Vigilia Szerkesztőség

Kezdolap
Magyarország
Budapest V. kerület
Vigilia Szerkesztőség

A főszerkesztő Görföl Tibor, felelős szerkesztő Puskás Attila, felelős kiadó Gájer László A lap küldetésként vállalt nyitottsága s a II.

A Vigilia története

A folyóiratot 1935-ben alapította a magyar neokatolikus mozgalom néhány kiemelkedő képviselője, Aradi Zsolt, Balla Borisz és Possonyi László. Céljuk az volt, hogy a kultúra és a hit találkozását, a katolikus szellemű irodalom megújulását és a magyar katolikus egyház korszerűsödését előmozdítsák. Az egyetemesség jegyében tágították és mélyítették a katolikus gondolkodást: felku

tatták és felmutatták az irodalom, sőt az emberi kultúra minden igaz értékét; az Istent keresők számára pedig a misztika útjait tárták fel, a szentek példáján tájékozódva keresték a hétköznapi kereszténység lehetőségeit. Új távlatokat nyitottak a magyar irodalom horizontján is: megalkották az irodalomnak keresztény indíttatású, spirituális ihletésű szemléletét, s felmutatták az irodalom transzcendentális, Istenre nyíló értékeit. A lap 1935-től 1944 márciusáig elsősorban francia mintákra tekintve közölt irodalmi, irodalomtörténeti, művészeti és filozófiai tanulmányokat. Maga köré vonta a fiatalabb írónemzedék kiemelkedő képviselőit (Lovass Gyula, Rónay György, Sőtér István, Thurzó Gábor és mások), s a háború alatt otthont biztosított azoknak az íróknak is, akik politikai vagy más okok miatt másutt nem jelentethették meg írásaikat. A német megszálláskor az akkori főszerkesztő, Possonyi László megszünt***e az évnegyedes kiadványként induló, de akkor már havi folyóirattá nőtt lapot. 1946-ban alakult meg a Vigilia munkaközösség Juhász Vilmos szervezésében, az országos tekintélynek örvendő Sík Sándor vezetésével, Mihelics Vid, Possonyi László és Rónay György segítségével. Az új körülmények, a reményteljesen bontakozó demokrácia, majd annak elfojtása új lehetőségeket és feladatokat, majd új nehézségeket hoztak a lap számára. A Vigilia mégis szervesen beleépült a háború utáni magyar egyház és irodalom életébe.

1949-től a lap példányszámát és terjedelmét drasztikusan csökkentették, az írásokat cenzúrázták, a szerkesztőket és munkatársakat folytonosan zaklatták. 1956 után a lap szerkesztéséből akkor már oroszlánrészt vállaló Rónay Györgyöt erőszakkal eltávolították a laptól, s oda csak 1969-ben térhetett vissza. A lap mindezek ellenére segít***e a keresztény értelmiség tájékozódását, egy modernebb egyházkép kialakítását, s fórumot biztosított az elhallgattatott "polgári" íróknak. E tényezők indokolják, hogy a viszontagságos körülmények ellenére a Sík Sándor nevével fémjelzett korszak a lap első virágkorát hozta a világháború után. A Vigilia nevéhez méltóan a virrasztó szerepét vállalta ebben az időben: az országra erőszakkal rákényszerített szűkkörű ideológia légkörében őrizte és hirdette a szellem és a gondolat, a művészet és a humánum tágasságát; a fojtogatóan szűk keretek közé szorított hitélet számára közvetít***e az egyház egyetemességét, a II. Vatikáni zsinat megújult s megújító szellemiségét; az elnémított írók számára menedéket s életlehetőséget adott írásaik közlésével; a Nyugaton élő, s ezért idehaza kitagadott s elhallgatott íróknak fórumot biztosított műveik szemlézésével, s mihelyt lehetőség nyílott rá írásaik közlésével. Rónay György tíz éves szerkesztői tevékenysége idején a folyóirat a magyar szellemi és keresztény élet legrangosabb orgánumává lett. Vatikáni zsinattól tanult szellemiség indította szerkesztőit arra, hogy a hetvenes években párbeszédet kezdjenek a másként gondolkodókkal, így a nem-hívőkkel, a marxistákkal is. E tágasság ösztönözte a lapot az ökumené szellemének vállalására, s ez vezette akkor is, amikor tudatosan adott helyet a fiataloknak. Az 1989-90-es változások következtében nemcsak az ország politikai szerkezete alakult át gyökeresen, hanem szellemi arculata is. Más helyzetben találta magát a Vigilia is, hiszen számos rangos kulturális és több értékes katolikus kiadvány között kellett megtalálnia saját régi-új hangját. A Vigilia ma is az aktív keresztény értelmiség lapja, amely igyekszik hozzájárulni az országot leginkább érintő társadalmi és politikai, kulturális és eszmei kérdések keresztény szellemű tisztázásához, s próbálja életre kelteni az elmúlt évtizedekben háttérbe szorított emberi és keresztény életértékeket, újra megalkotva hitnek és kultúrának szintézisét. Változatlan missziója a mai napokban az, hogy gyors változások közé kényszerült világunkban őrizze keresztény értékeinket, és szembesítse korunkkal. A lap főszerkesztői:
Possonyi László (1935)
Balla Borisz (1936-1937)
Possonyi László (1938-1940)
Mécs László, Possonyi László (1941-1942)
Possonyi László (1943-1944)
Juhász Vilmos, Sík Sándor (1946-1948)
Sík Sándor (1948-1963)
Mihelics Vid (1964-1968)
Rónay György (1969-1978)
Doromby Károly (1978-1979)
Hegyi Béla (1980-1984)
Lukács László (1984-2019)
Görföl Tibor (2020-)

