23/11/2025
Eszter Ruso: Az alagútban hallani a hangot. Eli Sharabi: Túsz című könyvéről
https://multesjovo.hu/vezer-cakk/eszter-ruso-az-alagutban-hallani-a-hangot/
Az utóbbi években a nyári tanítási szünet kezdetén, azaz július elején mindig Magyarországra utazom. A repülőjegyet jó előre megveszem, már csak az ára miatt is, és hogy biztosítsam a helyem a gépen. Ezúttal – 2025-öt írunk – az iráni 12 napos (villám)háború miatt egész Izrael felett lezárták a légteret, ezért a járatomat törölték. Miután a rövid, de annál pusztítóbb háború – majd mindennap, néha naponta többször is le kellett vonulnunk a légópincébe – egy tűzszünettel véget ért, és ismét kitisztult az ég, hamarosan mégis magyar földet taposhatott a lábam.
Magyarországon, időben és térben eltávolodva, miközben a Szabadság hídon a Duna vizén himbálózó hajókat és a turisták soknyelvű – közte igen gyakran héber – beszédét figyeltem, és persze magam is élveztem Budapest szépségét és gondtalan szabadságát, arra is jutott időm és késztetésem, hogy más szemmel nézzem az izraeli valóságot, ahonnan frissiben érkeztem. Ehhez nyújtott sokrétű támpontot Eli Sharabi Túsz (Hatuf) című könyve, amelyet néhány nappal a Magyarországra indulásom előtt vettem meg.
A szerző 491 napos fogsága krónikáját adja közre ebben a könyvben, 2023. október 7-i, Be’eri kibucból való elrablásának pillanatától kezdve egészen 2025. február 8-ig, amikor hazatérhetett Izraelbe.
Eli Sharabi 1972-ben született Tel-Avivban. A Be'eri kibuc tagjaként különböző pozíciókat töltött be. 2023 októberében már a kibucon kívül dolgozott pénzügyi menedzserként az Iridium nevű befektetési alapnál.
Könyve: vallomás. Tanúsága egy addig közönséges polgárnak, akit elrabolnak, ezért egy irreális és kegyetlen valóságba csöppenve megpróbál túlélni. Minden egyes nap, minden egyes pillanatban úgy kellett döntenie, hogy van értelme az életben maradásnak, mégpedig azért, hogy visszatérhessen az otthonába, a családjához.
A vallomás-„regény” azzal kezdődik, hogyan pillantott meg a szerző öt maszkos, állig felfegyverzett terroristát, amint az otthonában lévő mamad felé közelednek. [A mamad egy, minden lakásban kötelező, jól szigetelt és zárható helyiség, amelybe mindenkinek be kell vonulnia, ha megszólalnak a légi- vagy szárazföldi támadást jelző szirénák – a ford.] Sharabi ide rejtőzött el kötelességtudó állampolgárként, feleségével, Lianne-nel, és két lányával, Nojával (16 éves) és Jaellel (13 éves), valamint a kutyájukkal. Amikor a terroristák meghallották a kutyaugatást, azonnal megereszt***ek néhány sorozatot a szobájuk irányába. Ő maga és a felesége, ekkor azonnal a lányok elé ugrottak, hogy megvédjék őket, és könyörögtek a terroristáknak, hogy hagyják abba a lövöldözést. Azok erre arabul követelték, hogy nyissanak ajtót, és adják át a mobiltelefonjaikat. Nézte a lányait, rémült szemüket és dermedt testüket, és ez a látvány örökre bevésődött az emlékezetébe.
