Vigilia Szerkesztőség

17/12/2025

Sárkány Péter: Mértékletesség és konzumizmus

Különböző formában, de a mértékletesség erényét minden kultúra ismeri, hiszen erősen kapcsolódik az ember alapvető szükségleteihez. Éljen az ember bár a legszerényebb körülmények között, a mértékletességre irányuló reflexió fontos szerepet kap az életvitel és az életvezetés szempontjából. Mindez különösen igaz azokban a társadalmakban, ahol a mértéktelenség kultúrává vált, a hétköznapi élet megszokott „természetes” jellemzője. Az ember biológiai, szociális és szellemi szükségleteiből egyenesen következik a fogyasztói magatartás és ezzel együtt a hajlam a mérték figyelmen kívül hagyására. Ezért nehéz a mértéktelenség ökológiai erényét saját személyes életünkre vonatkoztatni és gyakorolni, hiszen olyan természetesnek tűnik a gondolat, hogy még ezt vagy azt megengedhetjük magunknak. Ráadásul felment bennünket az a tényszerű és nyilvánvaló körülmény, hogy nem az egyes ember az igazán felelős az ökológiai válságért. Többek közt Erich Fromm hívta fel a figyelmet, hogy a fogyasztás tulajdonképpen birtoklás, amely enyhíti a szorongást, de egyúttal készteti a fogyasztót, hogy még többet birtokoljon, mert a korábbi fogyasztás hamar elveszíti jutalmazó jellegét. A fogyasztás tehát természetes és élvezhető folyamat, de a mértéktelenség egyik legnyilvánvalóbb jele az, amikor az identitásunk szerves részévé válik, amikor nagyrészt ezek által engedem meg magamnak, hogy az legyek, aki vagyok. Mélyen beépül önmagam elfogadásának folyamatába. Az így rögzült önelfogadás pedig szervesen kihat az egyes személy önfelülmúlásának konkrét gyakorlatára, amelyben az ember egy meghatározott ügy iránt elkötelezetten vagy egy másik ember irányába vállat áldozatvállalással cselekszik. Márpedig az öntranszcendencia a humánum megnyilvánulásának egyik legsajátabb formája. Ezt befolyásolja jelentős mértékben a mindenre kiterjedő fogyasztói viszonyulás. Már rég nem kizárólag gazdasági folyamatról van szó, hanem egyfajta jelrendszerként érvényesül, amelyen keresztül az ember, a valós szükséglettől elszakadva, már nem tárgyakat, hanem jelentéseket fogyaszt. Baudrillard gondolatmenetéhez kapcsolódva mondhatjuk, hogy a „túlburjánzás társadalmában” élünk, amely már nem növekszik, hanem dagad. A konzum-szemlélet eluralkodása miatt továbbra is szükségünk van a fenntarthatóság eszméjére, de nem olyan utópiaként, amely végső soron a fogyasztás „új” formáit ösztönzi. A fenntarthatóság regulatív eszméjére és narratívájára van szükségünk, amely iránytűként szolgál a lelki- szellemi értelemben vett ökológiai mértékletesség gyakorlásához.
A reflektált és a napi szinten gyakorolt mértékletesség erényét kiváltképp igénybe veszi a mai kor egyik legsajátabb fogyasztási kísértése, az állandó jelleggel fenntartott digitális jelenlét és az ezzel járó információs zaj. Az ember figyelme fontos árucikké vált. Sokan gazdagodnak meg abból, hogy – szinte bármi áron – figyelmünket elterelik. Meglehetősen nehéz az önvallomás ezen a téren is, mert szembe kell néznünk azzal az önmagunkkal is, aki hosszú órákat tölt el a különböző digitális tartalmak és közösségi médiafelületek végtelenített görgetőfelületein. A digitális jelenlét, az okostelefon használatán keresztül, olyan identitásformáló dimenzió, amelyhez elengedhetetlen tudatosan viszonyulni. A mértékletesség erénye a digitális fogyasztás vonatkozásában nem a nélkülözést vagy az elszigeteltséget jelenti, hanem a kritikai reflexiót, a hétköznapokban érvényesített szemlélődő gyakorlatot, vagy a tudatos lelassulás életművészeti elvét. Nehéz kihívás elé néz az, aki megpróbálja ezeket az erkölcsileg átgondolt elveket és gyakorlatokat alkalmazni, mert noha a globálisan érvényesülő kaptalista rendszer a hagyományos értékek mellett áll ki, mégis a felfokozott termeléshez igazodó fogyasztást támogatja.

(„A mértékletesség erénye” című körkérdésünkre írt teljes válasz a decemberi Vigiliában jelent meg.)