Felelős kiadó: Gájer László

Főszerkesztő: Görföl Tibor

Felelős szerkesztő: Puskás Attila

Szerkesztők: Bende József, Kisnémet Fülöp, Pataki Elvira, Varga Szabolcs, Vörös István
Szerkesztőbizottság: Bábel Balázs, Heidl György, Hidas Zoltán, Horkay Hörcher Ferenc, Lázár Kovács Ákos, Máté-Tóth András, Molnár Antal, Patsch Ferenc, Solymári Dániel, Thomka Beáta

15/05/2026

Beszélgetés Paul Ricoeurről, a megbocsátás vallásfilozófusáról

2026. május 15., péntek 13:15–14:45
Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Könyvtára
1052 Budapest, Piarista köz 1., 2. emelet
A beszélgetés résztvevői: Pígler Mónika Míra domonkos nővér, Boros Gábor filozófus és Mártonffy Marcell irodalomtudós, teológus. A beszélgetést Bakos Gergely OSB moderálja.
https://sapientia.hu/esemenyek/beszelgetes-paul-ricoeurrol-megbocsatas-vallasfilozofusarol

14/05/2026

Solymári Dániel: A globális fejlődés paradoxona: a szegénység új arcai

Napjaink civilizációjának önértelmezése különös ellentmondást hordoz. Az emberiség történetében talán még soha nem volt olyan korszak, amelyben olyan mértékben elhittük a fejlődés ígéretének diadalát, mint ma. A technológiai innováció, digitális globális kiterjedése, az orvostudomány és a kommunikáció példátlan fejlődése olyan képet formált a világról, amelyben a fejlődés és a haladás természetes, mindenkire vonatkozó állapotnak tűnik. A 21. századi társadalmak önértelmezése gyakran ebben a narratívában gyökerezik: az ember, aki adatokat és algoritmusokat állít szolgálatába, és a tudomány segítségével uralja saját környezetét. E kép azonban – bármennyire lenyűgöző is – egy súlyos paradoxont rejt. Abban a világban, ahol a technológiai rendszerek a kommunikációt egyetlen pillanatba sűrítik, milliók élnek olyan körülmények között, amelyekben az emberi méltóság legalapvetőbb feltételei is hiányoznak. Az olykor bámulatos gazdasági növekedés és az innováció látványos eredményei mellett (elsősorban a Globális Dél országaiban) továbbra is súlyos a mélyszegénység, a társadalmi kirekesztettség és a strukturális egyenlőtlenség. A fejlődés ígérete így gyakran kettős arcot mutat: miközben a világ bizonyos régióiban a jólét új horizontjai nyílnak meg, másutt a remény szinte láthatatlanná válik.
Ez a paradoxon nem csupán gazdasági jelenség, hanem a társadalmi struktúrák mélyebb válságának jele. A globalizáció által létrehozott összekapcsoltság nem mindig eredményez valódi közösséget: a technológiai hálózatok sűrűsége mellett gyakran tapasztalható az emberi kapcsolatok törékenysége. A társadalmakban egyre gyakrabban jelenik meg a fragmentáció: kulturális, politikai és gazdasági törésvonalak mentén széthúzó közösségek, amelyek nehezen találnak közös nyelvet az igazságosság és a közjó kérdéseiben. Az emberi szabadság kiteljesedése, a modernitás e nagy ígérete, így olykor a társadalmi szolidaritás kritikus meggyengülésével jár. A mélyszegénység és a kirekesztettség különösen élesen világít rá erre az ellentmondásra. Azok a társadalmi csoportok, amelyek Ferenc pápa szavaival élve az emberi perifériák szélére szorultak, gyakran nem csupán anyagi hiányt tapasztalnak, hanem a láthatatlanság fájdalmát is. Mintha a fejlődésről szóló nagy narratíva nem tudná magába foglalni az ő „igazságukat”; mintha az emberiség előrehaladásának diadalmas képe mögött csendben meghúzódnának azok az életek, amelyek nem részesülnek a haladás ígéreteiből. Ebben a történelmi pillanatban a civilizáció önvizsgálatra kényszerül. A kérdés már nem pusztán az, hogy milyen gyorsan képes fejlődni a technológia vagy növekedni a gazdaság, hanem az is, hogy a haladás képes-e valóban szolgálni az emberi méltóság teljességét.
A modern világ nagyszabású vívmányai – a tudomány, az innováció, a globalizáció – csak akkor nyerhetik el valódi értelmüket, ha képesek összhangba kerülni azzal az alapvető erkölcsi követelménnyel, amely minden korszak fölött áll: hogy az emberi élet sérthetetlen érték, és hogy a társadalmi rend végső célja nem a rendszerek tökéletesítése, hanem az ember szolgálata. E felismerés fényében a jelenkor válságai nem csupán fenyegetést jelentenek, hanem egyúttal meghívást is: arra, hogy az emberiség újraértelmezze saját fejlődésének értelmét, és hogy a technológiai és gazdasági haladás horizontját kiegészítse egy mélyebb etikai és spirituális látással. Ebben az értelemben a korunkban tapasztalható törések nem csupán a civilizáció sebei, hanem egy olyan kérdés nyomai is, amely az emberi történelem minden korszakában visszhangzik: miként lehet a világot úgy formálni, hogy a haladás ne váljon az ember ellenében ható erővé, hanem valóban az emberi méltóság és a közös jövő szolgálatába álljon. Ebbe az önvizsgálatba kapcsolódik XIV. Leó pápa is a Dilexi te kezdetű apostoli buzdításával, amelyben merít elődje, Ferenc pápa szegényekért érzett felelősségéből. Jelen írás az apostoli buzdítás reflektív elemzésére vállalkozik: olyan értelmező megközelítésre, amelyben a szöveg teológiai és társadalmi állításainak bemutatása mellett helyet kapnak a személyes olvasatból fakadó benyomások is. A feldolgozás ezért nem pusztán leíró összefoglalás, hanem egyfajta értelmező párbeszéd a dokumentummal, amelyben a pápai tanítás fő motívumai – különösen a szegények iránti szeretet, az igazságosság és az egyház küldetésének kérdése – a reflexió és a teológiai elmélkedés horizontján bontakoznak ki.

