04/08/2026
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Nem értem, hogy az elmúlt kilencven nap alatt miért nem épült meg a komplett vízlépcsőrendszer a mintegy háromezer kilométernyi hazai folyóvízhálózaton. Az elmúlt tizenhat év mérlege alapján ezt mások — a híveik szerint — akár három hónap alatt is biztosan elintézték volna.
A tréfát azonban tegyük félre, mert ami mögötte van, az egyáltalán nem vicces.
A feladat látszólag egyszerű: a vizet szivattyú emeli a csapig, a szivattyút áram működteti. Amíg van áram, minden működik, és senki nem gondolkodik azon, mi lesz, ha nincs. Amikor viszont nincs, egyszerre derül ki, mi mire épült, és az is, hogy kiknek a kezébe került az, amitől a mindennapjaink függenek.
Érdemes végiggondolni, mi mire épül. Amíg van áram, van telefon, van internet, van hálózat, mert ezek mind áramról működnek. Amíg van hálózat, van digitális élet: így intézzük az ügyeinket, így dolgozunk, így jut el a gyerekhez az iskola és a beteghez az orvos. És amíg van hálózat, van műsor is, van hír, van „hiteles” tájékoztatás, bármilyen készüléken nézzük. Ez a lánc: áram, hálózat, tartalom. Ha az első szem elszakad, a többi magától megáll.
Mind a három szemen ugyanaz történt: maradt néhány nagy multinacionális szereplő, mögöttük a leépített hazai kis- és középvállalkozói réteg, amely még fenntartja a hálózatait, amíg bírja. Ők húzták ki a hálózatot oda is, ahová a nagyoknak nem érte meg elmenni: a kistelepülésekre, a külterületekre, az utolsó néhány száz méterre. Ők adják a helyi munkahelyet, ők fizetik a helyi adót, és mögöttük magyar emberek, magyar családok állnak. Ugyanakkor őket egyetlen árazási döntéssel ki lehet vezetni a piacról, és nincs hová fellebbezniük. Álláspontom szerint ezt a kört életben kell tartani — nem kedvezményből, hanem mert nemzeti érdek.
Az első probléma a kettős árazás. Létezik olyan, archív tartalmat sugárzó televíziós csatorna, amely tudomásom szerint fillérekért jut hozzá a műsoraihoz, miközben többek között a Parlament TV ugyanolyan jellegű tartalomért ennek sokszorosát fizeti. Ugyanezt a csatornát a domináns szolgáltatók tudomásom szerint néhány forintos előfizetői díjért kapják meg terjesztésre, tőlünk viszont ennek többszörösét kérik. Tapasztalataim szerint ez nem egyedi eset, hanem a csatornák többségére jellemző. Ugyanaz a termék, ugyanaz a piac, többszörös ár mindkét oldalon — az előfizetőkért viszont közel azonos áron kell versenyeznünk. Ez veszteség nélkül nem megy. Megoldásként nem kell új törvény és nem kell új hivatal: a műsorterjesztőnek már ma is elkülönít***en kell nyilvántartania, mit szed be műsordíjként, mit marketingdíjként és mit az átvitelért. Kérem, hogy ezek alapján kérjék be a legnagyobb terjesztők szerződéseit és díjadatait, mellé néhány kis szolgáltatóét, és tegyék egymás mellé. Saját szerződéseink és árlistáink bármikor rendelkezésre állnak.
A második a terjesztési hozzáférés. A New Digital Media Kft. tizennégy saját televíziós csatornát gyárt, ezek többségét a nagy szolgáltatók évek óta be sem teszik a kínálatukba. Megoldásként azt kérem, hogy a terjesztési feltételek legyenek átláthatóak és megkülönböztetéstől mentesek, és hogy amikor arról esik szó, miért nincs sokszínű hazai médiakínálat, ez a döntés is szerepeljen a válaszban.
A harmadik az, hogy ma nincs olyan fórum, ahol egy kis szolgáltató panaszának következménye lenne. Megoldásként javaslom a magyar távközlési és médiakamara létrehozását, önszabályozó testületként, hasonlóan az ügyvédi kamarához: kötelező tagsággal, nyilvános szakmai és etikai szabályzattal és valódi szankcionálási joggal. Hangsúlyozom: nem tartalmat felügyelne, a sajtószabadsághoz semmi köze nem lenne. Kizárólag a piaci magatartásról szólna — szerződéses tisztességről, árazásról, hozzáférésről.