16/12/2025

Székely János: Mértékletesség

Az én jó Szüleim a mértékletesség szép és vonzó példáját élték elénk, és ezt adták tovább nekünk, a gyermekeiknek. A mi családunkban nem a birtoklás, nem a fogyasztás, nem a csillogás volt az igazi érték. Autónk soha nem volt, és egzotikus nyaralásokra sem mentünk soha. Nálunk az igazi érték a hit volt, a családi esti imák, a zene, a nyelvtudás, a közös kirándulások, a vidám társasjátékok, a meghitt ünnepek.
A mértéktelenség, a habzsolás, a mennyiségi növekedésre való törekvés pontosan ezt veszi el az embertől. Az igazitól foszt meg, és hamis, felszínes csillogást kínál helyette.
Ez a világ Atya, Fiú és Szentlélek örök szeretetéből lett. Az Atya szüntelen mindent odaad a Fiúnak: öröktől fogva mindörökké „szüli” Őt. Bizonyos értelemben az Atya szegény. Semmit sem birtokol. Mindent szüntelenül odaad. A szeretet örök eksztázisában él. A Fiú mindent befogad, és mindent azonnal visszaad az Atyának. Öröktől fogva mindörökké „születik”. Az Atya olyan, mint a Nap, amely minden fényt átad. A Fiú olyan, mint a tükör, amely minden fényt azonnal visszaad. A Szentlélek pedig maga a Fény, amely árad Atya és Fiú között. Ebből a Titokból lett a világ: az atommagok és elektronok tánca, a férfi és a nő szerelme, a nyíló virágok, a nevető gyermekarcok. Ebből a Titokból sarjadt ki a mi életünk is. Arra születtünk, hogy szeressünk, hogy ajándékká tegyük, odaadjuk az életünket.
Egy véges energiaforrásokkal és véges anyagmennyiséggel rendelkező bolygón korlátlan mennyiségi növekedés nem lehetséges. Az emberiségnek nem mennyiségben, nem a GDP és a fogyasztás növelésében kellene növekednie, hanem minőségben: emberi kapcsolatokban, tudásban, művészetekben, játékban, örömben, spiritualitásban.
Boldog Orosz Péter Pál vértanú általában csak egyszer evett naponta. Azt mondogatta, hogy szeretne könnyű lenni, mint a madár, hogy szárnyalni tudjon.
Egy alkalommal egy udvari főember, Arisztipposz azt mondta Diogenésznek, a híres görög filozófusnak, aki éppen egyszerű lencsefőzeléket evett: „– Ha hízelegnél a királynak, nem kellene lencsét enned.” Mire Diogenész így felelt: „– Ha megtanulnál lencsén élni, nem kellene hízelegned a királynak.”
Egy gazdag ember meglátogatott egy híres rabbit. Amikor belépett a rabbi házába, meglepődve látta, hogy a szobában alig van valami: csak egy asztal, egy szék, meg néhány könyv. A gazdag ember megkérdezte: „– Rabbi, hol vannak a bútoraid?” A rabbi visszakérdezett: „– Hát a tieid hol vannak?” A látogató csodálkozva felelte: „– Én átutazóban vagyok.” Mire a rabbi ezt mondta: „– Én is.”
A mértékletesség megajándékoz az igazán lényegessel. Könnyűvé tesz, hogy tudjunk szárnyalni, szeretni. Felszabadít a mások előtti hajbókolás béklyói alól. Emlékeztet arra, hogy csak átutazóban vagyunk ezen a világon.

(„A mértékletesség erénye” című körkérdésünkre írt válasz a decemberi Vigiliában jelent meg.)

15/12/2025

Bokros Judit: Ősi mozdulatsor

Fát rakásol a tárolóba
augusztus közepén,
hogy legyen majd
mivel begyújtani.
Így is elkésett – látta,
hogy a hegyvidéki kis faluban
és a völgybeli településen
már szép, szabályos
farakásokkal várják a telet, a hideget.
Régebben ezért mindig elszégyellte magát.
De most úgy érzi: nem baj.
Ő így halad. Nem szabályosan,
nem időben, nem magabiztosan,
csak a maga tempójában.
Tapogatózva, pakolászva,
el-elmélázva a fa útján idáig,
gondolatban felidézve
a ködös, őszies napokat,
a csikorgóan hideg vagy
szomorúan latyakos téli reggeleket,
amikor jó lesz majd a hasábokkal
begyújtani.
Fogja, megmarkolja az elhasított darabokat,
érdeseket és simábbakat,
mohásakat, moha nélkülieket –
némelyik illata erdőre emlékezteti.
Szépen lassan, szakaszosan jut el
addig, hogy a tűzifa el legyen pakolva.
A helyére kerüljön az udvarban.
És ilyenkor, mostanában,
újra és újra úgy érzi:
ő maga is helyre kerül egy kicsit.

