Vigilia Szerkesztőség

11/09/2025

Nacsinák Gergely András: „A lényeg nem változik”
Áthoszi beszélgetés Vaszíliosz Gondikákisz archimandritával

A Gerondasz – így emlegetik őt tiszteletteljesen: az „Öreg” – jövőre lesz kilencven éves, örülök, hogy egyáltalán fogad. Fülelek, hallatszanak-e már a folyosón az ismerős koppanások.
Törékenyebb alkat, mint emlékeztem. Persze legutóbbi – futó – találkozásunknak is vagy négy éve már. Az évek jellemzően másképp viselkednek itt, az Időtlenség Hegyén: egyszer egy szerzetessel beszélgettem a szomszédos Sztavronikíta-monostorban, legfeljebb huszonhárom esztendősnek tűnt, míg ki nem derült, hogy közel jár az ötvenhez. Persze akadhat példa az ellenkezőjére is: aszkézisben lesoványodott, megtisztult arcú atyákra, akiknek ráncaira éles árnyékokat von a templomok félhomálya. Vaszíliosz atya, „a Gerondasz” közel hatvan éve él Áthoszon – ennyi idő alatt testébe íródott ez a másik fajta idő. „Ha nem a szeretetben élsz, ami maga az örökkévalóság; ha abba a csapdába esel, hogy fontosnak hiszed a jelentéktelent; ha rangot, dicsőséget és mulandó gazdagságot keresel, amelyek elmúlnak és elenyésznek, akkor már most is azt a keserves véget ízleled, amely felé az idő elkerülhetetlenül vezet” – írja egy helyen. – „Az isteni szeretet légkörében éppen ellenkezőleg: az idő nem az életet semmisíti meg, hanem felemészti a romlást, és megmutatja a romolhatatlanság fényét. Az idő múlásával az ember, aki megtanult önátadásban élni, megnyugszik, elcsöndesedik, megerősödik, megfiatalodik. Nem ér véget a nap, nem borul rá az éj, hanem hajnalodik.”
– Ennyi idő alatt sok minden változhatott még itt is – kockáztatom meg a felvetést, amikor szóba kerül, hogy – akkor még civilként, bár a szerzetességre nyitottan – a hatvanas évek közepén kezdett Áthoszra járni.
– Mire gondol? – kérdez vissza.
– A sok zarándok, a földutak… – kezdem a felsorolást. De a Gerondasz csak mosolyog.
– Ugyan, mindez nem lényeges. A lényeg nem változik.
Csak mert sokan hangoztatják, hogy ma már a Hegy sem a régi…
– Minden a legnagyobb rendben van – mondja csitítóan. – Higgye el, minden rendben van. Ami eltűnik, az hat igazán.
Tétován bólintok. Alighanem látja, hogy amit mond, az további magyarázatra szorul.
– Tudja, hol vannak Porfíriosz atya ereklyéi?
Megrázom a fejem. Pedig illene tudnom, elvégre a keleti kereszténység egyik legismertebb, leginkább tisztelt huszadik századi szentjéről van szó; életrajza és tanítása még magyarul is hozzáférhető. Csupán annyit tudok, hogy Athénból visszatérve itt, Áthoszon halt meg, a félsziget déli fertályán, a „Szent Hegy sivatagaként” emlegetett sziklás vidéken.
– Porfíriosz atya azt kérte – folytatja a Gerondasz –, hogy miután csontjait kiásták, szórják szét azokat az erdőben. Senki sem tudja, hol vannak a földi maradványai, egyedül az a szerzetes, aki szétszórta őket valahol. Ha ugyan él még. Porfíriosz atyát ugyanakkor világszerte ismerik. Látja? Eltűnni, semmivé válni… Az ember akkor kezd ragyogni igazán. Isteni is semmi a világ számára. Visszahúzódik, helyet ad a létezőknek, és eközben Ő nemlétezővé válik a számukra. Ez jelenti Isten dicsőségét. A hallgatása, amely a legékesebb kinyilatkoztatással ér fel. Hagy minket lenni: szabadnak lenni, választani, kibontakozni. Amihez teret kell engednie. Hogy is mondjuk a liturgiában? „A láthatatlanul velünk itt együtt lévő.” Aki látszani akar, mindenáron látszani, véleményt nyilvánítani, jelen lenni, az hamis. Aki feltűnés nélkül szétosztatik másoknak, az az igaz…
Kezdem kapizsgálni, miért mondta, hogy nem baj, ha látszólag eltűnt a „régi” Áthosz. Nem tűnhet el. Mint ahogy azt is érteni vélem, az archimandrita miért nincs jelen „láthatóbb” módon a monostor életében, és hogy miért nem lelhető föl róla egyetlen huncut életrajz sem az interneten.

