3).
Az újdonság abban rejlik, hogy a jelektől, a kijelentésektől és az előkészületektől a valósághoz jutottunk el. Vagy inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy döntő lépést tettünk a valóság felé, hiszen a tiszta valóság eszkatologikus; arra a helyzetre válaszol, amelyben minden uralom és hatalom megszűnik, ahol túlléphetünk a külsőségeken, amelyektől szenvedünk, ahol a végső állapotból kiindulva jön létre a tökéletes belső állapot: „Isten minden mindenben”.
Isten országának innenső oldalán – ahol az csírájában van jelen – és a zsinagógán túl az egyház az a hely, ahol az áldozat, a papság, a törvény, a szombat és a szövetség új, az eljövendő Krisztus és a kiárasztott Lélek idejéhez (aión) méltó módon valósul meg. E pillanattól ezek a dolgok a szívekben vannak jelen. Az áldozat és a papság spirituális, nem metaforikus értelemben, hanem oly módon, hogy Istennek az emberben végzett művének felelnek meg. A templom, Isten jelenlétének helye, a hívők közössége, az élő kövekből épült lelki épület, ahol Jézus Krisztus által Istennek tetsző lelki áldozatokat mutatnak be (1Pt 2,5; vö. 1Kor 3,10–17; Ef 2,19–22; 4,11–16 stb.). Az egyházban, mivel még nem tiszta valóság, egyelőre vannak dolgok, amelyek külsődlegesek az emberhez és az Istenhez viszonyítva: még vannak szentségek, kőből épült templomok, rítusok, hatalmak, kényszerítő törvények, de mindezek másodlagosak és alárendelt helyet foglalnak el a legfontosabbhoz viszonyítva, ami nem más, mint az emberek és a Szentlélek bennük lévő kegyelme. Mindannak, ami az egyházban létezik, döntő értéke nem magában a dologban rejlik, hanem az élő emberben, aki Krisztusból indulva és Krisztus teljességére való tekintettel, hitével és szeretetével építi Krisztus testét, azaz Isten templomát. Minden Krisztus élő testéhez kapcsolódik, ami a hívőkből áll: „Ti Krisztus teste vagytok, egyenként pedig a tagjai” (1Kor 12,27). Ez az az alapvető tény, amely tárgyalt témánkban dominál. Az Újszövetség és az egyházatyák szövegeiben az egyház soha nem valamiféle dolog. Az ecclesia szó egész pontosan azt jelöli, amit ma a keresztények közösségének nevezünk.
(Hosszabb részlet a szerző „Pour une église servante et pauvre” [1963] című könyvéből a Vigilia októberi számában olvasható Vlaj Márk fordításában.)