13/12/2025

A Vigilia Kiadó újdonsága
Joseph Ratzinger: Európa – kultúra – társadalom – filozófia
(„Joseph Ratzinger összegyűjtött művei”, 3/1. és 3/2. kötet)

Joseph Ratzingernek a Herder és a Vatikáni kiadó gondozásában megjelent összegyűjtött művei azokat az írásokat tartalmazza, amelyeket a szerző nem pápai minőségében adott közzé. Az opera omnia magyar kiadása a 3. kötettel kezdődik, melyben a filozófiával, kultúrával, társadalmi és politikai kérdésekkel, Európa eszméjével és a keresztény hit sajátos tartalmával foglalkozó írásai kaptak helyet. A kötetben szereplő hetven szöveg közül több mint negyven e helyütt válik először hozzáférhetővé a magyar olvasó számára.

(A két részkötet együtt megvásárolható vagy megrendelhető a szerkesztőségünkben:
1052 Budapest, Piarista köz 1.
Tel: 486-44-43; E-mail: [email protected]
vagy a webáruházunkban:
https://vigilia.hu/shop/index.php?route=product/product&path=60&product_id=244)

12/12/2025

Vörös István: Ruhák

„Egy szép ruha, amely férgekké és kígyókká változik […],
miközben a viselője öntetszelgően nézegeti magát benne a tükörben.”
(Ludwig Wittgenstein: Észrevételek 1931, Kertész Imre fordítása)

Rossz ruha, amely
lepkékké és méhekké változik,
miközben a viselője tükörbe
se mer nézni.

Egyenruha, amely
pisztollyá és vadászkéssé változik,
miközben a viselője egyéniségnek
gondolja magát.

A ruha emberré változik,
vagy az ember változik
ruhává?
Elviselhetetlen.

Egy szép ruha, amelyben
emberré változik a kígyó, miközben
nem gondol rá, hogy a tükörben
nézegesse magát. Még zavarja,
hogy bármi van rajta,
szeretné levedleni.

Miközben öntetszelgően nézegeti
magát a tükörben bárki, a haja
férgekké és kígyókká változik.
Az ujjai között
úszóhártya, de ettől még
nem ússza meg.

És miért tetszeleg?
Mért tetszik valaki magának?
Mért tetszik majdnem
mindenki magának?
Mért van valaki,
aki nem tetszik magának?
Hová másznak a kígyók,
hová futnak a férgek?
A kígyóbőr táskába
ki tesz imakönyvet?

Fotó: Katona László
(A költő néhány verse a Vigilia decemberi számában jelent meg.)

11/12/2025

Vásárhelyi Anzelm OSB: Egyek és nem egyformák vagyunk

A bátorság áll középen
„IN MEDIO STAT VIRTUS (középen van az erény), vagyis a két véglet között. A szélsőségek szószólói nemigen kedvelik ezt a bölcsességet, pedig maga a nyelv is ki tudja fejezni ezt a köztes pozíciót: a bátorság nemes erénye áll középen, jobbján a kicsinyhitűség, balján a vakmerőség. Ez a középen állás semmiképpen sem jelent középszerűséget, inkább a hegygerinchez hasonló, amelyet kétoldalt veszélyes lejtők öveznek… A megkülönböztetés és az egyensúly fontos szerepet játszik a monasztikus értelemben vett mértéktartásban.” (Dysmas de Lassus: Visszaélés és árulás. Sapientia–Vigilia, 2025, 38–39.)
Dysmas de Lassus karthauzi szerzetes meglepő módon a mértéktartást a bátorsággal hozza összefüggésbe: aki középen van, az bátor. A bátor ember egyrészt kész maga mögött hagyni a kispolgári biztonságot, a kish*tűségben megbúvó gyávaságot, másrészt kész szembefordulni a személyes és kollektív vágyainkban benne rejlő önpusztító dinamikákkal. A valóság megismeréséhez, a kapcsolatteremtéshez és a szimmetrikus, bensőséges kapcsolatokhoz bizalomra és bátorságra van szükségünk.
Honnan meríthetünk erőt a kezdeti lelkesedést követő csalódások idején a folytatáshoz, a megújuláshoz? Ki az, aki újra megbízik bennünk, mikor ismételten csalódást okozunk? Ki az, aki újra és újra bizalmával segíti személyes érlelődésünket?
Aki érdek nélkül szeret, aki határtalanul szeret, az kész a bizalmát hetvenszer hétszer megújítani. Ember erre önerőből aligha képes. Csak a szentek, az együgyű emberek.
Hűtlenségeinkkel, felületességünkkel ismételten csalódást okozunk szeretteinknek, testvéreinek. Kétségtelenül igaz, amit Gárdonyi Géza az Isten rabjai című regényében fogalmazott meg: „A szeret mértéke a szenvedés.”
Az önmagam és másokban való csalódások során megpróbált és megtisztuló szeretethez erőforrásra van szükségünk, s ez ott középen van. Krisztus van középen. A bennünk, szívünkben élő szélsőségek – alulműködések és szenvedélyek – terében, Ő van középen.
A Krisztussal való élő, éltető kapcsolatunk formálja bennünk a mértékletesség képességét.