(A teljes írás a Vigilia szeptemberi számában olvasható.)

10/09/2025

Lackfi János: Kastély és pálma
Ervin Gábor emlékezete
(részlet)

Adminisztrálok, élelmet hozok,
a reverenda tán még védeni fog.
Ki tudja, meddig… Dokumenteket
viszek alatta, életet mentenek.
Préda lettem, kit valahol egy golyó
vagy egy késpenge vár, és ha jó
a sorsom, nem kínoznak majd hosszasan,
a szenvedésnek józan értelme van,
és másokért mind felajánlhatom.
De vágyakozzam utána vajon?

Pár polcnyi könyv, köteg kéziratos
oldal, s ingem mögött a titokzatos,
az észfeletti, mit befogadnom lehet.
Az életem dossziényi lelet?
A halotti bizonyítványom én vagyok?
Vagy a köntös, mit az Atya rám szabott?
Elvarázsolt királyfiak vagyunk,
nem csak kartotékrendszer az agyunk.
Három datolyapálma állt szobám
sarkában, de nem értek égig ám.
Tengődtek, mint lélek, mely át nem haladt
a megtérés mindhárom kapuja alatt.

Én az Istent már nem lobogtatom,
ki van nyomtatva ruhámon, arcomon,
le sem tagadhatnám, olyan zsigeri
módon vagyunk egyek, ahogyan foci
közben a labdát kapásból passzolod,
bármely irányból jön, természetes dolog.
A jel akkor működő, ha észre is veszik.
Jel vagyok, látszom-e messzi határokig?
Lettem áldozat, mely teljesen elég:
jöjj, érezd, még ma is forró bennem a lét.

(A teljes vers a Vigilia szeptemberi számában olvasható.)

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyének több olyan papja is van, akinek az életét és a halálát a vértanúságnak vagy az életszentségnek a híre övezte. Közülük...

09/09/2025

Hartmut Rosa: Demokrácia és vallás

Mire van tehát szükségünk a mai társadalomban? Azt hiszem, társadalmunknak arra van szüksége, hogy elgondolkodjunk azon, megszólíthatók vagyunk-e, és át tudjuk-e élni az előre megjósolhatatlan eredményű énhatékonyságot. Az egész egyrészt beállítódás függvénye, vagyis annak kérdése, hogy szakítani tudunk-e agresszív hozzáállásunkkal, s egy pillanatra felhagyunk-e az efféle kérdésekkel: „Mire jó ez nekem? Mi a hasznom belőle? Mit akarok még elérni? Mit tudok az ellenőrzésem alá vonni? Mi nincs még a kezemben?” Talán egyenesen azt állíthatjuk, hogy mezítelennek kell lennünk, megérinthetővé kell válnunk, ami egyúttal mindig azt is jelenti, hogy sebezhetők leszünk. Ez pedig természetesen mérhetetlenül kockázatos egy olyan társadalomban, amely versengésre épül és növekedésre törekszik. Mindenesetre legelőször is meghatározott hozzáállásra van szükségünk, bár ez a hozzáállás még nem szavatolja, hogy valóban megszületik-e a rezonancia. Megfelelő társas és anyagi terekre is szükség van hozzá.
Azt állítom, hogy a vallás valóban rendelkezésre tudja bocsátani ezeket a tereket, vagy legalábbis alapvetően az a szándéka, hogy elérhetővé tegye őket. Olyan tényezőkből épül fel, amelyek arra emlékeztetnek minket, hogy másként is lehet viszonyulni a világhoz, nem csak úgy, hogy kizárólag fejlődésre törekszünk, és mindent az ellenőrzésünk alá próbálunk vonni. Vegyük csak azt, ahogyan a vallás az időt kezeli; gondoljunk csak arra az egyházi énekre, mely így kezdődik: „A te kezedben van életem ideje”, vagy gondoljunk az egyházi évre. Apám mindig azt mondta az utóbbiról: „Ez maga a teljes unalom, soha nem történik semmi, minden évben ugyanaz, kétezer éve egyfolytában.” Csakhogy erre én azt mondom: „Pontosan ez a lényeg! Semmi újítás, semmi növekedés, semmi fejlődés!” E téren az idő másféle felfogásával találkozunk, nem azzal, amely ma uralkodik, és gazdasági erőforrásként kezeli az időt. A vallásban a térről alkotott felfogás is másféle: ha belépnek egy templomba, semmit sem találnak, amit, mondjuk így, a rendelkezési körükbe tudnának vonni, amit irányítani vagy uralni tudnának. Nincs semmi, amire az agressziójuk irányulhatna. Na jó, kivéve persze, ha gyűlölik az egyházat, és legszívesebben letépnék a keresztet a falról, mert hát persze ilyesmi is létezik. Akik viszont nem ilyen szándékkal lépnek be a templomba, olyan térbeli környezetbe kerülnek, amelyben egy pillanatra elpárolog agresszív viszonyulásuk.
A legfontosabbnak azonban az tűnik számomra, hogy az egész vallási gondolkodás, a teljes hagyomány, a legkiválóbb vallási elgondolások rezonáns viszonyok eszméjére és megvalósítására irányulnak. Erre csak nemrég jöttem rá, miután már megírtam a rezonanciáról szóló könyvemet. Vegyük csak például a perikhórésziszt, a Szentháromságot: e téren az Atya, a Fiú és a Szentlélek rezonáns kapcsolatával találkozunk, amely talán felénk, hívő emberek felé is rezonáns viszonnyá válik. Egyszer már írtam arról, hogy a katolikus vallásban, a katolikus felekezetben vajon vannak-e olyan tényezők, amelyek rezonáns természetűek, és erre a kérdésre csak igennel tudok válaszolni. Ráadásul egészen sok efféle tényezőt fedezhetünk fel, és azt hiszem, talán többet is, de legalábbis másféléket, mint a protestantizmusban, olyanokat, amelyek jobban kötődnek az emberi testhez. Gyerekkoromban például mindig irigykedtem azokra, akik keresztet vethetnek, szenteltvízbe márthatják az ujjbegyüket, vagy imádkozhatnak a szentekhez. Ezek a mozdulatok és szertartások azon a meggyőződésen alapulnak, hogy valamiféle kapcsolatot létesítünk, rezonáns viszonyt e világgal és egy másik világgal. Valami megérint minket, s átalakító erejű hatást gyakorol ránk – ez az elgondolás érvényesül és válik tapasztalattá ilyenkor.

