03/08/2025
"Mert a test meghal, ha elhagyja az élet, az élet azonban nem hal meg soha. Ez a parányi a mindenség lényege, ez a Valóság, ez a Lélek. Ez vagy Te is, Fehérfényes."
(Upanisadok)
"Húsz éve lehetett, amikor kiültünk Malgot Istvánnal a borosjenői Teve-sziklák szomszédságában - nem messze az "Orfeo" együttes házaitól, és a bányától, amiből a saját kézzel készült téglák anyaga származott.
És belevágott, hogy elmondja életét - az addigi életét.
Egy verssel kezdte, aztán mesélt, mondta emlékeit, reményeit és csalódásait.
Sebeket kapunk és sebeket osztunk.
Sok idő telt el azóta, fordult a világ, változtunk mi is. Formálódott, alakult az ember, István, no meg a képe mibennünk.
Aztán szobrai újra megjelentek 2025 tavaszán, kidugták a feküket, lábukat, emberek járkáltak körülöttük.
Közben István elbúcsúzott. Átment a hídon, amit egész életében kutatott, járkált fel alá, hogy most határozottan egy irányban menjen fel, a Fény felé, a hídon Föld és Menny között.
Halálának másnapján reggeli közben néztem, ahogy elsötétül az ég, a nyári hőségben mogyorószemnyi jegek hullottak, sikoltoztak apró gyermekeim örömtől-félelemtől. Aztán hamar elvonultak a felhők, felragyogott a nap. István köszöntött be?
Tegnap becsomagoltuk a szobrokat, múmiaszerűek lettek, halotti leplek, nem tudtam máshogy látni őket. Átöleltem a szobrokat egyesével. Piéták, óvatosan botorkáltam velük le a lépcsőn, mérlegeltem könnyűségüket és súlyosságukat. Csecsemő-gyöngédséggel teherautóra raktuk ezeket a szobrokat, és elindultak Nyugatra, hogy szombaton Őriszentpéteren ismét emberek barangoljanak köztük.
Barang. Idegen. Ahogy Ázsiában hívják a messziről jött embert. Laoszba, Kambodzsára, Jávára Istvánnal 25 éve mentem, mert akkor úgy érezte: végleg átmegy a hídon, a Föld és Menny között.
Ott Ázsiában felmentünk egy messzi platóra, Jáva közepén. Kevés turista volt, abban az évben (is) zavargások voltak, a turisták óvatosan kerülték azt a vidéket, megbecsült kivételként hordoztak minket a helyiek. Órákig buszoztunk, aztán mentünk gyalog is. A templom alsó részén gazdagon megfaragott jelenetek, az élet csatái, sebeket osztunk, sebeket kapunk. És persze az élet csúcspontjai, szépségei, földi részletgazdagon.
Feljebb kaptattunk, ritkultak a részletek, minden tisztábbá, könnyebbé és emelkedettebbé vált. Felérve a templom tetejére elfogyott a ciráda, a dísz, a földi hívság. Buddhák ültek sorban, a távolba révedve, antennák a mennyek kapujában, Borobudur platóján.
Ott ült Müller Péter Sziámi is. Ott találkozott István és Péter, sok év után, azon a határon, ahol a világegyetemisták találkoznak, a világ rendje szerint. Beszélgettek csendben, ritkásan. A szellem emberei.
25 éve István felkapaszkodott a mennyek határára. Aztán 25 évet kapott mégis, ráadásképpen, magától, tőlünk, az Istenektől, démonoktól.
(Lendvay Miklós, 2025. augusztus 3)
„Így alakul az ember
Ahogy igent mond, ahogy nemet mond,
Ahogy üt, és ahogy őt ütik,
Ahogy ezekhez és azokhoz áll,
Így alakul az ember s közben változik,
S így formálódik a képe mibennünk,
Hasonlatos hozzánk és mégsem hasonlatos.”
(Bertolt Brecht)
Húsz éve lehetett, amikor kiültünk Malgot Istvánnal a borosjenői Teve-sziklák szomszédságában - nem messze az "Orfeo" együttes házaitól, és a bányától, amibő...