Radikális mértékletesség
A radikális mértékletesség mint működésmód nem középszerű, nem langyos és nem szélsőségesen indulatvezérelt, hanem – ahogy a latin szó jelentése megvilágítja – a valóságba belegyökerezett életforma.
A valóságunk pedig a sok és a sokféleség. Krisztus ebbe a valóságba testesült meg. A mértékletesség nem szabálykövetés, hisz miden emberi helyzet más és más, emiatt bátorságot és a valóságba való beágyazottságot, mély ön- és emberismeretet kíván. A mértéktartás révén épül a sokféle természetű, adottságú és életkorú ember között az együttműködés kultúrája, a testvéri közösség. A kora középkori monostorokban együtt éltek a szabad és a rabszolga családból született emberek, a fiatalok és az idősek, a szegények és a nemesek. Ez a sokféleség, ahogy régen, úgy ma is, kihívást támaszt: önismereti munkát és a hit szerinti viszonyulást feltételez.

Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír
(A teljes írás a Vigilia decemberi számában olvasható.)

10/12/2025

Görföl Balázs: Bertók László és a metafizikus költészet

Bertók László roppant kiterjedt, sok fordulatot megélt, nagyon változatos költői életművet hozott létre. A fiatalkorában bekövetkezett törés ‒ 1955-ben, 19 évesen néhány verséért államellenes izgatás vádjával hónapokra bebörtönözték ‒ meglehetősen kései indulásra kárhoztatta, első önálló verseskötete csak 1972-ben jelent, de attól kezdve lényegében 2020-ban bekövetkező haláláig folytonosan írt és sorra jelentek meg könyvei. Az életmű jellegzetes vonása, hogy bizonyos időszakok egy-egy bertókira hangolt vagy általa létrehozott műforma égisze alatt álltak, az áthangszerelt szonettektől és haikuktól (háromkák) a zárójeles közbeékelésekkel és kérdésekkel tarkított terjedelmes szabadverseken (hosszúkákon) és három négysoros strófából álló rímes verseken (pillanatkákon) át az időskori kétsorosokig, az úgynevezett firkákig. Bertók költészete leginkább az újholdasok, elsősorban Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János hatására egyre inkább gondolati igényűvé, filozofikus természetűvé vált. Még ha a bertóki gondolati költészet nem is feleltethető meg mindenestül a metafizikus költészetnek, hiszen sok olyan bölcseleti jellegű verset írt, amely nem metafizikus irányultságú, mindazonáltal gondolati költészetének jó néhány nagyszerű teljesítménye épp metafizikus jellege miatt jelentős. Ráadásul Bertók összes nagy poétikai korszakában, jellegadó formai sorozatában, így a szonettekben, a háromkákban, a hosszúkákban, a pillanatkákban és a firkákban fellelhetünk fontos metafizikus verseket, és az adott versformára jellemző megoldások nagyban meghatározzák e költemények metafizikusságát, épp ezért azt lehet mondani, hogy Bertók László a metafizikus költészet területén is nagy kísérletező volt. A továbbiakban először a metafizikus költészet fogalmát igyekszem hozzávetőlegesen meghatározni, majd egy korai vers, aztán egy szonett, majd egy, a háromkákkal kapcsolatba hozható költemény, ezt követően egy hosszúka, végül pár firka rövid értelmezését végzem el.
A metafizikus költészet korántsem könnyen definiálható kategória, és erősen kontextusfüggő. Ha elvonatkoztatunk például az angol poetológiában alkalmazott koncepciójától (T. S. Eliot metafizikus költőkre adott meghatározásától), és a magyar irodalomtudományos előfordulását vizsgáljuk, akkor mindenekelőtt Domokos Mátyás elgondolása nyújthat fogódzót, aki kis könyvecskét szentelt a témának, amelyben többek között alapvető rákérdezésre, reflexióra, esetleg rácsodálkozásra vezeti vissza a metafizikus költészetet: „Az ember elkezdi látni egyszer csak kívülről azt a létet magát, vagy az életet, vagy bármilyen emberi kondíciót, amiben egyébként benne vagyunk.” Másutt úgy ragadja meg a metafizikus költészetet, hogy „az ember megpróbálja értelmezni a létét, miután rádöbbent arra, hogy van”. A metafizikus költészet továbbá „a végső kérdésekkel való foglalkozás”-ként is felfogható. A domokosi megközelítés tehát meglehetősen tág fogalmi kereteket ad, melyeknél valamelyest szűkebbekkel is meg lehet közelíteni a metafizikus lírát. Ha például egyenesen Arisztotelészre megyünk vissza, és azt mondjuk, hogy a metafizika egyrészt a legfőbb princípiumokkal, másrészt a valóság egészével ‒ tehát nem annak valamely részterületével ‒ és a létezővel mint létezővel foglalkozik, akkor a metafizikus költészetet olyan költészetként ragadhatjuk meg, amely a dolgok végső okait firtatja, vagy a valóság egészével szembesül, vagy nem csupán meghatározott típusú létezőkre koncentrál. Akárhogy is értelmezzük a metafizikus költészet fogalmát, célszerűnek tűnik tágan felfogni, hogy sokféle költemény beletartozhasson, de persze el kell kerülni a parttalanságot.
Túlzás lenne azt mondani, hogy az így felfogott metafizikus költészet Bertók László életművének centrális részét alkotja. Számos olyan Bertók-vers van, amely távol áll a metafizikus költészettől, így például a korai, népies ihletésű versek, a későbbi közéleti-közérzeti költemények, de az életmű középponti problematikája, az én válsága vagy az öregedés egyre gyarapodó tapasztalatvilága is csak áttételesen hozható kapcsolatba a metafizikus költészettel. Ugyanakkor az életmű jóformán összes szakaszában egészen kiváló és fontos verseket találunk, amelyek mind metafizikusnak tekinthetők.

