27/04/2026
IRODALMI VERSENY KÖZÖNSÉGDÍJ SZAVAZÁS📖✒️
Műfaj: novella
Készít***e: Nábozny Natasa
----------------------------------------------------
ISTENES GONDOLATOK
Isten, úgy, ahogyan senki más nem látja – és ezt talán nem is azért, mert rejtve volna, hanem mert nincs benne semmi abból a szándékból, amely láthatóvá akar válni, ezért marad zárójelben, mintha maga is visszavonná magát minden kijelentés elől –, és mióta mama meghalt, nem gondoltam rá ilyen tisztán, vagy inkább úgy, hogy nem volt szükségem arra, hogy gondoljak rá, mert amikor eszembe jutott, és valamiképpen – nem akarattal, hanem inkább egy belső elmozdulással – megidéztem, akkor nem egy kép jelent meg, hanem egy egész jelenlét, amely nem különült el az emlékeimtől, hanem azokból állt össze, mintha minden, ami valaha történt, egyszerre lenne ott, körülvéve és mégis áthatva mindazzal, amit addig csak különálló darabokként tartottam számon. Három hónap telt el azóta, és ahogy visszagondolok arra a napra, amikor a halálos ágyán ültem, már nem az események sorrendje marad meg, hanem az a különös, nehezen megfogható nyílás, amely akkor jelent meg, amikor ő – teljes nyugalommal, mindenféle erőfeszítés nélkül – mintha meglátta volna azt, amit én csak később próbáltam megérteni, hogy nem egy kapu nyílik meg, hanem inkább az a határ tűnik el, amely addig elválasztotta attól, ami mindig is jelen van, és ebben a mozdulatlan felismerésben volt valami olyan bizonyosság, amely nem igényelt megerősítést. És amikor később megpróbáltam felidézni azt, amit akkor látott – a felhők között megnyíló, feketének tűnő, mégsem sötét mélységet, amely inkább tűnt egy végtelen tér meghívásának, mint valaminek, ami elnyel –, akkor vált világossá, hogy nem egy hiány felé tartott, hanem egy olyan teljesség felé, amelyet addig csak töredékekben élt meg, azokban az apró, ismétlődő mozdulatokban, amelyekkel a horgolásai során nem egyszerűen tárgyakat készített, hanem valamiképpen kifejezte mindazt, amit nem mondott ki, és ezekben az egyszerű ruhákban, kiegészítőkben, amelyek első pillantásra semmiben sem különböztek más tárgyaktól, mégis ott volt valami, ami nem a formához tartozott, hanem ahhoz a figyelemhez, amellyel létrejöttek. Egy élet sűrűsödött össze ezekben az apró darabokban – nyolcvannégy év nem időként, inkább jelenlétként –, ott a sarokban álló horgászbotban, amely már nem egyszerű tárgy, szerelem, ami magában hordozza mindazt, ami körülötte történt, a karácsonyi üdvözlőlapokban, amelyek évtizedeken át őrizték ugyanannak az érzésnek különböző alakjait, és azokban a rajzokban, amelyeket tőlem kapott, amikor még nem tudtam pontosan, mit csinálok, csak próbáltam megmutatni valamit, ami bennem volt, és ez a próbálkozás nem maradt külön attól, ami most látható, hanem ugyanannak a jelenlétnek a része a múltban. Ebben volt az ő hite is, egy csendes bizonyosság, amely nem vált külön attól, amit megélt, nem emelkedett ki a mindennapokból, mindig ott volt benne, abban, ahogyan a tárgyakhoz nyúlt, ahogyan figyelt, ahogyan jelen volt, és ez a jelenlét nem változott, nem lett több vagy kevesebb, csak most jobban észrevehető és teljes. Az asztalon heverő könyvecskét kinyitva hullottak belőle a képecskék, amelyek az oldalak között jelzőként emlékezt***ek az életnek és időnek fontos pillanataira, melyekben a felismerések és kegyelem lakozott. Bérmálási emlék, Tatabánya, 1953. október 18., és ezek a szavak nem egy múltbeli eseményt jelölnek, hanem jelen vannak ugyanúgy, ahogy a tárgyak, ahogy a mozdulatok, és ahogy a figyelem rájuk kerül, nem történik váltás, csak világosabb lesz, hogy ez mind egyben van. És ebben az egyben levésben nincs hiány, nincs keresés, nincs olyan pont, ahova el kellene jutni, mert ami van, az teljes, és nem válik külön attól, aki észreveszi és aki átélte.
„Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás, hol áldás, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen.”
És ahogy ezt a mondatot nézem a körbehímzett papíron, mély levegőt veszek, mert érzem az egyszerűség mögött az életnek egy megállapítását, amit sok olyan házban éreztek már, ahol ezen erkölcsi dilemmák az épeszű ember számára evidensek.
„A lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.”
A szavak egymás után jelennek meg, és nem különülnek el egymástól, úgy összeérnek, mintha ugyanannak a valóságnak különböző pontjai lennének, amelyek egyetlen irányba mutatnak.
„Látogasd meg, kérünk, Urunk, családi hajlékunkat, és az ellenség minden cselekvését messze űzd el tőlünk. Szent angyalaid lakjanak velünk, és őrizzenek minket, hogy Krisztussal virrasszunk, és békében aludjunk.”
A mondat belép a térbe, és valami elcsendesedik körülötte, mintha a kimondás maga hozná létre azt, amit kér.
„Istenem, meg kell halnom, nem tudom, mikor és hogyan, azt azonban tudom, hogy ha halálos bűnben halok meg, örökre elkárhozom. Édes Jézusom, a te szent halálod emlékére add meg nekem a jó halál kegyelmét.”
Itt a hang mélyebbre kerül, a szavak súlya megnő, és minden, ami addig körülötte volt, egy pillanatra háttérbe húzódik.
„Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet.”
Egyetlen mozdulat marad, amely nem igényel magyarázatot. No comment.
„Asszonyunk, Szűz Mária, amikor elérkezik életünk vége, kérd értünk szent Fiadat, hogy boldog halált adjon nekünk.”
Katartikus mozdulatból az elfogadás és alázat, amikor tudja a sorsát és keresztjét cipelni egyszerre, miközben a hite a legnehezebb sorsban lesz a legerősebb.
És ezek között a megszólalások között ott vannak a tárgyak, a horgolások, a régi lapok, az emlékek, amelyek nem külön történetekként jelennek meg, most egyetlen sűrű jelenlétként, és amikor az ember rájuk néz, nem azt látja, hogy mi volt, hanem azt, hogy valami még mindig itt van bennük, csendesen, felismerhetően. És így történik meg az is, hogy egy egyszerű üveg baracklekvár többé válik annál, mint ami, mert abban a mozdulatban, ahogyan elkészült, ott maradt mindaz, ami létrehozta, és ez a jelenlét nem különül el attól, amit Istennek nevezünk, hanem ugyanabban a rendben helyezkedik el, amely mindenben felismerhető, ha az ember elég ideig marad mellette…
A temetőben nincs élet, és mégis, amikor belépsz, nem az üresség fogad, hanem valami sűrűbb jelenlét, amely nem mozdul, nem változik, csak tart, és ebben a tartásban egyszerre jelenik meg a szeretet, az emlék, a szomorúság, a hiány, a fájdalom és a gyász, mintha ezek nem egymást követő állapotok lennének, hanem ugyanannak az egyetlen tapasztalatnak a különböző arányai, és az ember, ahogy ott áll, nem tudja őket szétválasztani, csak hagyja, hogy átjárják, mert minden kísérlet, amely eltolná vagy elhalkítaná őket, visszafordul, és nagyobb erővel tér vissza, mint ahonnan elindult. És eközben világossá válik, hogy a halál nem ismétlődik, csak a találkozások változnak, és amikor más hal meg, nem a saját végességeddel szembesülsz először, hanem azzal a mozdulattal, ahogyan ellenállsz neki, mintha meg lehetne győzni valamit, ami nem vitatkozik, csak elvégzi azt, ami rá tartozik, és abban a csendes, személytelen pontosságban, amellyel közelít, nincs sem sietség, sem késlekedés, csak egyfajta rend, amely akkor lép működésbe, amikor a test, az elme és az idő már nem tartja tovább azt, ami addig hevesen izzott, és ilyenkor nem elvesz, inkább végez, és ezzel együtt valami könnyebbé válik, nem kívül, hanem ott, ahol addig a lét ismeretlen feszültsége tartotta egyben az egészet.