Fotó: Vasárnap/Varga Ilona
(A teljes írás a Vigilia májusi számában olvasható.)

13/05/2026

Mátyus Melinda: Téged elsodorna

A hatoslányos kép hátán írás, Lidia kacskaringós betűivel.
1939, A bűnös asszony is közöttük.
Ezerkilencszázharminckilenc.
Többszöri nekifutásra is ugyanaz, harmadszor, negyedszer, magamban, hangosan, 1939, A bűnös asszony is közöttük. Anna, Vilma, Jusztina, Nagymama, Ágnis és Sári közül valaki, Lidia írásával, a hatoslányos kép hátán.

Bejön apám, kávét hoz. Dupla rövid, mondja. Nem kérem.
De apám nem szolgáló alkat, mi a bajom. Kézbe veszi a képet. Anna, Vilma, az ismeretlen lány, Jusztina a neve, és Nagymama, az én nagymamám, majd Ágnis és Sári. A dédanyám írta, mutatom apámnak, másfél sor Lidia írásával. Valaki közülük bűnös.
Ne kapkodjak. Apám szórakozottan is elkapja a lényeget, saját refrénjét, semmi új a nap alatt, mondja, és ezt én komolyan veszem, kérdezi, hát nem látom, anyai ágon a családom agyament, lábatlan, ezt nem értem, kizárólag felfelé közlekednek, mondja. Közlekedtek.

Felhívom anyámat, hogy beolvassam Lidia másfél sorát. A te nagymamád, Kicsinannyó.
Anyámnak fogalma sincs. Az ember nem a kép hátát figyeli, és nekem most ez a legfőbb gondom, most, éppen most, hogy Nagymama kómában, megtalálok egy régi képet, és megpendülök.
Hát nem mindig is a szentség, a tisztaság. És most fehéren-feketén Lidia gyöngybetűs, kacskaringós írása, az egyik bűnös. Nálunk ilyesmik nem történtek, elhajlások, botlások, nálunk tisztaság. Visszamutattál, és szédelegtem a rokonoktól.
Anyám rekedtes. Érthetetlen, mondja. Az írás is, de inkább én. És alaptalan lehet.
De Lidia írta. Kicsinannyód. És a szóba jöhető valakik közeliek, Nagymama, a két nővér, Anna, Vilma és a sógornő, Ágnis. És keresztanyád is, Sári. Mit kezdjünk velük. A hatból egyedül Jusztina. Mi van vele. Egyedül ő nem rokon. És a negyedik Nagymama, és ez a fontos. Drága Nagymama. Az égig érő fájdalmával. A fájdalmát mégis boldogságba ringatta, kicsi testével az áttetsző felé araszolgatott, évről-évre, mindene kisebb lett, a test, a fájdalom. Micsoda mutatvány.

Anyám beleszólna, de nem engedem, tudni akarom. Visszafelé mutogattál. Nézzek vissza, egytől-egyig tiszták, egyszerűség, szentség, és újból, hogy tiszták, és a babaágyamban kezdődött a nevelésem, kicsi Karola, aki tiszta, már szobatiszta. Bilikébe pisil. Kilenc hónaposan. És mondatokban beszél. Később is, kerülni a veszélyeket, a rövid szoknyát, hangos beszédet. És a rikító színek, a sárga csúnya, feltűnő, a piros, lila csúnya, tökéletlen bizonyítvány sem lehet, ami nem tökéletes, az tökéletlen, és mi kikerüljük.
A vonal másik végén anyám zokog, ne most, kérlek, ne, Nagymama kómában. Észbe kapok, mibe szorultunk mi ketten.

Fotó: Németh Dániel/444
(Hosszabb részlet az író készülő könyvéből a Vigilia májusi számában jelent meg.)