(A teljes írás a Vigilia decemberi számában olvasható.)

09/12/2025

Máté-Tóth András: Lírikus emlékezés. Teológiai kommentárok Rakovszky Zsuzsa Halott apáca című verséhez

Rakovszky Zsuzsa Halott apáca című verse 2018-ban jelent meg a Történések című kötetében a Magvető kiadó gondozásában. A vers egy történést beszél el a szerzetesek 75 évvel ezelőtti deportálása napjának hajnaláról. Zordan kiabáló emberek kiterelik a rendházból az apácákat, s eközben egyik társuk, az idős Márta nővér holtan esik össze. A nővérek kikönyörgik a marcona alakoktól, hogy hadd ravatalozzák fel halott társukat a rendházban, amit éppen elhagyni kényszerülnek. Egy növendék hajnalban visszaszökik a rendházba, hogy elhozza ott maradt holmiját. De ott véletlenül rátalál a ravatalon fekvő törékeny kis testre, aki mellé oda ül és el is szunyókál. Felébredve nagy izgalommal szökik ki a házból, vissza anyjához.
A szerző elmondása szerint egy valóban megtörtént soproni eseményről van szó a versben, az orsolyiták elszállításakor valóban elhunyt egy idős nővér. A kislányt azonban ő alkotta meg, hogy segítségével az olvasó belekerülhessen a történésbe és a történet átélésébe. A soproni deportálásról idézem Matkovics Mária Emerica orsolyita nővér beszámolóját, amelyet Zatykó László ferences testvér kérésére írt le: „Sopron és Győr orsolyita nővéreit 1950. június 18-án, a Jézus Szíve körmenet utáni éjszakán deportálták. Sopronban az ÁVH megjelent 3 teherautóval éjjel fél 11-kor, az ajtókat betörték és rövid időt adtak a nővéreknek a legszükségesebb holmik összecsomagolására – amint az a versben is áll. A források szerint június 19-én hajnali fél 4-kor indultak a teherautók 66 nővérrel Vácra. […] A forrásokban leírva nem találtam említést a halálesetről, de hallottam róla.”
Hosszan lehetne elemezni a verset számos szempontból, itt most csak néhány összefüggésre szeretnék rávilágítani teológiai asszociációkat követve. Mindenekelőtt a vers azt az alaphelyzetet mutatja be 1950. június 10-éről beszélve, amely általánosságban jellemző a keresztény emberre és egyházra: az üldöztetést, a kiszolgáltatottságot. A világosság, amit magában hordoz a hívő és a hívő közösség, a „sötétben világít”, és a „sötétség nem fogadja be”. Könnyű lenne úgy hinni vagy abban reménykedni, hogy az első századok egyházüldözése után bekövetkezett úgynevezett konstantini fordulattal vagy a rendszerváltással beköszöntött korszak véget vet a sötétségnek és az üldözöttségnek. A „világ” gondolkodása és logikája mindig is eltér, sőt ellenkezik a „szenttel”. Nemcsak, sőt elsősorban nem politikai értelemben, hanem a mulandóságok állandó túlhatalmával és kísértésével szemben áll a hit, amely a múlhatatlanra koncentrál és az örök értékektől ihletve törekszik lépteit irányítani. A vers szavaival: „Mit visz magával / az ember, amikor kiűzik / az életéből?”
A szerzetesi szegénység fogadalma és egyben karizmája is a nincstelenség. Amit a brutális kommunista hatalomátvétel elvett a rendektől, azzal Isten helyezte őket abba a kiszolgáltatott állapotba, amelyben az ő irgalma és hűsége radikálisan megmutatkozhat és megtapasztalhatóvá válhat.
Márta nővér halála is a versben azt igazolja, amit a Magnificatban Izajástól idézve (Iz 9,1; 42,7) Zakariás jövendölt, hogy Isten irgalmas szívétől látogat meg bennünket a magasságból fölkelő: „hogy fény legyen azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek, lépteinket pedig a békesség útjára igazítsa” (Lk 1,78–79).
A ravatal mellett elmélkedő, imádkozó vagy inkább csak egyszerűen jelen lévő kislány hétköznapi dolgokra gondol. „De egy dologra biztosan / nem gondoltam: arra, hogy egy világnak / lett vége éppen most, és én vagyok, / aki virraszt a holttest mellett, és hogy / eztán sehol másutt, csak a szívemben –.”
Egy világnak vége lett, az a külső világ, amely a rendek életének biztosította az élet és a szolgálat kereteit, a szerzetesi identitás megélésének a tereit, az összedőlt, annak a világnak vége lett, és most már „sehol másutt, csak a szívemben”. A szerzetesek azt élték át, hogy a habitust a testükön nem hordhatják, hanem a szívükre kell felölteniük. Akinek ez sikerült – mert nem mindenkinek –, az egyszerre tapasztalta meg a teljes kiszolgáltatottságot és az Istenhez tartozás gyöngéd erejét, amely képes ellenállni a kísértésnek és a világban tomboló gonosznak.

