24/05/2026
A sport vár. A sport még mindig vár. A sport tárt karokkal vár. A sport segítségért kiált. Ereje teljében, az újjászületését és az elkényeztetett gyermekéveket követően a felnőtté válás bizonytalansága fojtogatja. Nem tanították meg egyedül járni, egyedül lélegezni.
A bizonytalanságban sokan biztos lehetőséget láttak/látnak. Naponta kommunikálnak, kommentelnek, mutatják, ajánlják magukat. Szidják a múltat, a rendszer bebikázását, a sportaksi töltését csak a fekete kábelen keresztül képzelik el. Azonban lehet színes jövőt fekete alapokra, fájdalomra, megbántottságra építeni? Lehet a legkreatívabb gyerek a homokozóban az, aki állandóan páros lábbal ugrik a többi lurkó homokvárára, hogy felhívja magára az óvó néni figyelmét? Mi az, amit építettél eddig kisfiam?
A sport vár. Bár a kultúra része, de a fiú nagytesó másokkal akart játszani. A lányok (a tárcák édesanyja) viszont nyitottabbak lelki folyamatokra, a belső misztikumra, a harmóniára, az egyensúlyra. Ragaszkodók, védelmezők, családszeretők és összetartók. Pláne egy sokáig szülők nélkül maradt gyermek esetén.
Addig is a csendet lehet, hogy egyszerűbb és észszerűbb lenne építésre használni. Először is saját magunk belső építésére. Hogy akarjuk megváltoztatni a nagy egészet, ha belül nincs tudatosság, elfogadás, elengedés és tiszta, teremtő energia? A leghangosabb jó tett legcsendesebb belső békére épül.
A sport vár. A sport bizonytalan. A sportot ma örökbe fogadták. Szüksége van az erős, óvó, teremtő kézre, energiákra.