19/09/2026
Kőbányai János:
Beiratás az Élet könyvébe
Egyéni és „kollektív” kételyek és válaszok
https://multesjovo.hu/vezer-cakk/kobanyai-janos-beiratas-az-elet-konyvebe/
Vészesen közeledik az önmagunkkal, s nemkülönben „kollektív” történelmük legújabb fejezetével történő szembesülés napja: a Jom Kippur. Vészesen – micsoda közhely. Azonban a közhelyek – nem véletlen – alapigazságokat hordoznak, kristályosítanak ki. Lehet, pontosabb lenne így fogalmazni: vészekkel közeledik.
Ugyanis ki tudja, hova és mibe robban az ünnep holnap-holnapután – amelyről már egyszer háborút is elneveztek (1973-ban), mert Izrael ellenségei ezt a magunkba szálló alkalmat használták ki újabb eltörlése kísérletére. S most is megvan rá az esély – elég az újságokra kattanni, vajon a huszik (hátérben Iránnal, s a mögöttük álló ugrásra kész hatalmakkal), Szaúd-Arábia (s már Mekka) elleni támadásai mikor borítják ismét lángba a Közel-Keletet, s vele Jeruzsálemet? –, ahol ezúttal, remélem, hogy nem rutin-szokványos számvetésre készülök. Bár lehet, épp e fejlemények – akár 1973-ban, amikor a háború vége, egy meghúzott, s azóta is álló határt eredményezett – egyfajta legitimáció-kezdetet indítanak be, s vele közelebb hozzák a „lángoktól ölelt kis országot” arab szomszédaival, s ez a kényszerű nyitás egyszer talán elvezethetne a kénytelen-keletlen elfogadás-elismerésig. (Köszönhetően Donald Trump sasszézásainak a Hormuzi terep játékasztalon.)
Azonban az igazi veszély nem korlátozódik egy földdarabra, vagy földrészre. Már, ami a zsidó népet fenyegeti. Ez pedig az új/régi antiszemitizmus, amely palesztin palástba burkolózik, s ami valóban új benne, hogy ezúttal: globális. Ma ismét veszélyes zsidónak mutatkozni: vagy csupán lenni. Nincs nap, hogy a zsidóság lényegét képező vallás gyakorló helyét – egy zsinagógát – ne érne meggyalázás, vagy a beazonosítható, azonosság hirdető vallási jelképek, s nem különben csupán a héber nyelv használata miatt ne érné támadás népünk egy tagját – mind az öt földrészre kiterjedően. S már tudományosan is kimutatják – társadalmak, pártválasztók sokrétegű adatait összegezve – a zsidóellenesség fokozódását, amelynek lávázását nem más, mint egy egyértelműen aljas, több ezer áldozatot követelő terrortámadás vulkánkitörése nyitott meg, 2023. október 7-én.
Az előttünk örvénylő folyamatot összegezve: megtámadnak, védekezel, s a végén terrorista, szalonképtelen, sőt: népirtó leszel.
De mi köze ehhez Jom Kippurnak? A magunkba nézésnek, a hibák és bűnök bevallásának, s az ígéretnek, hogy igyekszünk jóvá tenni őket?
Mégpedig az egyéni, és „kollektív felelősség” vállalás mindkét dimenziójában?
Hiszen az antiszemitizmusban az ellenünk, vagy inkább az azonosítható azonosságunk elleni támadásról, kirekesztésről van szó – hol kereshető itt (és most) ebben a felelősségünk?
Azért kell lenni abban valaminek, hogy a világ elbeszélése – idő-tér-szereplők – kontextusában ilyen egyértelmű elutasítással kezeli a zsidókat , aminek csak egy legfrissebb mozzanata-kifejeződése a so called palesztin ügyben tapicskáló szolidaritás.
Az időtlen univerzális előítéletességnek kell valami okának lennie. Fakadjon az valamely eredendő hibájából, sőt: bűnből. Hiszen ez az ellenérzés-cselekvés kétezer éve oly kiirthatatlanul fönnáll, lehet, a világ(unk) végezetéig.
Mi ebben a felelősségünk? Bűnünk? Ha máskor nem is tesszük fel ezt kérdést horgasszuk fel ezekben a napokban, s majd a 25 órás koplalás magunkhoz közelítő átszellemültségében. Utálni, elhatárolódni, ellenségnek tekinteni, akár kirabolni, vagy elpusztítani nem vidám, kellemes dolog az elhatárolódónak-elkövetőnek sem. Mivel okozzuk ezt nekik? Vajon elnyerhetjük -e ezért a bocsánatukat?
