19/09/2026
A gyermekvédelemben töltött eddig időm legnehezebb éjszakája:
Egyelőre írni is nehéz a tegnap estéről. De muszáj. Egyfelől, mert azokra is tartozik, akik régóta támogatják a gyermekmentő munkámat, erkölcsileg, anyagilag is. Másfelől a tragédia tanít is.
Tegnap este órákat ülve a balestei központ műtője előtt, aztán az intenzíven az őrző előtt, visszatekertem az üzenetváltásainkat, az elcsúszásoknál a hiányzó szavakat kerestem. Mit kellett volna másként.
Hogy miért nem tudtam jobban segíteni.
Soha nem mondtam le róla, még akkor sem, amikor szerintem ő magáról igen. Akkor sem mondtam le róla, amikor hagytam, hogy menjen, mert már nem tudtam, hogyan, mivel tarthatnám vissza.
Január óta voltak nagyon nehéz napok, hetek is. Volt, amikor nem tudtam róla hetekig, mert menni akart a maga feje után és nem zárhattam be, csak az ész érveket sorolhattam és mondogathattam, hgy "én hiszek benned".
És megmaradhattam annak, aki mindig ott van a túlsó parton, az origo, ahol mindig van esély, ahova mindig visszatérhet, ha úgy érzi, hogy szenvedett már eleget és most elindulunk előre.
Ez egyfelől azért is van így, mert éppen ezért kezdtem gyermekvédelemmel foglalkozni, hogy azok, akiknek mindenki hátat fordít, akik tizennyolc évesen ott találják magukat egyedül az utcán, nincs senkijük és semmijük, legyen kihez forduljnak.
Az akartam lenni, aki ad egy esélyt azoknak is, akiknek addig senki.
Aztán meg vele egyébként is nagyon különleges kapcsolatunk épült.
Rettenetesen mélyen volt azon a januári napon, amikor megtaláltam: remegett, sírt, fel-alá járkált idegesen. Tele volt hegekkel a karja, olyan vastagon, amilyet előtte sosem láttam.
Elfogadott, közel engedett annyira, hogy meséljen az odáig vezető útról és aztán a kezembe adja az életét, hátha lehet még vele valamit kezdeni.
Idehoztam a közelembe, ahol munkát és szállást is kapott. Minden nap mentem hozzá. Hol ebédet vittem, hol egy doboz cigarettát és mindig meghallgattam.
Egy nap megkérdezte, hogy miért nem engem választott és miért nem én szültem meg és így hogy nem lehetnék-e mégis az anyukája.
Igyekeztem az lenni, egy féltő anyafigura, aki szeretettel terelgeti, bíztatja és aki sosem haragszik meg annyira, hogy ne adjon szeretet, amikor kell.
Hiába nem maradt meg itt, ahová először elhelyeztem, sőt a későbbi hónapoknak is megvoltak a vargabetűi igyekeztem, hogy megmaradjak biztos pontnak, olyan nevelő anyának, aki azért kemény és határozott és nem enged abból, amiből nem lehet, de aki mindig odasiet ha baj van.
Tegnap délután érkezett a telefon.
Elgázolta egy taxi az Aréna Plázánál. A nyolcsávoson próbált átrohanni. Nem sikerült.
Már a helyszínen intubálni kellett.
Most súlyos koponya sérüléssel fekszik egy intenzív kórteremben, gépekre kapcsolva és nem tudom felébred-e.
A telefonáló rendőr hozzátartozót keresett. Neki csak én vagyok. Ezt ő maga mondta még nemrég: "Anyám, én csak neked kellek."
Egyébként ebben nem volt igaza. Az alapítványunk is teljes mellszélességgel áll mellette és támogatja most is, a legnehezebb pillanatokban, bár ő most ennek nem lehet tudatában. És az elmúlt egy évben nálunk, velünk kapott olyan segítőket, barátokat, akik most velem együtt imádkoznak az életéért.
Renivel pont a minap simítottuk végig az udvarukon betonba karcolt monogramot, amit egy hétvégén ott hagyott és beszéltünk arról, hogy valahogy máshogy kellene megpróbálni, hogy ezt a gyerekmentést igen is sikerre vigyük.
Szóval elindultam, vidékről.
Az odaút sokkal hosszabbnak tűnt mint máskor. Ott akartam lenni, elmodani, hogy nincs egyedül, hogy szükség van rá, hogy ne adja fel.
Legalább négyféle vélekedést hallottam orvosoktól az esélyekről. Azt hiszem talán mindegyiküktől a saját hite szerint.
Volt egy hematoma, jelentős, agyi duzzanat, amiért el kellett távolítani a koponya egy darabját. Annyi cső lógott ki belőle, hogy meg sem tudtam simogatni rendesen az arcát, amikor végre bejutottam hozzá.
Amikor a gépek sípoltak, ahogy néztem az összetört 21 éves testét...pontosan ettől féltem annyira. Pont ezt nem akartam.
Amikor Lacika halála után elkezdtem valamit, annak éppen az volt a célja, hogy ez soha többé ne történjen meg, mégis annyira érzetem minden alkalommal, amikor eltávolodott, hogy vajon meddig van még kiút, hogy ha most sem sikerül, akkor nem csak ő bukik el, hanem én is.
Egy dolog biztos és erre ígértet tettem. Többé nem lesz egyedül. Mindenben mellette állunk és bármilyen út is vár rá ezután, a legjobb tudásunkkal és teljes szívvel kísérni fogjuk rajta.
Várom, hogy 16 óra legyen, amikor hívhatom a kórházat.
Ma megpróbálják felébreszteni, hogy kiderüljön reagál-e...
Mivel éjjel értem haza és azt mondták, úgy is csak pár perc lesz, utána altatni fogják, hogy regenerálódjon, ma nem mentem fel újra.
Várom a híreket.
És próbálok kevesebbet sírni és még többet imádkozni.
Hálásan köszönöm az alapítványunk kuratóriumának és mukatársainak az áldozatkész hozzáállását. A legjobb embereket választottam, ezt most bizonyítják be igazán.
A fiunkra ha Isten segítségével túléli, nagyon hosszú és nehéz rehabilitáció vár majd, ami után otthoni körülmények között is megfelelő ellátást kell majd biztosítanunk számára.
Hálás szívvel köszönöm, ha támogatjátok ezt a vállalást.
Nem Vagy Egyedül Velünk Alapítvány
11746005-25756162-00000000
Külföldről:
IBAN: HU13 1174 6005 2575 6162 0000 0000
SWIFT/BIC: OTPVHUHB
Figyelmeztetés: ha valaki privát üzenetben jelentkezne és pénzt kérne a nevemben, akár erre a rehabilitációs kezelésre, az nem én vagyok!!!!