És amikor felidéződik az a kép, amely a feltámadásban nem lezárásként, hanem áttörésként jelenik meg, akkor a halál elveszíti azt a kizárólagos jelentését, amelyet addig ráruházott az ember, és megnyílik egy másik irány, amelyben nem az a kérdés, hogy mi ér véget, hanem az, hogy mi az, ami továbbvihető, és ebben a felismerésben nem a hit formája válik döntővé, inkább az a közös belátás, amely minden hagyomány mélyén ott húzódik, és amely nem tanításként, hanem irányként működik. Mert bár különböző szavakkal mondjuk ki, mégis ugyanarra mutat: arra a lehetőségre, hogy az élet nem zárul le azzal, amit látunk, hanem átrendeződik, és ebben az átrendeződésben a súlyok elmozdulnak, a terhek lehullanak, és az, ami addig széttartott, egyszer csak összeér, és ebben az összeérésben nincs kényszer, nincs hiány, csak egyfajta tisztaság, amely nem kíván semmit hozzátenni önmagához. És ahogy innen visszanézünk arra, amit életnek nevezünk, lassan megfordul a nézőpont, és már nem az tűnik kérdésnek, hogy mi történik majd, hanem az, hogy mi az, ami most történhetne, mert ha valóban létezik egy olyan állapot, ahol a jelenlét nem szorul rá a bizonyításra, ahol a kapcsolódás nem igényel erőfeszítést, ahol a tevékenység nem válik kényszerré, hanem visszatér ahhoz, amit az ember szeret, akkor ennek a lehetősége nem később kezdődik el, hanem már most is hozzáférhető, csak másként kellene tartani magunkat benne. És ekkor válik láthatóvá az is, hogy a nehézség nem abban áll, hogy ez elérhetetlen volna, hanem abban, hogy mennyire mélyen szoktunk hozzá egy másik működéshez, amely folyamatosan eltereli a figyelmet erről az egyszerűségről, és így történik meg, hogy miközben keressük azt, ami békét ad, újra és újra elhaladunk mellette, mert nem illeszkedik ahhoz a tempóhoz, amelyben élünk. És mégis, ahogy az ember ott áll a temetőben, és nem siet el, hanem hagyja, hogy mindez végigmenjen rajta, valami lassan átrendeződik, és nem a gondolat szintjén, hanem mélyebben, ott, ahol a jelenlét elkezd önmagára találni, és ebben az elmozdulásban már benne van az a visszatérés, amely nem a múltba vezet, hanem az életbe, abba az életbe, amely nem hangosabb vagy látványosabb, csak tisztábban van jelen…És ahogy ez a kép összeáll, nem egy elképzelt világ jelenik meg, hanem valami ismerős, amit már láttál, csak nem figyeltél rá így, egy tó, körülötte fák, virágok, emberek, akik nem sietnek, akik tudják, hogy mit csinálnak, és nem kérdés számukra, hogy együtt vannak. Kis közösségek alakulnak ki, családok, ahol mindenki része annak, ami történik, nincs különválás, nincs elszakadás, az együttlét természetes, nem kell hozzá magyarázat. A nők együtt vannak, gyógynövényeket szednek, főznek, beszélgetnek, figyelnek egymásra, és amit csinálnak, annak értelme van, mert gondoskodásból történik, és ez látszik is rajta. A férfiak építenek, terveznek, beszélnek, próbálják kitalálni, hogyan lehetne ez a világ jobb, kényelmesebb, élhetőbb, és amit létrehoznak, az használható, és benne van az a szándék, hogy valami működjön. A gyerekek játszanak, faragnak, tanulnak, és közben benne vannak ebben az egészben, nem külön, hanem részeként, és amit csinálnak, az már előkészíti azt, amit később folytatni fognak. És ebben az egészben Isten nem külön jelenik meg, nem kell keresni, mert benne van mindenben, abban, ahogyan élnek, ahogyan figyelnek egymásra, ahogyan dolgoznak, és ez nem egy gondolat, hanem egyszerűen látható. És ekkor válik világossá, hogy amit földi paradicsomnak nevezünk, az nem máshol van, hanem itt, és nem később kezdődik, hanem akkor, amikor az ember így kezd élni. És ebben a felismerésben ott van a hála is, kevésbé hangosan, csak egyszerűen, amikor visszagondolsz arra, aki ezt megmutatta neked, arra, ahogyan élt, ahogyan szeretett, ahogyan aggódott, és közben mindent látott tisztán. És így érted meg azt is, hogy amikor lehunyta a szemét, az egy folyamat része volt, nem hirtelen történt, már korábban elkezdődött, és végül csak beteljesedett.