(A Vigilia szeptemberi számában olvasható részlet Görföl Tibor bevezetőjével a szerző azonos című könyvéből, amely a Typotex kiadó gondozásában jelenik meg a közeljövőben:
https://www.typotex.hu/book/14831/hartmut_rosa_vallas_es_demokracia)

08/09/2025

Baán Izsák OSB: Szent Móric és vértanútársainak szenvedéstörténete

Kevés szent van a nyugati kereszténység történetében, aki olyan nagy hatással volt az európai kultúrtörténetre, mint Szent Móric, latinosan Mauritius. A 3. század 80-as éveiben légiójával együtt vértanúhalált halt hadvezért számtalan város, monostor, egyházmegye tudhatja védőszentjének Nyugat- és Közép-Európában. Az Alpok lábánál, a mai Svájc területén vértanúhalált halt thébai katonák története a késő antikvitástól kezdve sok évszázadon át meghatározta a keresztény katona ideálját. Mártíromságuk helyszíne a frank szerzetesség egyik legjelentősebb monostora lett a laus perennis eszményével, Móric lándzsája a középkorban az egyik leginkább féltve őrzött ereklyéjének számított, s tisztelete meghatározta a Német-Római Birodalom keleti terjeszkedését.
Amikor a magyarországi Móric-tisztelet központja, a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor alapításának ezredik évfordulóját ünnepelte, a bencés monostor az (akkori nevén) MTA Történettudományi Intézetével közösen megjelentetett egy gazdag válogatást a Szent Móriccal kapcsolatos aktuális szakirodalom cikkeiből (Világtörténet, 2018/2). A tanulmányok gazdagon taglalják a thébai légió hadvezérének kultuszát, európai és magyarországi tiszteletének kialakulását, a vértanúság elbeszélésének történeti hitelességét, a hozzá köthető középkori költemények jellegzetességeit, a „fekete hadvezér” ábrázolásának képzőművészeti átalakulásait. A folyóirat Móric-számában megjelent a szent katonák szenvedéstörténetének fordítása is, melynek szerzője Lyoni Szent Eucherius. A Sághy Marianne és Baán Izsák szerkeszt***e 2018-as kiadvány azonban adós maradt egy másik forrás fordításával, amelynek szerzője névtelen, s a thébai légió és Szent Móric szenvedéstörténetének az Eucherius elbeszélésétől néhány ponton eltérő változatát tartalmazza. A szöveg, melynek kritikai kiadását Éric Chevalley készít***e el, leginkább a vértanúság kiváltó okát tekintve tér el a lyoni püspök művétől. Míg Eucherius szerint a krisztushívő egyiptomi légió a császár keresztényüldözésre vonatkozó parancsát tagadja meg, s ezért éri őket utol Maximianus Hercules haragja, addig a névtelen elbeszélésében a katonákat a bagaudák lázadásának leverésére rendelik a birodalom határára, s Móric hadteste a lázadókkal megvívandó csata előtti nagy pogány áldozatbemutatáson nem hajlandó részt venni, emiatt kell elszenvedniük a büntetést.
A két, vélhetően azonos szájhagyományból táplálkozó forrás közül a névtelen verziója tűnik valamivel korábbinak, keletkezésének a szöveg alapján felvázolható történelmi kontextusa leginkább a 380-as és 390-es évek, s a szerző nagy valószínűséggel az akkor már létező acaunumi (ma Saint-Maurice Wallis kantonban) bazilika klerikusa lehetett. A latin forrás itt közreadott fordítását a bakonybéli monostor latin olvasóköre (Mari Günter, Tamás Ignác, Toókos János szerzetestestvérek és Kiss Bernadett) közösen készít***e el Baán Izsák vezetésével.

