23/10/2025
Karátson Gábor - 1956
Ha ellátogatunk a mára már lakásmúzeummá alakított egykori otthonába, az írógépében az 1956-ról szóló versét találjuk...
Életének fontos történése volt a részvétel - bebörtönzése, majd a szabaduláls utáni "itt már csak hazudni lehet, az igazat kimondani, leírni nem" élete egész további folyását megváltoztatta.
Így ír Karátson Gábor:
.. „Én az Én vagyok vagyok" mint Rudolf Steiner a 2Móz 3,14 „EHEJE nevem, mert én vagyok"-ját érti, mint a názáreti Jézus mondja elfogatása éjjelén a fogdmegeknek, Jn 18,5-6, „Én vagyok", mire azok „hátra vonulának és a földre esének", ami általában nem így szokott volt történni, letartóztatásokkor, midőn az ember megmondta, hogy igen, ő az; eszük ágában sem volt a béemeseknek hátra vonulni és a földre esni; de Jézus az Isten nevében mondta ki önmagát.
Kockázatos dolog volt pedig az. .... Kockázatos dolog (habár valamibe így is, úgy is belehal az ember), de néha valakiben mégiscsak föltámad az Én, az a bizonyos Magasabb Én, a Selbst, és ez alighanem a lét legnagyobb revolúciója, visszafordulása valamihez, ami amúgy nincs is talán, mert túl van Semmin és Létezésen, s nem része a világnak, amely amúgy szintén nincsen; és ha egy egész nép ébred rá erre az Önmagára, azt mondjuk forradalomnak.
Ez történt 1956-ban velünk magyarokkal, ... Nem a nyomorult empirikus ént ragyogja be valamely metafizikai Nap, maga az Én, az Én napja ragyog fel azon az órán; és aztán lesz, ami lesz.”
Harci dal 1956 Karácsonyán
Babilon falai, hallani már
a trombiták zengését, mint nagy vizek zúgását:
Omoljatok le! Omoljatok!
Úgy, amint egykor Jerikó napján,
ítéltetése gyönyörű napján,
huszonharmadikán:
omoljatok, falak, omoljatok!
Epedő lelkű, keserű szívű
nép kiáltja, mondja,
dörmögi, sikoltja, öklét rázva átkoz:
omoljatok le, erős falak, omoljatok!
A foglyok ezt nyögik,
sebesültek lihegik,
gyászolók üvöltik vagy sóhajtva suttogják,
sírjukban a holtak örökké ezt szólják:
meddig álltok még, kőfalak, meddig?
Testvéredet hová tetted, parlamenti Káin?
Ezernyi sír ázik szerte-szerte
Budapest utcáin.
Felettük az autódudák huppogása,
a lópaták kopogása;
keresztjükön szétfolyik már a név.
Családjuk zokogva
áll a kócos, hitvány karácsonyfa mellett:
"Hiába halt hát meg? Hiába temettük
a nyirkos mocsokba?"
Egy sovány anyóka két kicsiny csomaggal
megy át az Országház szörnyű-üres terén,
figyelik a tankok, utánamerednek
a fázva-topogó bús orosz katonák:
hát nem könyörültök, Parlament ablakai, csipkés kőfalai?
Egy ukrán katona az, aki ezt mondja,
(sírva eszi almáját):
Miért, hogy engemet gyűlöl itt minden gyermek?
És otthon, Kievben mi van? Ott is romok,
lerontott templomok, feldőlt villamosok?
Csepeltől Kijevig síkok és nagy hegyek,
sötét erdők-mezők... Eső hull, köd pereg.
Nappal hosszú sorok állnak az üzletek előtt,
a kormányt sem gúnyolják már,
nem volt talán ilyen kopár
sorsunk sohasem.
Áll a munka. S ha indulna, hát mivégre
és kinek?
Nincs felelet, csak egy szakadt
gyászlobogó integet.
Nem vagyunk mi várvívók, csak süket falak rabjai.
Kőfalak közé bezártan felkeltünk, fegyvert ragadtunk,
bűn volt tán kétségbe-őrült
fegyencekként fellázadnunk?
Nagymagasról, a ködfelhők fölül
kürtök szavát hallani!
Megértettük, hogy egyedül vagyunk,
akár a sas az égen.
De körülvesz a tisztaság, mint végtelen nagy hófelhő, fehéren.
Véres tusa, görcs és sok kín után
mégsem tud megszületni a csecsemő-jövő;
ágya már vérben ázik, vergődik néma gyötrelemmel
hazánk, e gyönge nő.
Kövekből, sínekből, húsunkból
emeltünk barrikádot,
és ma nem maradt más: hitünkből
építünk barrikádot.
S mi lesz, testvér, ha szétlövik
e végső barrikádot?
Kérjük az Istent, szent tüzéből rakjon
rettentő barrikádot!
És ölelő karjából, ha elestünk,
örökös barrikádot.
(1956. december 23.)
https://klaris.hu/karatson-gabor-valogatott-versei/