12/05/2026

Gájer László: Habermas keresztény reményről szóló utolsó írása

2025 decemberében a frankfurti vallásfilozófus, Thomas M. Schmidt hatvanötödik születésnapjára készült ünnepi kötetben (Den Diskurs bestreiten) jelent meg Jürgen Habermas utolsó írása. A szöveg rövid, így azt teljes terjedelmében közöljük most magyar fordításban. Az írást nemcsak az teszi számunkra különösen értékessé, hogy kifejezetten keresztény témával foglalkozik, hanem az is, hogy 2025. december 31-én váratlanul elhunyt Schmidt, majd 2026. március 14-én Jürgen Habermas is eltávozott közülünk. Habermas egy hosszú és páratlanul termékeny alkotóélet után kilencvenhat éves korában halt meg. Saját bevallása szerint hosszabb tanulmány írására kérték fel, amelyre azonban idős kora és hanyatló ereje miatt már nem vállalkozott, írt azonban egy születésnapi köszöntésnek szánt rövid reflexiót, melynek témája a két gondolkodó között évtizedek alatt a (keresztény) remény fogalmáról kibontakozó vita. A jelen írás szerepeljen itt a búcsúzás és a két gondolkodó előtti tiszteletadás kifejezéseképpen is.
Habermast folyamatosan foglalkoztatták keresztény témák, és gondolkodásában egyre integránsabban nyúlt azokhoz. A 2004 januárjában a Bajor Katolikus Akadémián Joseph Ratzingerrel folytatott beszélgetése emlékezetes marad a katolikus közbeszédben, de érdekes lehet utolsó, voluminózus munkája, a kétkötetes Auch eine Geschischte der Philosophie is, amelyben központi szerepet tulajdonított a kereszténységnek a nyugati racionalitás kialakulásában és fejlődésében. Habermas itt többek között azt is kifejt***e, hogy a modern szekuláris ész kevéssé a kereszténység ellentéteként jött létre, mint inkább a teológiai témák profán összefüggésekbe való beemelése által. Az autonómia, a felelősség, az emberi méltóság, az egyenlőség, illetve a célirányos történelem eszméi ilyen témák közé tartoznak, melyek közül az előbbiek az ember istenképiségéből, az utóbbiak pedig az üdvösségtörténet fogalmából vezethetőek le. Habermas a posztmetafizikai társadalmak önlegitimációs törekvéseinek szempontjából a vallási magyarázatokat és érveket mindinkább szükségesnek tartotta figyelembe venni, és helyet kért a racionális összefüggésben tárgyalható ilyen témáknak – megfelelő „lefordítás” vagy „átfordítás” után – a szekuláris összefüggésben kibontakozó nyilvános vitákban is.
A most közölt utolsó írása illeszkedik ebbe a tematikába, részben a fogalmakkal kapcsolatban támasztott racionális következetesség igénye miatt, melyet jelen esetben a remény keresztény fogalmával kapcsolatban érvényesít, a folytonosság azonban a vallási témák erősödő jelentléte kapcsán is kimutatható. […]
A jelen írás számomra attól válik igazán érdekessé, hogy Habermas az utolsó szövegében bennfoglaltan felhívta a keresztények figyelmét is a remény erényének valódi természetére, és arra, hogy a keresztények hitének reménybeli dimenziója van. Ennek pedig óriási a jelentősége, ha arra gondolunk, hogy a reménykedő hívő a jelen világot formálja át a remény gyakorlása által, hitének túlvilági összefüggései ugyanis belépnek a jelenbe, amikor reménykedik. Az, hogy a keresztények nem vonulhatnak ki az evilági valóságokból, hanem hatniuk kell, hatni fognak azokra, éppen a kereszténység e reménybeli dimenziójának köszönhető. A remény nem puszta derű, bizalom vagy optimizmus, hanem a jövő átalakíthatóságába vetett bizalom, melynek alapjai mélyen teológiai jellegűek, és ezt a most közölt írásában maga – a keresztény elfogultsággal nem vádolható – Jürgen Habermas hangsúlyozza számunkra.

(A teljes bevezetés és Habermas írása a Vigilia májusi számában olvasható.)

11/05/2026

Rácz Borbála SSS írása Jem Bendell – Rupert Read (szerk.) „Mélyalkalmazkodás. Eligazodás az éghajlati káosz valóságában” és Jem Bendell „Összetörve. Őszinte válasz az összeomlásra” című könyvéről