A szentek szenvedéstörténete, akik Acaunumban szenvedtek kínhalált szeptember 22-én

Miután Diocletianust, aki már korábban is a római állam vezetője volt, az egész világ urává választották, azzal szembesült, hogy szerte a provinciákban egyesek nagy merészen elkezdtek zavart kelteni. Ekkor császárrá nevezte ki egykori harcostársát, Maximianus Herculest, azért, hogy az uralkodásban vagy inkább a terhek hordozásában társa lehessen, majd elküldte Galliába, hogy ott megküzdjön Amandus és Aelianus seregével, akik szolga létükre a bagauda nép nevében fegyveres felkelést szítottak. Maximianus mellé segítségül rendelte a keleti hadtestekből a thébai légió alkotta hadsereget. Ez a légió hatezerhatszáz férfiből állt, akik nemes lelkűek és a fegyverforgatásban jártasak voltak, s az ősi rómaiak példáját követték. Ezek a katonák felvették a keresztény vallást a keleti rítus szerint, s a szent hitet minden más erénynél és fegyverviselésnél fontosabbnak tartották.
A katonaélethez szokott Maximianus császár jól értett a hadviseléshez, de különös tisztelettel adózott a bálványok iránt is, s mivel lelke igen vad volt, az uralkodóhoz illő szigorúságot túlzott kegyetlenséggel szennyezte be. Nagy sietve Galliába indult, s eljutott a Pennini-Alpok lábához. Miután átkeltek az Alpok láncain, a kemény és borzasztó út végén feltűnt előttük egy tágas és sík mező szépséges látványa. Azon a helyen egy város állt, mely az Octodorum nevet viselte. A város körül patakok által öntözött rétek és termékeny szántóföldek terültek el, kissé távolabb pedig a Rhône folyó vonala látszott. Amikor tehát Maximianus császár átkelt az Alpokon, Octodorumba jött, hogy ott áldozatot mutasson be a bálványoknak, s elrendelte, hogy a hadsereg is oda gyűljön. Azt a kegyetlenül kieszelt parancsot adta, hogy a katonák esküdjenek meg neki a démonoknak szentelt oltároknál, hogy mind ugyanolyan lelkesen fognak harcolni a bagaudák csapatai ellen (s hogy a keresztényeket, mint az ő isteneinek ellenségeit mindenki üldözni fogja).

El Greco: El martirio de san Mauricio (részlet)
(A teljes fordítás a Vigilia szeptemberi számában olvasható.)

06/09/2025

Christian Bobin: A hét nyolcadik napja

A szentek ismerik a világ és a szeretet közötti kaput. Csendben lépnek be rajta, mert ez a kapu és az ő csendjük egy és ugyanaz.

Nincs olyan, hogy a Rossz „problematikája”, mert a problémákban mindig benne van a megoldás reménye. A Rossznak olyan fénye van, ami semmi máshoz nem mérhető, csak a Jó fényéhez. Az előbbitől az örökkévaló vakul el és hőköl hátra, az utóbbitól pedig a világ.

Ávilai Szent Teréz, miközben a konyhában szorgoskodott, és nagy odafigyeléssel készít***e az ebédet a nővérek számára, lélegzetelállító gondolatokat fogalmazott meg Istennel kapcsolatban. A legnagyobb művészetet, az élet művészetét gyakorolta: úgy ünnepelte az örökkévalóságot, hogy a mulandót vette gondjaiba.

A művészek a láthatatlan szépséggel dolgoznak. A szentek a láthatatlan kegyelemmel. De a művészek és a szentek csak dilettánsok az anyákhoz képest: mert nincs fontosabb, mint a kisgyermekkor szolgálata, hiszen ezen nyugszik minden láthatatlan világok architektúrája.