A kiváltó okot könnyű behatárolni. Hű lenni épp e környezet elhatárolásain-ellenességén kiköszörült azonossághoz. Azaz: azonosnak lenni önmagukkal, ami egyúttal a biológiai-történelmi létezés-históriánk is egyben. Tehát zsidónak lenni – s ezzel elkülönülni környezetünktől – ami a globális világnak köszönhetően mára maga a földkerekség.
Muszáj gyakorolni ezt a ragaszkodást? Ha ezt érjük el vele?
Lehet, okozhat valamely kielégülést a kellemetlenségek – ebbe az elpusztíttatás is beletartozik – makacs vállalása, igazi, vagy ál- hősiessége. Vajon megéri-e? Nem nekünk – legalább most e szent napokban tegyük félre túlhízott egónkat –, hanem azt a rettentő sok energiát, rossz érzést, amit a kirekesztésünkkel-elpusztításunkra törekvéssel a kvázi befogadóinknak okoztunk, s okozunk még ma is. Azt nem is kell bizonygatni, hogy ilyen permanens, és hosszú időn keresztül tartó, a puszta létezésünkkel való provokáció példa nélküli az emberiség történelmében, s ez a tény csak aláhúzza az önbírálatunk súlyát. Népeket ugyan ki-küldöztek-írtottak, azonban „csak” politikai, vagy csak területszerzési apropókból, s ha célt értek, abba is hagyták, sőt nem ritkán az üldözők és üldözöttek meg is békéltek, ha a célokat valamelyik fél elérte. Azonban e példák nem hasonlíthatóak a mi ellenünk történő ellenérzéshez, s annak kiküszöbölésébe fektetett energiákhoz.
Hogy kerülhetnénk el ezt a károkozást? Hiszen üldözni semmilyen szempontból – fizikai, vagy erkölcsi energiapazarlás – sem progresszív tevékenység, még az elkövetők szemében sem.
Mit tehetnénk ellene?
Régi nóta: ez az azonosságunk, ezért ahhoz kell hűnek legyünk. Megéri-e, ha ilyen hatást váltunk ki vele? Ezt vessük fel ezekben az önveséző napokban. Kifizetődő -e ez a vak-ösztönös önmagunkhoz hűséggel zsonglőrködés, ha általa ilyen örökös negatív hatást váltunk ki? (Pl. mennyivel egyszerűbb lett volna németnek, sőt: magyarnak lenni, ha zsidók nem létezése okán elkerülhették volna a holokausztban való elkövetői oldalon szereplésük több generációjukra is kiható, feszengtető következményeit?)
Azaz: muszáj-e magunkkal azonosnak legyünk, ha ezzel másokat ennyire zavarba hozunk, egzisztenciájukat, lelki békéjüket felbolygatva.
Ne beszélj a levegőbe, kezdjed magaddal!
OK.
Amihez még azt kell hozzátenni – önértékelés-bírálat elbeszélésének a behatároltsága miatt –, hogy mindezt 75. évem betöltése után teszem (ezek szerint előtte nem értem meg rá), azaz onnan hátratekintve, s a húgom halála miatti egyedül létemre döbbenés után nézek – lehet új lemeztelenedések ösvényein – magamba, hiszen abban maradtunk, hogy ő fog eltemetni, s magam után hagyott dolgokkal foglalatoskodni, s most ez is rám szakadt. (Magának az egyetlen „gyermekemnek”, a Múlt és Jövőnek, amúgy sem találtam gyámot-folytatót - igaz, Patai Józsefnek, de Osvát Ernőnek-Ignotusnak sem akadt igazi örököse -, ebbe már az indulás utáni évtizedben beletörődtem.)
