23/10/2025
Az 1956-os forradalom emlékére
Összeállítás Máté Imre verseiből, aki költő és a szabadságharc résztvevője is volt, ezért annak leverésekor menkülnie kellett.
Kelet hírnöke
Kelet küldött engemet
asszony keblére vértnek,
mert villámlás tekintetem,
szavam ég zengése,
tenyerem elefántcsont emlők nyoszolája.
Bátran szólok magamról.
Én hírt szövök számban.
Kelet hívó szavát
ős rostból én tilulom.
Gyöngéddé mérhetetlen erőm nemesített.
Ellenkezésül támadtam,
méltónak hadak élére.
Véres angyalok
bőszavú békéjét
cselekvésem napján bizony megrontom!
A szent tehenek
(Megjelent az 1956. október 6-i „Tiszta szívvel” című folyóiratban)
Áll a vonat, a nyílt pályán kint vesztegel,
az indítókarhoz nyúlni senki sem mer.
A szíveken vakhit és szent tisztelet ül,
aki morog is, csak a foga közül.
A mozdony rikolt, de talán rikoltása sem mer
átbukfencezni a szent teheneken.
Mert senki sem tudja, hogy mik is ezek, -
tehénistenek-e, vagy istentehenek.
Csámcsognak bambán, ravaszul hunyorognak,
s pár lépést tesznek előre – holnap.
A tömeg ujjong és csikordul máris a fék.
Rozsdás, nyikorog, de fordul a kerék.
Még el sem indul, a néhány hájas barom
újra csak ott fekszik a vágányokon.
S van még, aki a sínre abrakot dob nekik!
Igaz, mások az ostort emlegetik!
Tűzmadár és korommadár
Tűzmadár és korommadár,
kiégett, fekete határ
meg tűz színű, vérpiros ég, -
vörös tollak és feketék.
A tűzmadár fönt keringett,
valakinek messze intett
két szeme, két piros szirom,
És várt rá egy fehér liliom.
Korommadár észrevétlen
megjött, gyászfénnyel szemében,
hollóként sírván: kár, de kár,
és mégis jött a tűzmadár.
Tűzmadár jött, lobbant szárnya,
kigyúlt minden a határba’,
s kietlen, puszta hantokon
elpihen némán a korom.
Rozsdásodik az ősz
(1956. szeptember 23.)
Rozsdásodik az ősz már
vérvörösen,
itt-ott vérfolt csillog
a leveleken.
Ha lehullik a földre
a sok levél,
szomorú lesz az utca
és csupa vér.
Kócos
Kócost, a karcsú szőke leányt
a Corvin-köz hadából
szíven találta egy golyó...
Ha még tudnék sírni,
most zokogni volna jó,
mert fáj nagyon
a szép nő, a magyar nő,
a harcostárs halála.
Az is fáj, hogy jutalma
nem lesz soha hála. -
Amíg hős lelke mélyen alussza
örök álmát,
elorozzák tőle a pálmát.
hitvány, gyáva hímek,
kik utólag lopkodnak
dicső tetteket!
Nagy Imre
Ének régi hurokon új fájdalommal
Hallottad-e hírét,
hogyan esett tőrbe,
orosz kelepcébe,
orosz kelepcéből
bitóra mint jutott
Nagy Imre, magyarok
igaz reménysége?
Kezes szóra ment el
nemzetünk hasznáért,
hazánk javáért.
Hazánk ő javát
szavával szolgálni,
bátran sikra szállni,
semmi egyéb másért.
Hitszegő oroszok
ott bilincsbe verték,
börtönbe vetették.
Börtönbe vetetten
kegyetlen kinzással,
meg sok egyéb mással
mégis meg nem törték!
Azt kivánák tőle,
lenne árulóvá,
rút gyalázkodóvá.
Rút gyalázkodással
népe böcsületét
meg maga jó hírét
hogy bemocskítaná.
Mivel hogy meg nem tört
sem fenyegetésre,
sem sok kérlelésre,
sok kérlelés után
összetanakodtak,
és döntést is hoztak,
hogy elvesztik végre.
Éjfél meg hajnal közt
pirkadat előtt még
vesztő helyre vitték.
Vesztő helyre vívén
együtt néhány mással
hajnal hasadáskor
gonoszul megölték.
Kakas kiáltáskor
gyilkolták meg éppen,
nem is olyan régen.
Nem is oly rég óta
kakas kiáltásra
sirjából kiszállva
jár a temetőben.
Ha egy kakas szólna
szerte nagy világon
hajnal piruláskor,
hajnal pirulásra
akkor is fölkelne,
nagy vádat emelne
magyarok sorsáról.
Meneküléskor
Szívem Istenének ajánllak Hazám!
A szibériai bányák ónszínű nappalaitól félek,
és félek a szibériai éj szivárvány színeitől is.
Most mögöttem óriás szentjánosbogarak –
a fölgyújtott városok égnek.
Gyávák hordáiba beleszürkülve,
szélhámosok tarka karavánjainak letaposott útján
kihűlt ütőerű őrtornyok vázárnyékain lopakodva,
bevérzett aszfaltú városaidtól
én is szomorúan búcsút veszek már.
A bánatos őzgidaszemű honvágy
belém olt sárguló nyírfalevél színű ösztönöket.
Így megyek el,
de menekülő lábam nyoma a lápon reked.
(A képen: Máté Imre 1957-ben. A festmény Darázs Mária festőművész alkotása, aki Máté Imre felesége, harcostársa és öt gyermekük édesanyja volt.)