Nem tudjuk, mit jelent az élet mélysége, de ez a tudatlanság nem gátol abban, hogy megéljük, és ezáltal tökéletes tudásunk legyen róla, még ha ez a tudás hallgatag is.

– Ön túl sokat beszél a szerelemről.
– Mondjon nekem egyetlen dolgot, csak egyetlen egyet, ami nem kapcsolódik a szerelemhez, és amiről megérné beszélni akár csak három másodpercig.

A szentségnek kevés köze van a tökéletességhez, sőt pont az ellentéte. A tökéletesség a halál elkényeztetett kishúga. A szentség harsány életöröm, a gyermek adottsága, aki annak örül, ami van, és nem kér semmi egyebet.

Ahogy a világnak ellenállunk, annak is ellen kell állnunk, hogy saját magunkkal törődjünk, mert ezáltal mégis elérne bennünket a világ, miként a tolvaj surran be az álomittas házba.

A szépség úgy gyógyítja a lelket, hogy súlyosbítja a bajt: mintha nyílt sebre hintenénk sót.

Lázban ég a rózsabokor, amikor eláll az eső. Ez a láz hasonlít leginkább ahhoz, amit „belső életnek” hívunk, hiszen a lelkünket mindig kívülről kapjuk, mint egy váratlan adományt.

Nagyon kevés az élő és sok a halott ebben a világban – halott mindenki, aki soha nem engedi el magát, és nem tud eltávolodni saját magától a szerelemben vagy egy nevetésben.

Az ima az egyetlen kapocs a valósággal – ha „ima” alatt egyszerűen rendkívül odaadó figyelmet értünk, és nem számít, van-e bármilyen eredménye. Aki ilyen tisztán figyel, nincs is tudatában a saját figyelmének.

Saint-Sernin, te békés tavacska, rád gondolok ma este, és azt kívánom, bárcsak hasonlatos lenne a tintám a mezítlábas angyalok léptei alatt reszkető vizedhez! Azt kívánom, hogy az olvasó ebben a kis könyvben ugyanazt a fényt találja meg, ami belőled árad, kiapadhatatlanul.

(Részletek a szerző „A hét nyolcadik napja és más írások” című kötetéből, amely a Vigilia kiadásában jelent meg.
Megvásárolható vagy megrendelhető a szerkesztőségünkben:
1052 Budapest, Piarista köz 1.
Tel: 486-44-43; E-mail: [email protected]
vagy a webáruházunkban:
https://vigilia.hu/shop/index.php?route=product/product&path=60&product_id=234)

05/09/2025

Szávai János: Szent Ágostontól Szent Genet-ig avagy a hetedik parancsolat

Amikor az önéletírásokat, vallomásokat, másként mondva: az én-irodalom kiemelkedő alkotásait számba vesszük, akkor a strukturális hasonlóságok mellett hamar feltűnik, hogy szinte mindenütt jelen van egy melléktéma: a gyermekkori, vagy kamaszkori, olykor késő kamaszkori lopások felidézése, s ami többnyire vele jár: ennek a transzgressziónak az elemzése. Jelen van a téma Szent Ágostonnál, többféleképpen is Rousseau-nál, és Dosztojevszkijnek a regényszövetbe beledolgozott vallomásában, az Ördögök két Sztavrogin–Tyihon fejezetében is. […]
Augustinus a Vallomások 2. könyvében hosszan beszél gyermekkori lopásairól. Mondhatnánk, hogy a kamasz Ágoston lopásai az acte gratuit ókori megnyilvánulásai, hiszen semmiféle haszon sem származik belőle. A suhancok egy gazdagon termő körtefát dézsmálnak meg, s olyan sokat zsákmányolnak belőle, hogy megenni nem tudják, csak szétdobálják, mert már a disznóknak sem jó, ami megmaradt. A történetből mindamellett később megtudjuk, hogy mégis valamiféle értékről van szó, mások tulajdonáról, vagyis a lopás egy tilalom tudatos áthágása. Egyetlen pillanatig sem kétséges, hogy amit a kamasz elkövet, az nemcsak az elbeszélő szemében, de a történet hőse szemében is bűn.
Majd következik a lopási história elemzése, amit Ágoston egy érdekes megjegyzéssel vezet be. Kinek írom ezeket? – teszi fel a kérdést. Nem Istennek, hiszen ő mindent tud, hanem embertársaimnak, hogy okuljanak belőle. Maga a transzgresszió az, mondja, ami vonzóvá teszi a bűn elkövetését, és a bűn vonzása rendkívül erős. Az elbeszélő másik magyarázata a társak véleményének alakítása: a tolvaj tekintélyt vív ki magának a tilalom áthágásával. A következő megállapítás még meghökkentőbb: tettével a kamasz Ágoston, amint a magyarázatban mondja, a Teremtőt próbálta utánozni. Vagyis a lopás egy olyan térben történik meg, ahol az elkövetőn kívül Isten is jelen van, s a tolvaj tudja, hogy bűnt követ el, és tudja azt is, hogy megbocsátást nyerhet.
A dantei pokolban a lopás nem tartozik a legfontosabb bűnök közé, a hetedik körben kerül említésre a ‘csalás’ címszó alatt. Annál inkább jelentős helyet kap Rousseau-nál. Az ágostoninál több mint egy évezreddel későbbi rousseau-i Vallomások tekinthető az ágostoni önéletírás profán változatának. A műfajra jellemző nagy fordulópont a beszélő megvilágosodása. Ami Ágostonnál a megtérés, az Rousseau-nál a vincennes-i börtönben raboskodó Diderot látogatására induló fiatalember villámszerű ráébredése: elolvassa a dijoni akadémia felhívását, s máris tudja, hogyan indítja filozófusi működését, mit fog írni értekezésében.
Ahogyan nem maradhat el a műfajt meghatározó fordulópont, akként a melléktéma, a lopás is központi helyen jelenik meg a narrációban. A selyemszalag, amelyet Torinóban a neki otthont és munkát adó családnál ellop, lehet, hogy értékes, de a tizenhat éves kamasz számára semmi haszonnal nem járhat. Különösen azért, mert megtalálják, számon kérik, mire Jean-Jacques az egyik szobalányt vádolja meg az elkövetéssel. Vagyis itt a hetedik parancsolathoz hozzájön még a nyolcadik is: hazug bizonyságot ne tégy. Bizony tesz, s körömszakadtáig tagad.
Ágoston szövegének hitelességét, amint Jean Starobinski mondja, maga Isten garantálja. A profán vallomásban egészen más a helyzet; azzal, hogy feltárja olvasói előtt – még ha évtizedekkel később is – szégyellni való titkát, az elbeszélő mintegy bizonyítottnak veszi a maga hitelességét. A metanoia így sajátosan áll össze, a bűn és a megbánás Rousseau-é, a megbocsátás az olvasóra vár.