https://www.youtube.com/watch?v=68sq7STM6cU
(A teljes írás a Vigilia decemberi számában jelent meg.)

Rakovszky Zsuzsa, Halott apáca című versét szavalom a Vers délben 2022-es egyetemi sorozat keretében a SZTE főépülete előtt.

08/12/2025

Grecsó Krisztián: A feltámasztott Lázár

Nem szökött az a fényes
vasi ősz sehonnan,
ott született, ott lett
a Csónakázó-tó
és az Oladi lakótelep között,
nyűtt sárgái mégis mintha
méltatták volna a lábadozó időt,
konkrétan
egy szeptemberi vasárnap
rántásszagú délelőttjét,
nem lehetett több tíz óránál,
a misén már
megvallották bűneiket
a mindig bűnösök,
fiatal felnőtt voltam,
kövér, tohonya,
lassan megkeseredő férfi,
kihíztam a lehetőségeim,
az álmaim, a nadrágjaim,
egy családi csörte után
korzóztam egyedül
az Oladi lakótelep utcáin,
és persze bántam már,
hogy jelenetet rendeztem
az úgynevezett apróság miatt,
addig feszítettem a helyzetet,
míg kénytelen voltam,
ne szégyenüljek meg önmagam előtt,
elrohanni,
ez még akkor is vállhatóbbnak
látszott, ha tudtam,
így nevetséges leszek,
megtapogattam a zsebem,
telefonom a sógoromék
lakásában maradt,
de a pénztárcám nálam volt,
a garázsok barna léckapui
előtt ősz férfi kerekezett el,
énekelt,
zavarba ejtő tenorját
még a simándys manírok
sem tudták ellágyítani,
bent ragadtak az aranymezők
és az ezüstfolyók a fülemben,
ahogy beléptem a kocsmába,
négy férfi volt bent,
nem a hős vértől voltak ázottak,
mondtam el minden egyes
alkalommal, ha elmeséltem
valakinek a Bánk magányával
mérhető délelőttöm,
és akkor is ragaszkodtam
az intertextualitás
ragacsos humorához,
ha soha senki el sem
mosolyodott rajta,
Unicumot kértem,
nem volt Unicum,
még soha nem jártam olyan
magyar kocsmában,
ahol ne lett volna Unicum,
hát akkor ez az első,
felelte a csapos neutrálisan,
majdnem büszkén,
nem mondhatom,
hogy belépés után
rögtön ne vettem volna észre,
mert nem lehetett nem észrevenni,
de alaposan a három cent
borzalmas tömény
elfogyasztása után
figyeltem meg azt a két férfit,
akik a tévéből kiabáló
ropogós metálzene
ritmusára ölelkezve
lassúztak.
Ekkor jutott eszembe
a feltámasztott Lázár
hullaszagú története,
ahol Jézus inkább hibázott,
mint csodát tett,
időben oda kellett volna érni,
egészen pontosan
nem a feltámasztott ember
története jutott először eszembe,
hanem az,
hogy ez is lehetne az életem,
lehetne így is,
hogy ott felejteném magam,
egy ideig keresnének,
hiányolnának néhányan,
aztán megnyugodnának,
csak én tudnám,
hogy nekem volt
egy másik életem,
amit én őszintén
a sajátomnak tekintettem,
és innen fontam tovább fejben,
hogy milyen lehetett
a feltámasztott Lázárnak,
akit már mindenki elengedett,
meggyászolták, elsiratták,
eltemették, elfeledték,
és nem volt hová visszatérnie,
vajon hány napig kellene néznem
ott a VIVA tévét,
hány napig ringatóznának
mellettem nők, férfiak,
amikor már nekem se
lenne hová visszatérnem,
és leginkább azért nem,
mert én magam is megszoknám
a saját idegenségem,
az lenne már a valóság,
hogy az eredetiben halott vagyok,
és másutt vagyok élő,
számítani, legyünk őszinték,
egyikben sem számítottam,
de legalább egykoron tudtam,
mi az enyém,
ekkor kitöltöttem a dobozból
az utolsó húgyszagú kortyokat,
és a másik két manusz,
akik mellettem ültek a kocsma
egyetlen sörpadjánál,
rácsodálkoztak a táncoló férfiakra,
az egyik azt mondta,
amit rendesen szokott,
hogy „egyszer élünk”,
mire a másik alak,
szintén az az egymást ölelő,
dülöngélő férfiakat nézve
azt felelte,
hogy „és ez már az”,
nekem meg rándult egyet
a karomban az ideg,
hogy tán magamban beszéltem,
ezért elindultam inkább,
vissza akartam kullogni
valami régibe,
lakásba, munkahelyre, délutánba,
hiszen semmi se történt,
minden, ami az enyém volt,
az enyém is maradt,
ráadásul, ha akartam,
tudtam nem törődni
a gyötrő gyanakvással,
hogy valójában
sorstalan vagyok,
mint Lázár a feltámasztás utáni
második napon.