Már kora reggel óta hallották a szirénákat, és látták a vörös kondenzcsíkokat, amelyek a rakétazáporra és a rakéták egy részének megsemmisítésére utaltak. Azonnal, még pizsamában beszaladtak a veszélyes helyzetekre előkészített helyiségbe. Bekapcsolták a tévét, ahol rémült fiatal férfiak és nők képeivel szembesültek, akik a kibuc búzaföldjein menekültek. Üzeneteket kaptak szűkebb közösségük mentőcsapatától, hogy terroristák szivárogtak be közéjük, és már halálos áldozatok is vannak. Ahogy egyre több híradás érkezett, rájöttek, hogy ezúttal nem a „szokásos” be-betörésekről van szó, hanem valami másról. És az üzenetek csak tovább özönlöttek. Az egyik a kisebbik lánya osztálytársától jött, aki nem messze lakott tőlük: „Az anyámat lelőtték…” Kisvártatva világossá vált, hogy a terroristák házról házra járnak, és a mamadokba is képesek bejutni. Előszörre még sikerült meglapulniuk, de a terroristák órákkal később visszatértek, és ezúttal betörték a lépcsőház ablakát és bejutottak a házba. Kivezették az egész családot a szobából, és ráparancsoltak a lányok anyjára, hogy húzzon valamit a hálóingére. Sharabi arról győzködte a terroristákat, hogy felesége brit állampolgár is, ezért az Egyesült Királyság védelme alatt áll, s abban is reménykedett, hogy ebből kifolyólag a lányait sem bántják. Két terrorlegény őt magát mezítláb lökdöste ki a házból, a fejét a föld felé szorítva. Amikor mégis sikerült egy másodpercre felpillantania, lángoló házakat és felfegyverzett terroristákat látott, akik úgy mászkáltak a kibucban, mintha saját otthonuk lenne. S közben ütötték-verték. Bekötött szemmel a Gázai övezethez legközelebb eső település kerítéséhez vonszolták. A látását lefedő textil ellenére is sikerül felfognia, hogy áttörték a határkerítést, ahol most egy Hamász-tiszt irányítja a be- és kihaladó forgalmat. Sikerül azonosítania a kibuc járműveit is, amelyeket megpakoltak túszokkal. Őt is bedobták az egyik járgányba, arccal a padlóra hasaltatva. Mindeközben hallania kellett a kibucok meghódítása fölötti eufória ujjongó lármáját. Testére gyapjú rongyokat dobtak, amire ráfektetnek egy thaiföldi munkást, akit szintén a kibucból raboltak el.
Gázába érve kaotikus tömeg fogadta. Fütyültek, káromkodtak, éljeneztek, és akik közel kerültek a nyitott furgonjukhoz, azok még ütlegelték is. „Itt van vége az életemnek” – gondolta. A terroristák őt és a thai fiút egy mecsetbe vonszolták kihallgatásra. Innen egyik rejtekhelyről a másikra hurcolták, amíg el nem értek egy népes család gyerekszobájáig, ahol egy darab ideig megállapodtak.
Fogvatartói nem azt a sztereotip családot képviselték, amelyet az izraeliek elképzelnek. Jól ettek, s a viseletük sem hagyott semmi kívánnivalót maga után, anyagilag jól el voltak eresztve. Mindannyian törték az angolt, a családapa még a hébert is, amit azokból az időkből szedett fel, amikor Izraelben dolgozott az építőiparban.
A napok múltával egyre többet lehetett hallani az izraeli repülőgépekről ledobott bombák puffanásait, míg egy október végi napon szörnyű robbanás hallatszott a közelükben. A szomszédos ház összeomlott. Ezután a rabtartó család úgy döntött, ahogy a ház felső szobájából az alsó részbe költöztetik őket, mert odafönt mégiscsak nagyobb veszélynek vannak kitéve. Amikor lekísérték őket a lépcsőn, egy nyitva hagyott szobaajtón keresztül először hallotta a televízióból, hogy az elrabolt emberek héberül beszélnek, és az izraeli kormányhoz esedeznek szabadon bocsátásukért. Elhurcolása óta ez volt az első alkalom, hogy sírt, mert rájött, hogy október 7-én nőket és gyerekeket is elraboltak, s nagy valószínűséggel a felesége és a lányai is erre a sorsra ítélt***ek.
Az alsó szoba valójában egy pince volt, ahová se levegő, se fény nem jutott be. A rabtartó családtagok időnként gesztusokat t***ek: hagyták, hogy a hátsó udvarra vezető ajtót kinyissák, hogy több levegő jusson be, néha pedig leültek velük, és tájékoztatták őket a visszatérésükkel kapcsolatos tárgyalásokról. A családdal való beszélgetések segít***ek Sharabinak megérteni, milyen keveset tudnak fogvatartóik az izraeliekről, és mennyi uszítást hallottak egész életükben.