Fotó: Végh László/Magyar Hang
(A teljes írás a Vigilia szeptemberi számában olvasható.)

04/09/2025

Tomáš Halík: A spiritualitás: a hit szenvedélye

Számos egyházban a mai napig panaszok, páni félelmek és vészjelzések érik egymást „a szekularizmus és a liberalizmus szökőárjának” veszélye miatt. Csakhogy már régóta nem az ateista és szekuláris humanizmus a fő vetélytársa a hagyományos egyházi kereszténységnek; ma már éppúgy megvénült, elernyedt és légszomjjal küszködik, mint egykori ellenfele. Mindkét esetben a nyelvezet a legárulkodóbb: a szellemi elevenség hiányáról elsődlegesen az elcsépelt fordulatok árulkodnak, az a fajta nyelvezet, amely csupa klisé és frázis.
Az egyházi kereszténység szempontjából a legnagyobb kihívás ma a vallás helyett a spiritualitást választó hozzáállás. A vallás hagyományos intézményi formái sokszor olyanok, mint a kiszáradt folyómedrek, a spiritualitás iránt táplált érdeklődés viszont olyan, mint egy hirtelen nagy erővel zúdulni kezdő folyam, amely alámossa a régi partokat és új utakat tör magának. Úgy tűnik, hogy a II. Vatikáni zsinat inkább a szekuláris humanizmussal és ateizmussal való megbékélésre készít***e fel az egyházat, és nem számolt azzal, hogy hatalmas méreteket fog ölteni a spiritualitás iránti érdeklődés. A nagyegyházak nem voltak felkészülve a spiritualitás iránti szenvedélyes igényre, és sokszor még ma sem tudnak megfelelő választ adni rá.
Alapvető meggyőződésem azonban, hogy az egyházak jövője nagymértékben attól függ, fel tudják-e ismerni, s mikor és milyen határozottan ismerik fel e fordulat jelentőségét, és miként fognak reagálni erre a jelre. Az evangelizáció, amely az egyház legfontosabb feladata, soha nem lesz „új” és hatékony”, ha nem hatol be az emberi életnek és az emberi kultúrának abba a mélydimenziójába, amely pontosan a spiritualitás élettere. Ha az evangelizáció azon alapul, hogy jó talajba vetjük az evangélium üzenetének magját, akkor ennek a talajnak mélyebben kell feküdnie, mint ahol az emberi személyiség racionális és érzelmi összetevői elhelyezkednek. Csak a legbelső tartomány lehet, amelyet Ágoston memoriának, Pascal szívnek, Jung mélyénnek nevezett; itt helyezkedik el az az anyaöl, amelyből az embernek – Jézus Nikodémushoz intézett szavai szerint – „újra kell születnie”.
Történelmének délutáni szakaszában az a feladat vár a kereszténységre, hogy spiritualitást dolgozzon ki – és ez az új módon megközelített keresztény spiritualitás jóval az egyházak határain túl is jelentősen hozzá tud járulni az emberiség szellemi és lelki kultúrájához.