Létezésemmel, amely összenőtt a foglalkozásommal – a folyóirat szerkesztéssel – mennyi embert bántottam meg, akarva-akaratlan. Hány szerzőnek utasítottam vissza az beküldött írásaikat, vagy rövidítésre, kiegészítésre, átírásra szólítottam fel őket, lehet, nem a legmegfelelőbb hangon. Mind ebbe az is beletartozott, hogy egyes nevesebb szerzőket közreműködésre kértem, s hogy kitértek előtte, s erre nem udvariasan, vagy sértődötten reagáltam. Az elmúlt évben, vagy azelőtt. Ragaszkodjunk a tényekhez: 37 éven keresztül. Mindebben is jócskán benne van az azonosságom, ugyanis a kulturális mintáim és elvárásaim ennek az egyik alapját jelentik. Föladhattam volna belőle nem keveset – vagy engedhettem volna más mintáknak, követelményeknek. Mennyi másnak okozott kellemetlenséget, rosszérzést spórolhattam volna meg velük.
S milyen folyóiratot alapítottam? 1988-ban, azaz már az életem derekán. Ahogy a címlapján virít-lázad: „zsidó kulturális folyóiratot”. (Egy nem zsidó üzletember segítségével, aki azt hitte, hogy a révén, majd zsidókkal jó üzleteket köthet – nem kötött.) Alapvetően ezzel bántottam meg igen sok kortársamat. S korántsem paradoxon: leginkább zsidókat. Itt maradtak Magyarországon, ők, a gyermekeik, az unokáik a holokauszt dacára, s egzisztenciát, karriert építettek föl maguknak, s most egy ilyen ügy, program, törekvés – minden folyóiratnak ez az alapja – visszalökné őket ebbe a megméretés-azonosíthatóságba, Kertész Imrénk örökérvényű megállapítása szerint: „sorstalanságba”. („Komcsi, „libsi” – beazonosító szinonimáikkal, azért még a magyar nép részének érezhették, s érzik is magukat.) S megbántottam vele olyan zsidókat is, akik a rendszerváltás után ebből a státusból éltek volna meg. S ennek sem nyújtottam teret, mert neofita buzgósággal, a zsidó szellemet a lehető legmagasabb szinten szerettem volna magyar környezetem számára – lehet a nemzeti felemelkedés elmulasztására (ez is egy hücpeség, most belátom) is figyelmeztetve őket. Ebben nagy segítségemre volt egy holokausztot gyermekként megélt, s a rendszerváltás után ezt az élményt műveikben - igaz jobbára nemzetközi környezet hátterével - ki is bontó nemzedék jelesei: Ember Mária, Kardos G. György, Heller Ágnes, Konrád György, Vajda Mihály és még bőven sorolhatnám a neveket, akiknek a Múlt és Jövő Élet-könyvét köszönhetem.
Igen, ebben a kihívás-bántás sorozatban homogenizáltam, azt, aki vagyok. Magyar zsidó értelmiségi – azzal a tudással, nívóval, amit összekapartam magamnak szüleimnek, s egy-két mesteremnek köszönhetően. Ez az, amiből lehetőségeim szerint, nem engedtem - „Repüljön el az én „fejem felett is a nikkel szamovár”.
Kérjek ezért bocsánatot? Föloldást?
Kitől?
A büntetést: a magányt, s hogy arról vagyok hirhedt, hogy szinte csak ellenségem van, már eddigi életkémben megkaptam. A kevés hátralevő ezen már nem változtat. De hát nem is ez a kérdés.
Hanem, az, hogy nem lett volna -e jobb nem zaklatni mindezzel a környezetemet? Valami egész más életbe – ügybe, programba, hivatásba – fektethettem volna mindazt, amit a kezemet elengedő, engem önállóságra ítélő Örökkévaló adott? Felelősséget kell -e érezzek azért, ha hibás ösvényen indultam el, s ha igen, hogyan tehetem ezt jóvá?
Ki adhat ezekre a kételyekre választ?
Ha jómagam, akkor e súly alatt összeroppanok. Ha másért nem, ezért kell léteznie a Fennlévőnek.
Lesz miről tépelődni, vallomást tenni a böjt napján. Neki-magamnak. Csak ne is legyen „könnyű” a koplalás, mert csak elvonná a figyelmet a lényegről.
A létezés(em)ről, s az értelméről.
S nemkülönben a hasonló kérdező-kételkedő párbeszédet kívánom minden zsidónak a globális Glóbuson. Egy nagyon elkeseredett, sors(„sorstalanság”)fordító történelmi helyzetben, amikor a helyes, a fölszabadító válaszokkal, s nyomukban a döntésekkel meghatározhatjuk létezésünk értelmét és irányát. Ama homályosan derengő jövőt.
Amivel kiérdemelhetjük a beíratást – hiszen oly egymásra vagyunk utalva – az Élet könyvébe.