Miután a Hamász rájött, hogy a közeljövőben nem lesz megállapodás a fogolycseréről, hirtelen úgy döntöttek, hogy Sharabit biztonságosabb helyre szállítják, és ekkor elvált a thai fogolytól. A házból kifelé menet füstölgő, friss romokkal és dühös tömeggel találta szemben magát. Attól tartott, hogy felismerik és megölik. Nem világos, milyen okból, de rövid idő múlva a Hamász úgy döntött, hogy mégiscsak visszaviszik az ismerős gázai család házába. Útközben egy másik fogolycsoporttal is találkoztak, akik között egy női alakot is felfedezett. Később értesült egy fogolytársától, hogy a Nova technofesztivál táncoló közönségéből is ejt***ek túszokat. Másnap a Hamász egy másik rejtekhelyre, egy mecset alatti alagútba költözt***e őket. Sharabi megpróbált ellenállni, de rájött, hogy ha életben akar maradni, engedelmeskednie kell. A kanyargós alagútjáraton való leereszkedés fojtó szorongással töltötte el. Végül egy olyan helyen lyukadtak ki, amely alkalmasnak tűnt hosszabb tartózkodásra a föld mélyén. Rövid idő múlva két túsz (Uri és Hersh) csatlakozott hozzájuk, majd még hárman (Alon Ohel, Or Levi és Elia Cohen). A pánik és szorongás ellenére is megosztották egymás között nemcsak a szűkös pitaadagot, de a tapasztalataikat is. Az alagutakban nem járt a levegő, éhség mardosta őket, a higiéniai körülmények embertelenek voltak, miközben mindennap kitették őket a Hamász-tagok súlyos fizikai és pszichológiai erőszakosságának.
A következő fejezetekben Sharabi leírja a saját és a mellé sodródott többi túsz túlélésért folytatott küzdelmét. Csoportjukban a düh, a frusztrációkitörések, valamint az egymást erősítő, inspiráló, támogató mozzanatok váltották egymást. Leírásai azokat az érzelmi és mentális anyagokat tárják fel, amelyek fölépítették a tűrőképességüket.
A könyv vége felé Sharabi visszaidézi azokat a pillanatokat, amikor ő és egy másik túsz (Or) készülődnek a hazatérésre Izraelbe. Amióta fogságban volt, először kapott cipőt és normális ruhát. Vegyes érzelmekkel és szorongással búcsúzik, attól tartva, hogy odakint meglincselik. Ezek a tűzszünet napjai, és a gázaiak ekkor szabadon mozogtak. Őrei átadják őket egy másik csapatnak, és eltűnnek. Érdekes megfigyelni ahogy szétválnak nála a megtörténtek és a bekövetkezendők. Ugyanis ezekben a pillanatokban – az emlékezés határán – áll össze számára, hogy, kik is a Hamász-tagok, akik megrabolták a szabadságát és az életét. S ekkor sikerül először valóságosan fölidéznie a családját mint valóságot, s vele a jövő körvonalait.
Sharabi végig azt sugallja, sőt ki is jelenti, hogy ő a „tanuló megfigyelő” szerepét tölti be. Azáltal, hogy ezt a pozíciót választja, kibonthatja-fejlesztheti magából a túlélési ösztönöket, amelyek bizonyos pillanatokban még ellenállásban is megnyilvánulhatnak.
A személyes történeten túl Sharabi azt is lehetővé teszi az olvasó, különösen az izraeli olvasó számára, hogy olyan tényekkel is megismerkedjen, amelyeket a média spekulatívnak tart. Például hogy a mecsetek többsége a Hamasz búvóhelyeként szolgál, vagy hogy a gázai családok teljes jogú partnerként vesznek részt a Hamász terrorszervezet cselekedeteiben, s hogy ez a partnerség az ideológiából, nem pedig gazdasági kiszolgáltatottságukból fakad.
Mint azt már jeleztem is, a könyv legérdekesebb része a Sharabi és a gázai rabtartó család között kialakult kapcsolatot ábrázoló fejezet. Az itt leírtakat az olvasó szinte hihetetlennek találja. Például azt a mozzanatot, amikor a szerző leül a családtagokkal, és közgazdasági alapfogalmakra oktatja őket. Más alkalommal, egy különösen forró napon, az egyik családtag meghívja őt a ház legfelső emeletére, hogy együtt szívják magukba a tengeri levegőt, és ez alkalommal őszintén elbeszélgetnek. Ekkor a gázai férfi odáig „merészkedik”, hogy érdeklődni kezd foglya személyes élete felől, hogy megismerje a „másikat”. Közben röviden megkérdőjelezi saját vezetőinek ideológiáját, és gondolatokat oszt meg a rákényszerített életvezetésről, nemkülönben az ellenségeskedés nélküli mindennapokról, valamint a szabad választás és a csend értékéről. Ezekben a helyzetekben Sharabi felfedezi, hogy sok a közös vonás van bennük. „Van félelem, harag, borzalom és kölcsönös gyanakvás, de akad nevetés és mély fájdalom is…” - a világnézetek és a két fél belső érzelmi fejlődése közti különbségek ellenére.