Ezzel kapcsolatban viszont egész sor kérdés merül fel. Mi az oka annak, hogy ma ekkora érdeklődés támad a spiritualitás iránt? Milyen kihívást intéz ez a jelenség a kereszténységhez és az egyházhoz? Milyen kockázatokkal és veszélyekkel jár együtt ez a trend? A vallás újraéledésének bizonyítéka lenne a spiritualitás iránti érdeklődés, vagy inkább a háttérbe szoruló vallás pótléka? Miként viszonyul a spiritualitás a hithez és a valláshoz?

(Részlet a szerző 2021-ben Odpoledne křestanství [A kereszténység délutánja] címmel megjelent könyvének 13. fejezetéből, amely a Vigilia szeptemberi számában olvasható.)

03/09/2025

Bakonyi István írása Halmai Tamás „Vasárnapból van az ember. Haikuk Iancu Laura verseiből” című könyvéről

Sok kortárs költő szereti és műveli ezt az ősi japán műformát, a tömörítés nagyszerű példáját, amelynek esetében 17 szótagba sűríti a költő a mindenség egy szeletét, egyetlen kép segítéségével, melyben a természetnek, vagy éppen egy pillanatnyi benyomásnak kiemelten fontos a szerepe.
Halmai Tamás ebben a tekintetben is különös úton jár. Korábban Örömnek olaja rajtad (2024) címmel bibliai haikukat tett közzé. Mondhatjuk, hogy heroikus vállalkozás. Mint ahogy újabb kötete is az. Most azt t***e, hogy számba vette Iancu Laura eddig megjelent versesköteteit, és mindegyik műnek elkészít***e a haiku-változatát. Mint ahogy a bibliai szövegek „átírása” is a teljes azonosulás ékes bizonyítéka, most sem mondhatunk mást. Tudjuk, hogy már számtalanszor foglalkozott a kortárs magyar líra jelen alakjának, Iancu Laurának a tevékenységével. Esszét, recenziót írt róla, és mindezekből mindig jól látszott egyfelől a kiemelt rokonszenv, másrészt a szaktudás, és talán legfőképpen az az intim szellemi rokonság, ami vitathatatlan a két alkotó között – világnézetben, esztétikai hasonlóságban, hitben, emberségben, humanizmusban. A hátlapon olvashatjuk: „Végső soron mindkét költő bizonyos közvetítői szerepben ismerhet magára. Iancu-versszavakkal, Halmai-átiratban: Kölcsönszavakat / szorongatok, aranyló / Gyermeknek viszem (Igazolás).”
Mindenképpen bámulatos ez a teljesítmény, és hozzátehetjük: szerencsés esetben az olvasó ahhoz is kedvet érezhet, hogy olvassa/újraolvassa a megidézett szerző lírai életművét. Lehet, hogy ez a kísérlet többet ér a kritikák egészénél. Halmai tehát végigkíséri a pályát, a Pár csángó szótól A vágány mellett című kötetig, azaz 2004-től 2022-ig. Nyomon követhetjük Iancu Laura versvilágát a korai időktől napjainkig. Egyfajta részösszegzés is ez, kissé szokatlan, de érvényes módon, az ősi műforma szabályai szerint.
Halmai „eljárása” sajátos és izgalmas. Vegyük például a legelső művet, az Írjatok hozzá című verset. A haiku így szól: „Csak azt hagyjátok. / Neve szerint Laura. / Látott szemetek.” Az eredeti, némileg korai önarcképnek is fölfogható szöveg 10 soros. A haiku első sora a versben a harmadik sorban van, ezt idézi Halmai kissé lerövidít***en. A „Neve szerint Laura” Iancunál a befejező sor. A „Látott szemetek” a versben a negyedik sorban található. A haiku szerzője itt és másutt is szabadon bánik az eredeti szöveggel, és ezáltal némileg új jelentést is létre hoz. Ugyanakkor alapjaiban nem tér el a kiragadott művek világától. Az első kötet már igen határozott karaktert mutat föl puritán, póztalan versek egész sorával, és olyan motívumokkal, mint a böjt vagy a gyász. Forrása tiszta, és leírja a belső lelki küzdelmet, a hit elmélyülését, vagy éppen különös szerelmes verseiben a feszültséget. S a haikuk tömören, példásan ezt is tükrözik. Például így: „Őrült csend sikolt. / Egész múltat találtam. / Meghaltam érted” (Hiába várlak). Vagy éppen így: „Kinek a hajnal / s a dolog nem ellenség. / Ragyog a világ” (Anyám). Az anyaversek már ekkor, és később is igencsak kiemeltek a pályán. Mögöttük ott a szoros kapcsolat és lélektani mélység, a távozás és a ragaszkodás összetettsége.