Fotó: Szollár Zsófi/Index
(A vers a Vigilia decemberi számában jelent meg.)

06/12/2025

Tamás D. Ignác OSB: Anathema ne sit

Idén pontosan 60 éve, hogy lezárult a II. Vatikáni zsinat. Szent XXIII. János pápa ökumenikus zsinatként hívta egybe, ami egyszerre utalt a tanácskozás egyetemes, az egész világegyházat érintő jellegére, másfelől kezdettől fogva célul tűzte ki a keresztény egység előmozdítását. A zsinatot övező ökumenikus nyitás számos téren megnyilvánult: az Egységtitkárság felállítása, a nem katolikus megfigyelők jelenléte, pápai audienciák és magántalálkozók más egyházi közösségek képviselőivel, ökumenikus imaalkalmak, formális és informális teológiai egyeztetések. Ezen közeledések gyümölcse az Unitatis redintegratio zsinati dekrétumban kézzelfoghatóan is beérett.
1964 Vízkeresztjén a záró ülésszakot megelőzően egyháztörténelmi jelentőségű találkozóra került sor VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka között, akik Jeruzsálemben az Olajfák hegyén személyesen békecsókot váltottak. A találkozó az esemény protokolláris jellege mellett mindkét fél lelki megérintettségét is tükrözte – mint arról a szemtanúk híradásai beszámoltak.
A II. Vatikáni zsinat nemcsak abban volt korszakalkotó, amit megfogalmazott, hanem abban is, amit nem mondott ki. Ez volt az első egyetemes zsinat a történelem folyamán, amely nem hozott kiközösítő ítéletet, sőt a zsinat utolsó ünnepélyes ülésén, 1965. december 7-én, sor került a keleti és a nyugati egyházak egymást kölcsönösen kiközösítő ítéleteinek visszavonására. A Szent Péter Bazilikában Augustin Bea bíboros, az Egységtitkárság vezetője olvasta föl a kiközösítést visszavonó közös nyilatkozatot VI. Pál pápa és Melitón héliopoliszi metropolita, a konstantinápolyi pátriárka személyes követe jelenlétében. Ezzel egy időben az isztambuli Fanárban I. Athenagorasz pátriárka előtt is felolvasták ugyanezt a közös nyilatkozatot az Aranyszájú Szent János Bazilikában, melyen hét pápai küldött vett részt Lawrence Shehan baltimore-i érsek vezetésével. A testvéri kiengesztelődés e meghatározó gesztusával a kelet és nyugat közötti szétválás több mint 900 éves története gyógyító mérföldkőhöz érkezett. Az évforduló alkalmából örömmel adjuk közre az eredeti francia nyelvű szöveg (Acta Synodalia VI/7, 648–650.) magyar fordítását.

