15/06/2026
Három évvel a feleségem halála után a Sevcsenko parkban lévő padunkhoz ültem egy vörös rózsával, és megláttam egy nőt, aki pont úgy nézett ki, mint aznap, amikor először találkoztunk. Ott ült, ahol az én Mariám egyszer nevetett az esetlen vicceimen, és izgalmában egy régi bőrtáskát gyűrött a kezében. Annyira rosszul lettem, hogy megragadtam a pad támláját, mire a nő felállt, és megkérdezte: „Ön Pavlo Ostapenko?” Aztán azt mondta, hogy Szolomija a neve. Így szerettük volna elnevezni az első lányunkat – egy lányt, aki, mint mondták, hatvan évvel ezelőtt halt meg a szülészeten. Csendben voltam, mire elővett a táskájából egy megsárgult borítékot, amelyen elhunyt feleségem kézírása állt. Ez állt rajta: „Pavlónak. Csak neki.”
Minden év november 7-én odamentem ehhez a padhoz.
Először a parkba mentem, és csak aztán a temetőbe.
1964. november 7-én itt kértem meg Mariának a kezét. A gyűrű fél számmal nagyobb volt, remegtek az ujjaim, és mindent megértett, mielőtt időm lett volna kinyitni a dobozt.
„Pasa, most megkérsz, hogy vegyelek feleségül, vagy megméred a vérnyomásomat?” – kérdezte.
Annyira összezavarodtam, hogy a „légy a feleségem” helyett azt mondtam:
„Légy a sorsom.”
Ezzel ugratott életem végéig.
„Én kértelek meg, Pasa. Most ne panaszkodj, hogy a feleséged makacs.”
Tényleg makacs volt.
A régi fényképeken gyakran elnézett. Megkérdeztem:
„Megint valami a fejedben van?”
Azt válaszolta:
„Ha elmondom, csak útban leszel.”
És nevetett.
A padon ülő nő felállt, és kiszáradt a szám. Fiatal. Harminc éves, talán egy kicsit idősebb. Világos kabát, sötét haj, ujjai a táskája fogantyúján szorulnak. De a legrosszabb az arca volt. Mintha egy olyan személy jött volna hozzám, akinek nem itt kellene lennie, abból a távoli napból.
– Ön Pavlo Ostapenko? – ismételte meg.
Bárhol megtanulhatta volna a nevemet. De még mindig hátborzongatónak éreztem magam.
– Ki maga? – kérdeztem.
Lesütötte a szemét.
– A nevem Szolomija.
Ujjai széttárultak, és a rózsa a nedves csempére hullott.
Előző nap esett az eső. A pad még nem volt száraz. A nő lehajolt, felvette a virágot, és átnyújtotta nekem.
Nem fogadtam el.
– Ki mondta neked ezt a nevet?
Hüvelykujjával végigsimított a táskája fülén.
– Anya.
– Milyen anya?
– Az anyám neve Olena volt. De mielőtt meghalt, azt mondta, hogy nem ez volt az első név, amit kapott.
Le kellett ülnöm. Olyan hirtelen felhúztam a térdem, hogy majdnem elvét***em a padot.
Felém lépett, majd megállt, és csak várt.
– Beszéljen – mondtam.
Leült mellém. Nem közvetlenül mellém. „Anyám hat hónapja halt meg. Rákban. Mielőtt meghalt, adott nekem egy doboz dokumentumot. Volt benne egy levél. És egy boríték. Ez állt rajta: »Add oda Pavlo Ostapenkónak, ha élve megtalálod.«”
Nevettem, és magam is hallottam, milyen rosszul sült el a dolog.
„Él. Gyönyörűen megírva.”
Szolomija kivette a borítékot.
Azonnal felismertem a kézírást.
Maria kissé ferdén írt, mintha a levelek egymás után özönlenének. A jegyzetei még mindig a szekrényeimben voltak: „Pasa, vegyél élesztőt!”, „Ne felejtsd el a tablettákat!”, „Oksana hívott, ne morgolódj.”
A borítékon ez állt:
„Pavlovnak. Csak neki.”
Még mindig nem akartam átvenni. Amíg a levél Szolomija kezében volt, úgy tehettem, mintha tévedés lett volna.
„Maria már három éve nincs itt” – mondtam.
„Tudom.”
„Honnan jött?”
„A lányod mondta.”
Felnéztem. „Okszana?”
Szolomija bólintott.
„A közösségi médián keresztül találtam rá. Írtam neki. Egyszer válaszolt. Azt mondta, hogy minden évben jössz ide egy rózsával. És többet nem írt.”
Oksana tudott a padról. Én magam mondtam el neki a temetés után, amikor egyenesen a temetőbe akart vinni.
„Először a parkba” – mondtam.
Ekkor sírva fakadt:
„Apa, miért kínzod magad?”
„Nem azért megyek oda, hogy kínozzam magam.”
Az évek során egyre nehezebben nézte, ahogy minden novemberben megveszem ezt a rózsát, és elmegyek a régi parkba. Nem vitatkozott. Csak sóhajtott a telefonba:
„Apa, ne felejtsd el ellenőrizni a vérnyomásodat.”
„Megnézem.”
„És ne ülj ott túl sokáig.”
„Ne légy parancsolgatós.”
Elhallgatott. Oksana mindig aggódott.
„Miért jöttél?” – kérdeztem.
Szolomija a borítékra nézett.
„Hogy megtudjam, ki volt a nagymamám.”
„A nagymamád?”
„Ha igaz a levél.”
Szünetet tartott, majd azt mondta:
„A feleséged azt írta, hogy ha nem vagy hajlandó elolvasni, akkor egy mondatot kell mondanom.”
„Mit?”
Szolomija egyenesen a szemembe nézett.
„Pasa, bocsáss meg nekem azért az éjszakáért a szülészeten.”
Elvettem a borítékot.
Mi az ijesztőbb: hatvan évvel később megtudni az igazságot – vagy rájönni, hogy egész idő alatt mellettem feküdt, és arra várt, hogy valaki merje elolvasni?
KÖSZÖNÖM, HOGY EDDIGI PONTIG OLVASTÁL
Folytatás hamarosan...
💬 👇