A negyedik az, hogy ezt a három ágazatot külön kezelik, holott egy láncolat. Megoldásként azt kérem, állítsanak fel parlamenti vizsgálóbizottságot, amely az energiát, a vizet és a hírközlést együtt vizsgálja. Ugyanaz a szerkezet, ugyanazok a függőségek, és a végén ugyanazok az emberek fizetik meg az árát.
Ami kockán forog, az nem néhány cég magánügye. Ez a három ágazat nem támogatásból él: adót, járulékot, frekvencia- és hálózathasználati díjat és helyi iparűzési adót fizet, jelentős nagyságrendben, az államnak és a településeknek egyaránt. Egy hazai kis szolgáltató ott adózik, ahol a hálózata van, és abból lesz a településen járda, közvilágítás és iskola. Ha eltűnik, ez a bevétel nem szűnik meg, csak elkerül onnan. És ott van mögötte az egyenlő bánásmód, a versenyhelyzet fenntartása és az előfizetők biztonsága: ha az egyik szolgáltató megáll, legyen másik. Ezek nem hazai különcségek: az uniós hírközlési szabályozásnak is célja a verseny fenntartása és a fogyasztók védelme.
Néhány vállalkozás kitömése, és három alapvető ágazat néhány kézbe adása nem modernizáció, hanem kockázat. Mert ha ez a három egyszerre áll meg, akkor tényleg ott találjuk magunkat, ahol az elején még csak tréfából emlegettem: a kőkorszakban.
Végül arról, ki mondja mindezt. Közel negyven éve dolgozom ezen a piacon. 1990-ben kábeltévé-hálózatot épít***em a budai Várban, 2015 és 2018 között pedig a teljes Várat átvezettük üvegszálra. Cégcsoportunk vitte tovább azt a budapesti rendszert, amelyet sokan még AM mikróként ismernek; ma közel száznyolcvan csatorna megy rajta. Hivatalok, rendőrség és kórházak 1992 óta az ügyfeleink. Én voltam a DIGI első ügyvezetője. Ezek nem állítások, hanem bárki által ellenőrizhető adatok.
Amire a legbüszkébb vagyok, azért soha nem kértünk pénzt. Kórházaknak és idősotthonoknak évek óta ingyen építünk antennahálózatot és adunk szolgáltatást, a költséget mi álljuk: a Heim Pál Gyermekkórháznak, a Madarász utcai gyermekkórháznak és a budapesti Szent Ferenc Kórháznak. A készüléket Ellenbacher Attila és a „Ne dobd ki!” Alapítvány adja, mi a hálózatot és a szolgáltatást.
És tizenegy éve viszem ugyanezt az ügyet hatóságok, ügyészség, rendőrség és minisztériumi vezetők elé. Az NMHH, a GVH, a MEKH, a NAV és két minisztérium előtt fut ugyanaz az ügy, iktatószámmal és dátummal, két miniszterelnöki megkeresés, hat érdekképviseleti szervezet és négy felügyelőbizottság mellett. 2017 februárjában jeleztem először, hogy a hálózatépítéshez használt villanyoszlopok tulajdonjoga vitát fog szülni; 2020 áprilisában a szakmai szövetségek már írásban jelezték a miniszterelnöknek, hogy a kis szolgáltatóknak szabott műsordíjak veszteségessé teszik a működést. Érdemi eredménye tizenegy év alatt nem lett. Álláspontom szerint a mai helyzet nem magától állt elő: hozzájárultak azok is, akik ezeket a jelzéseket évek óta ismerik, és nem léptek.
Egy javaslatomból mégis törvény lett. A 2025. évi L###VII. törvény t***e lehetővé, hogy a koaxiális hálózatokat építési engedély nélkül lehessen optikaira váltani. Tehát lehet előre lépni. Csak meg kell hallgatni azokat is, akik nem a legnagyobbak.
Amit hozzá tudok tenni: ügyszámok, hatósági határozatok, szerződések, árlisták — több mint tizenhat év dokumentált anyaga. Bármikor, bárki előtt, vállalva a következményeit.
Egyet kérek csak: ne várják meg, amíg igazam lesz. Tamás Pataki