Számmal érzem az ízeket, a selymes, habos kávé végigfut a számon, a mandula íze egyszerre van jelen a nyelvemen és a szájpadlásomon, és közben hallom, ahogy egy biciklis mellettem, félhangosan, mégis tisztán kimondja, hogy „gyönyörű idő van”, és ez a mondat nem marad meg körülötte, hanem beleér ebbe az egészbe, amit látok és érzek.
Hallom a víz csobogását, a kajakosok iránymutatásait a tatai Öreg-tavon, a hangok nem keverednek össze, hanem megférnek egymás mellett, és ettől az egész tér élővé válik, nem zajos, csak jelen van. Isten teremt***e ezt, és ez nem egy gondolatként jelenik meg, hanem abban, ahogyan minden a helyén van, ebben az egyszerűségben és rendben, a hangokban, az ízekben, a szagokban, amelyek nem különállnak, mindannyian összeérnek. A langyos szél borzolja a hajam, végigsimít a karomon, befúj a pólóm ujja alá, a nap az arcomat melegíti, a homlokomat, és ez az érintés nem múlik el azonnal, hanem ott marad, egy ideig.
„Jézus nem azért jó, mert szenvedett, azért szenvedett, mert jó volt.” – Fodor Ákos
A víz felszínén csillog a nap, kék az ég, a fák tisztán kirajzolódnak, az erdő sűrű, a távolban rusztikus épületek állnak, nem idegenek ettől a képtől, beleilleszkednek. Az emberek körülöttem vidámak, pihennek, néznek, beszélgetnek, sportolnak, és nem történik semmi rendkívüli, mégis minden a helyén van, és ebben a helyén levésben van az, amit eddig kerestem. Meleg van, lágy szél fúj, süt a nap, meleg a pad, finom a kávé, a bőröm lélegzik, melegszik, veszi fel azt az energiát, ami körülvesz, és ebben az egyszerű jelenlétben nem kell semmit hozzátenni ahhoz, ami történik. Érzem, hogy a gondolataim újra és újra elindulnának, véleményt formálnának, értelmeznének, és ekkor felállok, és továbbmegyek az erdő felé, a csendbe, a természetbe, ahol kevesebb a zaj, ahol a figyelmem nem ugrik szét, hanem visszahúzódik, és ahogy lépek befelé, ugyanúgy lépek be önmagamba is, egy nyugodtabb, tisztább térbe.
..Mást akartam írni, más irányba indultam, és mégis ez történik, mert ami most fontos, az nem az, amit előre elterveztem, és ebben van egyfajta rend, amely nem kér visszaigazolást, csak működik. És ebben a térben jelennek meg azok az emberi kapcsolatok, azok a találkozások, amelyek nem túl hosszúak, nem mindig folytatódnak, mégis megmaradnak, nők, asszonyok, akikkel az élet egy rövid időre összeér, és ez az összeérés nem múlik el nyomtalanul. Elég egy mondat, ha tiszta, ha szeret***el mondják ki, ha akkor hangzik el, amikor kell és van befogadás, mert a tudat kitágult, és ez a mondat nem tűnik el, hanem beépül, és később válik igazán érthetővé, amikor már látod, hogy hatással volt arra, ahogyan élsz. És ahogy figyelek, egyre világosabbá válik, hogy minden találkozás hordoz valamit, és amikor nem sietek ítéletet alkotni, amikor nem vetítem rá a saját gondolataimat arra, amit látok, akkor megnyílik egy másik tér, ahol az elfogadás természetes, és ebben az elfogadásban jelenik meg a szeretet, csendesen, magától értetődően. Ahogy az energia a farokcsontomtól elindul, és lassan, csavarodva emelkedik felfelé a szívem irányába, majd tovább halad, és a homlokomnál egy finom meleg, mégis határozott nyomásként jelenik meg, mintha egy bimbó feszülne belülről, és ebben a feszülésben a fejtetőm kinyílik, mint egy virág Isten felé...
Tata, 2026. tavasz