(A teljes írás a Vigilia szeptemberi számában olvasható.)
A kötet a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg:
http://www.naputonline.hu/2025/07/01/halmai-tamas-vasarnapbol-van-az-ember-haikuk-iancu-laura-verseibol/

02/09/2025

Juhász Pál Balázs: Ábel és az ő Istene
Teológiai megjegyzések Tamási Áron Ábel-trilógiájához

Tamási Áron Ábel-trilógiájának egyes kötetei egymás után láttak napvilágot 1932 és 1934 között az ismert sorrendben: Ábel a rengetegben, majd az Ábel az országban, végül az Ábel Amerikában. A szerző saját élményanyagából is merített a műhöz, így a valóság és a fikció elegyének gyümölcseként áll előttünk ennek a székely fiatalembernek az élettörténete, legalábbis az, amit megismerhetünk belőle a három kötetben.
Rövid írásomban nem célom Tamási életrajzának bemutatása és összevetése a trilógiával, a teljes életmű áttekintése és magasirodalmi elemzése. Csupán egyetlen szempontot emelek ki – ezt is a teljesség igénye nélkül – és efelől tájékozódom: milyen Ábel istenképe és -kapcsolata? Van-e neki Istene, és ha igen, akkor mit tudunk róla és Ábel hozzá fűződő kapcsolatáról a trilógia kötetei alapján? Ez természetesen nem Tamási Áron istenképe, de talán főhősének karaktere rávilágíthat kissé alkotójának hitvilágára is. Meglátásaimat hét pontban kínálom továbbgondolásra, néhány idézettel kísérve.

1. Ábelnek van Istene
Ez a tény egyáltalán nem magától értetődő egy 20. századi regényfolyamban, amikor mind az irodalomban, mind a művészetekben, mind a pszichológiában, illetve egyéb tudományokban vannak olyan irányzatok, amelyek nem számolnak Isten létével, illetve nem állnak meg az egyszerű neutrális álláspontnál, hanem kifejezetten ellenséges magatartást tanúsítanak.
Ha a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában fellelhető Ábel-kötetekben rákeresünk az „Isten” szóra, akkor a következő képet kapjuk: az Ábel a rengetegben szövegében 79, az Ábel az országban 53, míg az Ábel Amerikában 51 találatot mutat, természetesen ebben minden jellegű említés szerepel, legyen akár teológiai, vagy csupán kulturális relevanciája. Véleményem szerint ez figyelemreméltó, de a kötetek végigolvasása is azt a meggyőző benyomást kelti, hogy Ábel hisz Isten létében, valóságos létezőnek fogadja el és személyként viszonyul hozzá. Ábel számol Isten létével, fogalomhasználatának és gondolatvilágának természetes része, életének transzcendens aspektusa számára természetesnek tűnik.

2. A katolikus Ábel Istene
Általánosságban elmondható, hogy a székely nép katolikus vallású és kultúrájú. Ez nyomot hagy Ábelben is, illetve megjelenik környezetében. Saját maga vallja meg vallási hovatartozását a rabbi előtt: „Én az a keresztény katolikus fiú vagyok, aki Garmada úrnál lakom, s akit ezen az illetékes helyen bemocskolt valaki” (Ábel az országban, 121.). Vallási karakterének talán legerősebb megnyilvánulása, amikor némi hideg víz segítségével sikerül elkerülni a hatodik parancsolat elleni vétket, és ezt követően éppen a Szent Családot látja meg, és Máriát külön is megnevezi (Ábel Amerikában, 97–98.). Ábel katolikus környezetére jó példa Kelemen pap alakja és a világjáró katolikus kuffer is (Ábel Amerikában). Magától értetődő, hogy egy katolikus pap jelen van a faluban, továbbá Ábel édesanyjánk sírja kapcsán nem említi, hogy a temető felekezeti lenne, mert véleményem szerint magától értetődő, hogy csak katolikus temető van a faluban. A betegek kenetét kiszolgáltató ferences barát alakja is kapcsolódási pont a katolicizmushoz (Ábel az országban), ahogyan a csíksomlyói szerzetesek, közülük különösen is Márkus alakja (Ábel a rengetegben).

(A teljes írás a Vigilia szeptemberi számában olvasható.)