Jem Bendell professzor egy év alkotói szabadság után 2018-ban egyeteme honlapján t***e közzé eredeti mélyadaptációs tanulmányát, amely annak ellenére, hogy korábban több tudományos folyóirat is visszautasította, futótűzként terjedt el. Ennek nyomán készült el húsz szerzőtárs közreműködésével 2021-ben a Mélyalkalmazkodás, majd 2023-ban egyszerzős műként az Összetörve című kötet. A fordító, Stumpf-Bíró Balázs már évek óta foglalkozik az összeomlás kérdésével és egyik alapítója a témával foglalkozó hazai Cassandra Programnak (https://cassandraprogram.hu/). Emiatt olvashatjuk a köteteket ilyen hamar magyar nyelven is, bár kicsit más területek hangsúlyosak Bendell Mélyalkalmazkodásában, mint a Cassandra Programban.
Jem Bendell írásainak elsődleges mondanivalója, hogy fontos őszintén szembenéznünk avval a lehetőséggel, hogy jelenlegi civilizációnk, az ipari-fogyasztói kultúra összeomlóban van, és ennek súlyos hatását már a ma élő emberek is érzékelni fogják. Más klímakatasztrófa-disztópiákhoz képest abban igazán eredeti, hogy az erre való felkészülés egzisztenciális és spirituális dimenzióját emeli ki. Nem csatlakozik a „prepperekhez” sem, akik egy lehetséges katasztrófa esetén az egyéni és szűk közösségi túlélésre rendezkednek be. Velük ellentétben a társadalmi szolidaritást, az erőszakmentességet és az elmúlás lehetőségével való megbékélést hangsúlyozza.
Vállalati fenntarthatóságban és szociológiában jártas professzorként könyveiben Bendell átfogó elemzést nyújt az éghajlati válságról, pénzügyi-gazdasági rendszerünk visszásságáról és a hatalom működéséről. Kutatásai során azt találta, hogy az éghajlatváltozás nem lineáris folyamat, hanem erősödő jellegű. „Elszabadult éghajlatváltozásról” beszél, mert a rendelkezésre álló adatok és a megfigyelhető folyamatok arra utalnak, hogy a világ a túllövés–összeomlás pályáján halad, amely a Meadows házaspár által ötven éve felvázolt négy forgatókönyv közül a legsúlyosabb változat. Ám ezeket a tényeket módszeresen elfedi az uralkodó kultúra, amely áthatja kommunikációnkat, a médiát, még a környezetvédelmi híreket is. Elmagyarázza a tagadás és elfedés rendszerszintű okait, azt, hogy a növekedésorientált rendszereink hogyan igyekeznek magukat fenntartani, miközben saját természeti-emberi alapjaikat ássák alá. Valójában radikális választás előtt állunk: „ha úgy döntünk, hogy az ipari civilizációt megmentjük, az anyag- és energiafogyasztás növekedésének folytatásával a földi rendszerek még gyorsabban jutnak el a kritikus határpontokhoz, ami viszont végét jelenti az általunk ismert életnek. Ha ezzel szemben a bioszféra megőrzése mellett döntünk, az azt jelenti, hogy néhány hónapon belül le kell állítanunk civilizációnk versenyfutását, ami felérne egy szándékos társadalmi és gazdasági összeomlással.”
Arra a súlyos következtetésre jut, hogy „az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges”. Nem várja, hogy ebben egyetértsünk vele, viszont állítja, hogy ha az összeomlás lehetőségét elvetjük, „akkor elvesztegetjük mindannyiunk értékes idejét, ahelyett, hogy megértenénk, valójában mit tehetünk és tanulhatunk ebben a nehéz időszakban, ha célunk a várható károk csökkentése, miközben törekszünk arra, hogy a társadalom és a természeti világ elemeiből minél többet menekíthessünk át egy összeomlás utáni világban. Ezzel együtt elszalasztjuk annak lehetőségét is, hogy újragondoljuk és átértékeljük, mi az, ami valóban fontos a számunkra, és így ennek megfelelően élhessük le az életünk hátralévő részét.”

(A teljes írás a Vigilia májusi számában olvasható.)
Jem Bendell könyvei a L’Harmattan kiadó gondozásában jelentek meg:
https://harmattan.hu/melyalkalmazkodas-3077
https://harmattan.hu/osszetorve-3161