Sharabi erkölcsi képessége, hogy fogvatartóival való találkozásában „emberi lények találkozását” érzékelje. Olyan valóságot ismert meg, amelyben kényszerű tapasztalatait a saját előnyére fordíthatta. Egy erkölcsi hűség teszi lehetővé a belső önmegváltoztatási képességet, s vele a bosszúvágy leküzdését. Mindez arra ösztönözhet minket, hogy mi is megvizsgáljuk a körülöttünk lévőkkel kialakított kapcsolatainkat, és elgondolkodjunk róluk, hogy többet megtudjunk önmagunkról és arról a képességünkről, hogy meghallgassuk és meglássuk a „másikat”.
„Akinek van „miért” élnie, szinte minden „hogyan”-t ki tud bírni – idézi Nietzschét Mégis mondj igent az életre című könyvében Viktor Frankl. Sharabi számára tehát mindez: „ajándék”. Igen, „ajándék”, mert érzelmi-mentális értelemben a lélek tudatossá válik, s ezáltal a tudattalan mentális anyagaiból szilárdíthatja meg a bennünk szunnyadó erőinket. Azaz Sharabi összes energiáját összekapcsolhatta azzal a választásával és azzal az erős vágyával, hogy tovább éljen, mert van miért és kiért élnie.
Az egyik étkezés során, miután megették szűkös pitaadagjukat, az egyik sorstársuk, aki ultraortodox, vallásos családban nőtt fel, megosztotta saját élettörténetét és döntését, hogy más utat választott, mint a szülei, és világivá vált. Miközben mesélt, Sharabi közbevet***e, hogy emlékszik-e a „Birkat Ha-mazon” imára. (Az áldásra, amelyet a zsidó törvények szerint minden étkezés végén el kell/illik mondani.) Rabtársa ekkor történetét félbeszakítva elcitálta-énekelte az áldást, miközben mindenki csendben hallgatta őt. Ettől kezdve a kis csoport minden reggel elmondta a „Semá Jiszraél”-t is. S minden péntek este a szombatot fogadó „Kiddus”-t. Azaz a zsidó gyökerekhez és hagyományokhoz való kötődés lehetővé t***e Sharabi és sorstársai számára, hogy kapcsolatban maradjanak az otthonnal, amelyben felnőttek, és emlékezzenek azokra a zsidó értékekre, amelyekben nevelték őket, és amelyek miatt most együtt szenvednek foglyokként a föld mélyén.
(Köztudott, hogy azok az emberek, akiknek önazonossága valamely fájdalmas veszteség miatt traumatikus módon válságba kerül, megoldást találhatnak a vallás világában, mert az stabil kereteket kínál, és biztosítja a hovatartozás érzését, illetve a spirituális élményhez való visszatérést. A budapesti zsidó közösségek némelyikével ápolt szoros ismeretségem alapján elmondhatom, hogy ezekben is hasonló jelenséggel találkoztam. A nem zsidók, vagy azok, akiknek családjában csak egyvalaki akadt, aki zsidónak mondható, ezért vonzódnak a zsinagógai létformához, mert ez a közösségi találkozóhely nyújtja számukra a lelki stabilitás kollektív szükségletét.)
