28/08/2025
Most péntek este, 20 órától Darren Aronofsky filmjeiről beszélgetnek a Régen minden jobb voltban.
A "Pi" Darren Aronofsky pályájának 1998-as nyitánya, a megszállottság radikális allegóriája, amelyben egy matematikus az univerzum kódját kutatja, a világot kívánja felfejteni, de önmagát számolja fel. Ez a film teremti meg azt a gondolati és esztétikai nyelvet, amelyet Aronofsky a következő munkájában, a "Rekviem egy álomért"-ben (2000) más irányba terel: ott nem a számok és a kozmikus rend kísértése, hanem a drog és az illúziók uralma zárja börtönbe a hősöket. A két történet közös nevezője a megszállottság: egy olyan láz, amely elszakítja az embert a közösségtől, szociális izolációba taszítja, és végül a tudat kioltásában, leszedálásban találja meg a maga végpontját.
A "Pi" tehát nem pusztán debütálás, hanem az a mag, amelyből Aronofsky egész világképe kihajt: a kérdés, hogy mi történik, ha az ember a végtelenre vágyik, de a test és az elme korlátai nem bírják el a terhet. A film, melynek címe egyetlen jelből, egy matematikai konstansból áll, már önmagában jelzi: itt elsősorban nem történetről, hanem metafizikai kutatásról van szó. A „pi” egyszerre pontos és végtelen, egyszerre kiszámítható és kiismerhetetlen. Egy szám, amelynek mindenki tudja a jelentését, de senki sem tudja a végső alakját. Ebben a paradoxonban rejlik Darren Aronofsky alkotásának szíve.
Max Cohen (Sean Gullette) megszállottsága a film motorja. Matematikusként a világ minden jelenségében struktúrát keres: a Wall Street ingadozásában, a napraforgó spiráljaiban, a prímszámok végtelenségében. Az ő kérdése az emberiség örök kérdése: végső soron van-e rend a káoszban?
A modern tudomány hajnalától kezdve a matematika volt az a nyelv, amelyben a kozmosz titkai megfogalmazódtak. Pitagorasz a számokat isteni minőségek hordozóinak látta, Galilei a természet könyvét geometriai jelekkel teleírtnak nevezte, Newton az égi mechanikát matematikai képletekbe foglalta. Aronofsky filmje ennek az örökségnek radikális reflexiója. Max azonban nem egyszerűen tudós. Az ő kutatása nem laboratóriumhoz kötött, hanem egy személyes, őrület határán billegő zarándoklat. Ő a modern Prométheusz, aki nem tüzet, hanem képletet akar ellopni az istenektől - és éppúgy megsínyli merészségét.
A film egyik legerősebb rétege az, hogy Maxot két, egymástól távolinak tűnő világ próbálja kisajátítani. Az egyik a racionális logika: a Wall Street ügynökei, akik a számok titkos kódját csupán profitéhségük eszközévé akarják tenni. Számukra a minta egy eszköz, egy algoritmus, amelynek révén kontrollálható a piac, előre jelezhető a hullámzás. A szám itt nem több, mint fegyver a hatalomhoz és a gazdagsághoz.
A másik a szakrális logika: az ortodox haszid közösség, amely szerint a számok az isteni szavak lenyomatai. A héber ábécé numerikus értéke, a kabbalisztikus gemátria, a 216 jegyű titkos számsor - mind-mind a Tóra szívéhez vezető kulcs. Számukra a minta a transzcendenshez való közelítés eszköze.
A két világ látszólag ellentétes - profán kapzsiság és szent áhítat -, de mindkettő ugyanarra a totalitásra vágyik: birtokolni akarja a kódot, amely révén a világ kiismerhetővé, és ezáltal uralhatóvá válik. Aronofsky itt emeli allegorikus szintre a történetet: a tudás kisajátítása mindig a hatalom eszköze, akár arany, akár Isten nevében történik.
A spirál a film központi motívuma. Természeti formákban, galaxisokban, növényekben, tengeri kagylókban ismétlődik. A spirál a ciklikusság és a végtelenbe nyúló mozgás jelképe. Nem egyenes út, hanem körkörösen táguló, örvénylő pálya. Ez a forma Max belső világát is tükrözi. Ő maga is spirálban forog: minden felismerésével közelebb kerül a középponthoz, de közben ugyanabba a megszállottságba zuhan vissza. Az emberi elme így működik: vágyik a rend után, és mindig újra és újra körbejárja saját kérdéseit. A spirál egyben az isteni és az emberi közti távolság jele. A középpont a rend, a tökéletes képlet, a mindenség értelme. Az ember sosem ér oda, csak közelíti, egyre szűkülő körökkel, egyre pusztítóbb megszállottsággal.
A tudásvágy tragédiája a testbe íródik. Max fejfájásai, orrvérzései, rohamai annak jelei, hogy az elme feszültsége nem bírható el. Agy és test szakadékába zuhan, mintha maga az emberi anyag tiltakozna a totális tudás ellen. A végső jelenet, amelyben Max fúróval átfúrja koponyáját, egyszerre horror és metafora. Ez a gesztus a megszállottság végső határát jelzi: az ember a saját biológiai határait sem kíméli, hogy kiszabaduljon a tudás démonából. A képlet iránti vágy itt válik öngyilkossá. De a mozdulat paradox módon szabadulás is: Max elveszíti a képletet, és ezzel visszanyeri önmagát. A tudásról való lemondás, a kontroll feladása hozza el számára a békét. A záró képek idillje - a fiúval folytatott egyszerű beszélgetés, az égbolt szemlélése - azt üzeni, hogy a létezés szépsége nem a teljes megértésben, hanem a titok elfogadásában rejlik.
A „Pi” képi világa olyan, mint egy klausztrofób számítógép belsejében ragadt tekintet. Aronofsky 16 mm-es fekete-fehér filmnyersanyagot használ, ami egyszerre idézi meg a kísérleti avantgárd filmesek világát és a dokumentarista, nyers realitást. A szemcsézettség kifejezés: a kép anyaga maga is idegsejtként rezeg, mintha a filmtest a főhős agyának meghosszabbítása lenne.
A filmzene, Clint Mansell munkája, az elektronikus industrial és a pulzáló techno világát idézi: rideg, mégis transzszerű. E hangzásvilág a képi textúrával összeérve egyszerre teremt atmoszférát és pszichológiai realitást - mintha a hang a neurális kisülések közvetlen hangképe lenne.
Aronofsky neve ettől a filmtől kezdve egyet jelentett a kíméletlenül személyes, testi és szellemi végletekig menő filmnyelvvel, amelyben a megszállottság sosem pusztán egy karakter jellemvonása, hanem az emberi lét pokolba vezető útikalauza.
(Balázsy István írása)
Most péntek este, 20 órától Darren Aronofsky filmjeiről beszélgetünk majd a Tilos Rádión. Addig is ajánljuk korábbi adásaink gyűjteményét, amelyet kommentben linkelünk - kövessetek minket hasonló elemzésekért.