09/05/2026

Tracey Rowland: Ratzinger hite – XVI. Benedek pápa teológiája

Joseph Ratzinger bíboros a Hittani Kongregáció prefektusaként közel negyedszázadon át állt Szent II. János Pál pápa oldalán. Ez idő alatt számos támadás kereszttüzébe került amiatt, hogy a pápával együtt következetesen kiállt az erkölcsi igazságok maradandó érvénye mellett, és kritikával illette a felszabadítási teológia egyes irányzatait. A bulvársajtó előszeret***el ragasztott rá gúnyos címkéket: gyakran nevezték „Panzerkardinalnak”, azaz „páncélos bíborosnak” vagy éppen „Isten rottweilerének”. A legerőteljesebb ellenállást azonban sokszor éppen a német nyelvterület teológusai tanúsították vele szemben, köztük Hans Küng és Walter Kasper. Küng azt a beállítást terjeszt***e el, hogy Ratzinger a II. Vatikáni zsinat idején még teológiai értelemben liberális beállítottságú volt, majd 1968-ban alapvető személyes fordulaton ment keresztül. Értelmezése szerint az európai egyetemi központokban 1968 nyarán kibontakozó diáklázadások olyan mély hatást gyakoroltak az akkori Ratzinger professzorra, hogy teljesen megváltozott teológiai álláspontja. Ezt az értelmezést Ratzinger soha nem fogadta el. Többször hangsúlyozta, hogy bár a zsinaton teológiai tanácsadóként jelen lévő teológusok közül többen később valóban más irányba fordultak, ő maga viszont lényegében ugyanazon a teológiai úton maradt, amelyet már a zsinat idején is képviselt. Ez a teológiai szemlélet alapvetően Krisztus-központú volt, és erősen hatottak rá olyan gondolkodók, mint Szent Ágoston, Szent Bonaventura, John Henry Newman bíboros, Gottlieb Söhngen, Henri de Lubac és Romano Guardini – hogy csak szellemi fejlődésének legfontosabb alakjait említsük. E hatások következtében Ratzinger nem az újskolasztikus tomizmus képviselőjeként lépett fel, ami az 1960-as évek elején sokak szemében inkább radikálisnak hatott. A hatvanas évek társadalmi – és egyúttal egyházi – változásai azonban olyan gyors ütemben zajlottak, hogy a korszak végére már éppen az tűnt konzervatívnak, aki Ágoston és Newman gondolatai iránt lelkesedett, nem pedig az, aki valamely divatos, nagynevű szociológus nyomán próbálta értelmezni a kor kérdéseit.
Amikor 2008-ban megjelent ez a könyvem, egyik alapvető szándékom éppen az volt, hogy megvédjem Ratzingernek azt az állítását, miszerint teológiai meggyőződései lényegében végig következetesek maradtak – szemben Hans Küng értelmezésével. Ugyanakkor azt is szerettem volna megmutatni, hogy Ratzinger egyháztana jóval nagyobb belső koherenciával és teológiai erővel bír, mint ahogyan azt Walter Kasper bírálatai sugallták. Kasper ugyanis gyakran ismételte azt a mantrát, hogy Ratzinger – illetve később XVI. Benedek – lényegében megújulásra képtelen, a platóni gondolkodás keretei között ragadt teológus. Mindenekelőtt azonban arra törekedtem, hogy teológiai látásmódját a francia ressourcement hagyományában helyezzem el. Ez azt jelenti, hogy Ratzinger teológiája nem sorolható sem az újskolasztika irányzatához, sem a liberális teológia vonalához – amelyet például Küng vagy a későbbi Kasper képviselt –, és nem tartozik a felszabadítási teológia törekvései közé sem.
Másik fontos szempontom volt, hogy bemutassam Ratzinger liturgikus teológiáját. Ennek meghatározó ismertetőjegye az a meggyőződés, hogy mindannak, ami a liturgiához tartozik, a szépséget kell kifejezésre juttatnia, nem pedig a kortárs tömegkultúra ízlésvilágát. A liturgiának Isten felé kell irányulnia, és nem az emberek köré szerveződnie. Ezek az elvek vezették Benedek pápát, amikor 2007 júliusában megnyitotta az utat az általa a római rítus rendkívüli formájának nevezett liturgikus gyakorlat szélesebb használata előtt. Úgy látta, hogy azokat a hívő katolikusokat, akik ehhez a formához ragaszkodtak, sokszor „leprásként” kezelték, ezért azt akarta, hogy ez a seb begyógyuljon az egyház testén. Szomorú módon azonban a 2007. július 7-én kiadott motu propriót, a Summorum Pontificumot nem mindenki fogadta elismeréssel. Számos, magát „tradicionalistának” nevező katolikus inkább azt kifogásolta, hogy Benedek nem ment elég messzire az 1970-es évek liturgikus visszaéléseinek orvoslásában.

(Részlet a szerző azonos című könyvének előszavából, amely a közelmúltban jelent meg a Vigilia kiadásában. Megvásárolható vagy megrendelhető a szerkesztőségünkben:
1052 Budapest, Piarista köz 1.
Tel: 36-1 486-44-43; E-mail: [email protected]
vagy a webáruházunkban:
https://vigilia.hu/shop/index.php?route=product/product&path=60&product_id=250)

08/05/2026

Muraközy Nóra: „Imádkozók más imádkozók között”. Válogatás Boldog Christian de Chergé és Christophe Lebreton homíliáiból

30 évvel ezelőtt, 1996. március 26-ról 27-re virradó éjszaka terroristák egy csoportja az algériai Tibhirine trappista monostorából kilenc szerzetes közül hetet elrabolt. Közel két hónappal ezután, május 23-án a GIA (Groupe Islamiste Armé – Fegyveres Iszlamista Csoport) közleményében jelent meg a szörnyű hír: „A hét szerzetesnek elvágtuk a torkát”. Amit a két hónappal korábbi emberrablás látványos befejezésének szántak, az csak kezdete volt egy nem várt fordulatnak: az Algéria hegyei közt rejtőző Notre-Dame-de l’Atlas trappista közösség hét szerzetese a keresztény reménység hét világító fáklyája lett. A hét szerzetes nevét is ismerjük: Christian, Luc, Christophe, Michel, Bruno, Celestin és Paul.
1994 és 1996 között Algériában összesen tizenkilenc katolikus szerzetes esett áldozatául a terrorista erőszaknak. 1994. május 8-án Casbah könyvtárában gyilkolták meg Henri Vergès marista szerzetest és Paul Hélène de Saint Raymond szerzetesnővért, a Mária Mennybevételéről Nevezett Kis Nővérek kongregációjának tagját. Október 23-án Esther Paniagua Alonso és Caridad Alvarez Martin Ágoston-rendi nővéreket Algír Bab el Oued negyedében ölték meg. December 17-én Tizi Ouzouban, Kabília régióban négy fehér atya – Jean Chevillard, Charles Deckers, Alain Dieulangard és Christian Chessel – holttestét találták meg. 1995-ben újabb három gyilkosság történt Algírban: szeptember 3-án Bibiane és Angèle-Marie, a Nostra Signora degli Apostoli kongregáció tagjai, majd november 10-én Odette Prévost nővér, a Szent Szív Kis Nővérei kongregáció tagja lett gyilkosság áldozata. Végül 1996. augusztus 1-jén algériai muszlim sofőrjével együtt gyilkolták meg Pierre-Lucien Claverie püspököt.
A 19 vértanút, körültekintő eljárást követően, 2018. december 8-án Oranban avatták boldoggá. Boldog „Pierre Claverie püspök és társai” liturgikus ünnepe május 8-án van.
Az alábbiakban a trappista szerzetesek közül Christian de Chergé és Christophe Lebreton homíliáiból olvashatunk.