Az alagutak levegőtlen mélyén Sharabi egyaránt tanulmányozta az elrablói és a többi túsztársa viselkedésének mozgatórúgóit. A saját túszkompániájáról szóló leírásai elénk tárnak egy veszélyes körülmények között létrejött, rendkívül kihívásokkal teli „kapcsolati laboratóriumot”. Az amerikai zsidó pszichiáter és író Irvin D. Yalom állapította meg, hogy egy csoport olyan, mint egy szociális laboratórium, amelyben a résztvevők készségeket sajátítanak el ahhoz, hogy értelmes és kielégítő kapcsolatokat teremtsenek maguk számára. (Számos könyv és cikk született már a „csoportterápia” eredőiről – amelyek elősegítik ezt az alapvető emberi szükségletet, a kapcsolatokban megtestesülő hovatartozás igényét.) Ebben az esetben is inspiráló Sharabi magatartása (talán a korkülönbség és az élettapasztalat miatt is), nevezetesen hogy megtalálja a módját, hogyan irányítsa társait ebben a borotvaélen táncoló túlélő-valóságban. Leírásaiban ügyel arra, hogy „megkímélje” az olvasót a komplex túlélőhelyzetektől és viszályoktól, amelyekben nem minden alkalommal állta ki a próbát, és olyan módon viselkedett, amikor nem szerette magát. (Nem lehetett könnyű senkinek, hogy megőrizze a saját és mások becsületét.) Sharabi intelligens személyisége, a rituálék ereje, valamint a csoport kohéziójának lényegi elsajátítása egy újfajta izraeli valóság csíráját mutatja föl.
Sharabi bemutatja különleges és szoros kapcsolatát túsztársával, Alon Ohellel, sokat segít a fiatalembernek a túlélési készségek elsajátításában. Sharabi tudattalanul (vagy talán tudatosan) úgy dönt, hogy Alonnak (és önmagának is) segít az „irányított képzelet” révén ellazulni. (A terápia területén ez a tudattalan gondolatokon keresztüli megnyugtatás módszere, asszociatív módon, amelynek során a résztvevők együtt „utaznak” a közös gondolatok hullámain, különböző helyeken és helyzeteken keresztül, amelyeket el szeretnének érni, hogy pozitívan befolyásolják mentális és fizikai állapotukat.)
Éli Sharabi Joszi testvére koporsójánal, akit az utolsók között adott vissza a Hamász, holtan
A könyvben végig érezhető a humánus pszichológia szelleme, amelyet Viktor Frankl, a logoterápia atyja összegez Nietzsche nyomán. Sharabi példája is arra tanít, hogy a szenvedésnek van értelme, mégpedig az, hogy az ember ne szenvedjen. A felelőssége abban áll, hogy az „itt és most” szirtjei közt hajózva kell cselekednie.
Most, hogy az életben maradt túszok visszatértek, egyre több tanúvallomást ismerhetünk meg. Ezek nyomán válik világossá, hogy azok, akik egyedül raboskodtak, még többet szenvedtek. Nem vehették igénybe egy csoport védelmét, amely enyhíthette volna a magányukat, amellyel megoszthatták volna a fájdalmaikat, és ezzel ellenállási erőt fejleszthettek volna ki magukban. Nem tudok nem gondolni Rom Braslavskira, akit ezen a héten interjúvoltak meg először visszatérése óta. Rom is arról beszélt, hogy elrablása pillanatától kezdve a magány jelent***e a legáthatolhatatlanabb börtönfalat. Éheztették, megalázták és brutálisan megverték, beleértve a napi sz*****is zaklatást is. De a magány t***e olyannyira védtelenné, hogy öngyilkossági gondolatai támadtak. Miután visszatért a fogságból, más túszokkal ellentétben neki eltartott egy ideig, mire készen állt arra, hogy emberekkel találkozzon és elhagyja a kórházat. [Rom Braslavskit az Iszlám Dzsihád rabolta el a Nova fesztiválról, ahol biztonsági őrként dolgozott a hadseregtől való szabadsága alatt. A Hamásszal kötött megállapodás részeként őt is október 13-án engedték szabadon. Első interjúját magyarul lásd a multesjovo.hu 2025. november 9-i posztjában - a ford.]
Az a szerep, amelyet Sharabi a fogságból való távozása óta felvállalt – felesége, lányai, és testvére, Joszi elvesztése ellenére, akiknek ezt a könyvet ajánlja –, az értelemhez és a gyógyuláshoz vezető út elbeszélése.
Mire ezt az írást befejezem, Izraelben véget ért a háború. Vagy mégsem? Hamarosan, a hanukai szünetben újra a Szabadság hídon sétálok majd. Ezúttal télikabátban és sapkában, és nézem a Duna hideg vizén sodródó uszadékfák himbálózását.
Jobb napok és tapasztalatok reményében.
Héberből fordította: Kőbányai János