VI. Pál pápa és Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka közös nyilatkozata

1. Telve Isten iránti hálával, akinek irgalmasságában úgy tetszett, hogy testvérként találkozzanak azokon a szent helyeken, ahol az Úr Jézus halálával és feltámadásával beteljesítette megváltásunk misztériumát és a Szentlélek kiáradásával életet adott az Egyháznak, VI. Pál pápa és I. Athenagorasz pátriárka nem tévesztették szem elől elhatározásukat, mely akkor megfogant bennük, hogy mostantól kezdve ki-ki a maga részéről nem mulaszt el semmilyen olyan gesztust, amelyet a szeretet ihlet, s képes előmozdítani az így megkezdett testvéri kapcsolatok kibontakozását a Római Katolikus Egyház és a Konstantinápolyi Ortodox Egyház között. Meggyőződésük, hogy így választ adnak az isteni kegyelem hívására, amely ma a Római Katolikus Egyházat, az Ortodox Egyházat és hasonlóképp minden keresztényt arra ösztönöz, hogy kerekedjenek felül nézeteltéréseiken, hogy újra „egy” legyenek, miként az Úr Jézus könyörgött értük az Atyához.
2. A bizalom és a megbecsülés eme testvéri kapcsolódásainak kibontakozási útjában álló akadályok között ott húzódik azon döntések, tettek és fájdalmas események emléke, amelyek 1054-ben ahhoz vezettek, hogy római szék Humbertus bíboros által vezetett pápai küldöttei kiközösítő ítéletet hoztak Kerüllariosz Mihály pátriárka és két másik személy ellen, majd ezt követően a pátriárka és a konstantinápolyi szinódus magukat a küldötteket ítélte el hasonló módon.
3. Nem vonhatjuk kétségbe ezen események valódi természetét és jelentőségét a történelem eme különösen is zavaros időszakában. Ma azonban, amikor józanabb és kiegyensúlyozottabb megítéléssel közelítünk hozzájuk, fontos, hogy beismerjük az eseményeket beárnyékoló túlkapásokat, amelyek végsősoron olyan következményekhez vezettek, melyek – amennyire meg tudjuk ítélni – meghaladták a cselekvők szándékait és elgondolásait, akiknek az ítélete személyek ellen irányult és nem egyházak ellen, és nem akarták megszakítani az egyházi közösséget a római és a konstantinápolyi szék között.
4. Ezért VI. Pál pápa és I. Athenagorasz pátriárka a szinódusával együtt, azzal a bizonyossággal, hogy az igazságosság iránti közös vágyukat és híveik egyöntetű szeretet érzületét fejezik ki, továbbá emlékezve az Úr utasítására, „ha tehát áldozati adományodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott adományodat az oltár előtt! Menj, békülj ki előbb testvéreddel” (Mt 5,23–24), közös egyetértésben kinyilvánítják:
a) hogy bánják a sértő megszólalásokat, alaptalan vádaskodásokat és az elítélendő cselekedeteket egyik, illetve másik fél részéről, amelyek rányomták a bélyegüket ezen időszak szomorú eseményeire vagy kísérték azokat;
b) hogy hasonlóképp bánják, és ezért törlik az egyház emlékezetéből és köréből az eseményeket követő kiközösítő ítéleteket, amelyek emléke mind a mai napig akadályozza a szeretetben való közeledést, és feledésre ítélik azokat.
c) végezetül, kinyilvánítják sajnálatukat a korábbi sérelmekért és a későbbi eseményekért, amelyek különböző tényezők, köztük a kölcsönös meg nem értés és gyanakvás hatására végül az egyházi közösség tényleges töréséhez vezettek.
5. VI. Pál pápa és I. Athenagorasz pátriárka a szinódusával egyetemben tisztában vannak azzal, hogy az igazságtétel és bocsánatkérés eme kölcsönös gesztusa nem elegendő ahhoz, hogy véget vessen a Római Katolikus Egyház és az Ortodox Egyház között fennálló akár régi, akár újkeletű nézeteltéréseknek, amelyeket a Szentlélek munkálkodásának köszönhetően a szív megtisztítása, a történelmi hibák őszinte megbánása és az apostoli hit, valamint követelményeinek egyazon megértésére és közös megvallására irányuló hathatós szándék révén lehet meghaladni.
Ezen gesztus végrehajtásával mindazonáltal azt remélik, hogy az kedves lesz Isten előtt, aki nem habozik megbocsátani nekünk, amennyiben mi is megbocsátunk egymásnak, és az egész keresztény világ, de különösen is a Római Katolikus Egyház és az Ortodox Egyház együttesen nagyra fogják értékelni, mint az őszinte, kölcsönös kiengesztelődési szándék kifejeződését és mint meghívást arra, hogy a bizalom, a megbecsülés és a kölcsönös szeretet jegyében folytassák a párbeszédet, mely Isten segítségével elvezet oda, hogy – a lelkek legfőbb javát és az Isten országának eljövetelét előmozdítva – ismét a hit, a testvéri egyetértés és a szentségi élet teljes közösségében éljenek, ami fennállt közöttük az egyház életének első évezrede során.

(A közös nyilatkozat fordítása a bevezetővel a Vigilia decemberi számában jelent meg.)