Christian de Chergé: A remény rejtett tanúi (1994. július 17.)

Mindazokra, akik a Notre-Dame d’Afrique templomban részt vettek Paul-Hélène nővér és Henri testvér temetésén, mély benyomást tett, hogy ott milyen igazi béke áradt, és milyen valódi közösségben voltunk. A Mennybemenetel ünnepe – ami épp arra a napra esett – a szemünk előtt még rejtett világ felé megnyílt résen át oly messzire ragadott minket, mint Jézust, s egyszerre visszavezetett e népnek és ennek az országnak hétköznapjaihoz, mikor tudtuk, hogy testvérünk és nővérünk tanúságtételével napról napra találkozni fogunk. A „vértanú” szó egyszer sem hangzott el. Nem tűnt volna helyénvalónak. Egyiküknek volt szüksége arra, hogy mindenkit vitathatatlanul, magától értetődően meggyőzzön, egészen a szerénységgel, kicsinységgel összekapcsolódó üzenetükig: Mária Mennybevételéről nevezett Ágoston-rendi kis nővér, Mária kistestvére… Ami velük történt, ez az erőszakos halál egyfajta folytonosságba illeszkedett, melynek mérföldkövei világossá váltak. Azok, akik meggyilkolásukat vállalták, a halálukat nem sajátíthatták ki. Az valaki Másé, mint ahogy minden más is, mégpedig már hosszú idő óta. „Ez benne van a pakliban – mondta nevetve Henri – és akkor jön el, amikor Ő akarja. De azért nem akadályozhatja meg azt, hogy éljünk!” Talán ezt nevezik „halálra ítélt keresztényeknek”?

(A homíliák a Vigilia májusi számában jelentek meg.)

07/05/2026

Csermely Péter: A teológia titkos szubjektivitása – a misztériumok tükrében

Negyven év természettudományos tapasztalatával a hátam mögött már a teológiai tanulmányaim elején világos volt előttem, hogy teológusnak lenni lehetetlen dolog. Azért válik a teológia lehetetlen küldetéssé, mert a teológus nem teheti azt meg – ami a természettudós kezdő lépése –, hogy addig szűkíti vizsgálódása tárgyának a körét, ameddig úgy érzi, hogy korlátos módszertana és befogadóképessége immár a megmaradt törpeséget birtokolni tudja. Minden jó természettudós persze teljesen tisztában van azzal, hogy ez a „birtoklás” csak egy hiedelem. De mindaddig, ameddig bizonyítékok hosszú sorával igazolni tudja, hogy minden, a szakma adott állapotában elképzelhetőt megtett annak érdekében, hogy a birtoklása „teljes” legyen, a természettudós lelkiismerete nyugodt maradhat. A teológus már ennél a kiinduló lépésnél a legtöbb esetben megbukik.
Hogyan is birtokolhatná a teológus vizsgálódásának a tárgyát, ha egyszer a „tárgy” végső soron maga az Isten? És itt a helyzet mit sem változik akkor, ha a teológus Isten leképezéseinek egyikéből csak egy mikrorészt (például egy igeszakaszt, szentségértelmezést stb.), vagy a befogadás, illetve a hatástörténet egy mikrorészét vizsgálja (például az igehirdetés megértésének egy kérdését, egy adott teológus adott században való recepcióját stb.), hiszen a teológus képtelen megszabadulni attól, hogy amiről beszél, annak a leglényegibb tulajdonsága, hogy Istennel összefüggésben áll, azaz: nem választható el a Teljességtől. Gyönyörű az, ahogyan Hans Urs von Balthasar felsorolja, hogy hányféleképpen próbál egy teológus „úrrá lenni a túláradó teljességen”: szédítő tornyokat felhúzó műalkotásokat épít (Bonaventura), enciklopédikus áttekintést ad (tomisták), felvállaltan töredékes (Cusanus), utalásokkal teljes (Szalézi Szent Ferenc), labirintusszerű formát épít (Ágoston), régiségkereskedést nyit (Alexandriai Kelemen) stb. „De soha egyetlen teológus sem merítheti ki ezt az egységet, hiszen korlátozott módon érti meg a hit valóságát, és már az is éppen elég, ha hitbeli tudása nem ellentmondásos, és fejlődni is képes.”
„A teológia titkos szubjektivitása” címválasztás a teológus létforma másik lehetetlenségét fogalmazza meg. A teológiában ugyanis a szubjektivitás messze nem csak olyan felvállalt, a vizsgálódás célját jellemző módon jelentkezik, amikor a teológia a szubjektum reakcióját, reflexióját, leképezését stb. vizsgálja a saját összefüggéseiben. A szubjektum a teológiának messze nemcsak a tárgya, hanem (a teológus szubjektumaként) benne van a teológiai vizsgálódás minden egyes elemében is. A teológus szubjektivitása ugyanis több kell, hogy legyen a Polányi Mihály által leírt általános tudományos szubjektivitásnál. Miért? Mert ahogyan Paul Tillich megfogalmazta, teológus csak az lesz, aki nem „kívülről nézi” és elemzi a teológiát, hanem belül van a „teológiai körön”, azaz végső meghatározottságaként tekinti a keresztény üzenetet. Emiatt a teológusnak a szubjektuma aktívan be kell, hogy vonódjon a teológus kutatásaiba, gondolkodásába és okfejtésébe. Így tehát a teológus nem teheti meg, hogy semmilyen személyes viszonyt ne alakítson ki Istennel, illetve ennek a személyes viszonynak zéró fontosságot tulajdonítson. A teológusnak ezt a (vizsgálódásának lényegi pontját képező, levetkőzhetetlen, mert őt a „teológiai körbe” beemelő, de sokszor nem tudatos) szubjektivitását nevezem „a teológia titkos szubjektivitásának”.
Írásomban a teológia titkos szubjektivitásának néhány következményét igyekszem bemutatni. Ezek a következmények leginkább hitünk szent titkainak, a misztériumoknak az értelmezésében mutatkoznak meg, hiszen a teológus itt kerül a leginkább abba a (sokszor tudat alatti) „csapdahelyzetbe”, hogy olyan jelenségekről kell a kijelentéseit tudományos alapossággal megfogalmaznia, amelyeknek a Biblia egészének gyönyörűséges összhangzatán alapuló lényege túlmutat a mindennapi valóság kézzelfogható tapasztalásain.

(A teljes írás a Vigilia májusi számában jelent meg.)

06/05/2026

Nagy Lea: In memoriam Papae

Láttam, amennyit lehetett –

a kocsiból kilógott egy kéz.
Nem markolt, nem szorított,
csak intett felém,

mint mikor a csend
hirtelen rámutat valamire,
de nem magyarázza el.

Nem szólt hozzám, csak intett.
Nem volt sem tömjén,
sem arany, csak az út pora,

a kerekek súrlódása és a kéz:
kilógva a világból,
még egyszer hazafelé.

Láttam, amennyit lehetett.

(A költő néhány verse a májusi Vigiliában olvasható.)
https://www.youtube.com/watch?v=3oNz3qivIwM

05/05/2026

Orosz Gábor Viktor: A szegények iránti szeretet ökumenikus alap

XIV. Leó pápa 2025. október 4-én, Assisi Szent Ferenc emléknapján adta ki a Dilexi te kezdetű apostoli buzdítást, amelynek teljes alcíme a következő: A szegények iránti szeretetről. A szöveg különleges egyháztörténeti prológussal indít, hiszen a dokumentumot eredetileg Ferenc pápa kezdte el kidolgozni élete utolsó hónapjaiban, XIV. Leó pedig azt – saját reflexióival kiegészítve – közzét***e pontifikátusa kezdetén. Már ez az előtörténet önmagában teológiai üzenet, mert a szegények iránti elkötelezettség nem egyetlen pápa személyes programjának függvénye, hanem a péteri szolgálat folytonosságának szerves része. A jelen írás arra vállalkozik, hogy XIV. Leó buzdítását ezen összehasonlító egyháztörténeti kontextusban értelmezze, különös tekint***el a protestáns szegénygondozás sajátosságaira, amelyekre a pápai dokumentum – természetéből adódóan – érdemben nem tér ki, amelyek azonban az ökumenikus párbeszéd szempontjából komoly relevanciával bírnak.

A szegény mint Krisztus teste
A Dilexi te teológiai sarokköve Jézus példázatának egyik sora: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel t***etek, velem tettétek” (Mt 25,40). A pápa e bibliai idézetet nem egyszerűen erkölcsi felszólításként értelmezi, hanem krisztológiai kijelentésként, mert a szegény nemcsak Krisztus segítségre szorult ember, hanem – teológiai értelemben – maga a szenvedő Krisztus alakja a történelemben. A dokumentum hangsúlyozza ezért, hogy a szegényekkel való kapcsolat „alapvető módja a történelem Urával való találkozásnak”. Ez az istenélmény-teológia a Dilexi te egész érvelésének súlypontja, és megkülönbözteti a humanitárius érveléstől.
Itt érdemes rámutatni arra, hogy szemben a görög–római, pogány istenfogalommal, amelynek keretei között az istenség az egyén sorsával szemben legtöbbször közömbös marad, a zsidó–keresztény hagyomány a pártfogó, a szegény kiáltását meghallgató Isten cselekvését mutatja fel. Paul Veyne klasszikus megállapítása szerint „a kereszténység diadala egy erős kisebbséget juttatott abba a helyzetbe, hogy egész társadalmakat érzékenyítsenek a szegénység iránt”. A Dilexi te ezt az antropológiai fordulatot hangsúlyozza azzal, hogy a szegények befogadása nem karitatív lehetőség, hanem az evangelizáció nélkülözhetetlen feltétele.

(A teljes írás a Vigilia májusi számában olvasható.)

Cím

Piarista Köz 1
Budapest V. Kerület
1052

Telefonszám

+3614864443

Weboldal

http://www.vigilia.hu/

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Vigilia Szerkesztőség új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

Parancsikonok

Szeretnéd, hogy a(z) vállalkozásod elsőként szerepeljen az Média Cég tematikájú vállalkozások között Budapest V. kerület városában?

Megosztás

Kategória

Kiadó