31/03/2026
Öngól öngól hátán, megszámlálhatatlanul…, fújják már le a meccset, jaj de várom már!!
“Nem vagyok egy perspektívikus egzisztencia, Teréz.”
Gyerekként mély ellenszenvet éreztem a pufajkás Horn Gyula figurája iránt.
Tinédzserként hidegrázást kaptam az SZDSZ cinizmusától.
Később gúnyos remixet csináltam a D209-es fedőnevű III/II-es ügynök Medgyessy Péter makogásából.
2006-ban Gyurcsány Ferenc azonosító nélküli, símaszkos rendőrei rommá gumibotoztak.
Akkor azt hittem, ennél nem lehet rosszabb.
Aztán végignéztem, ahogy Orbán Viktor, aki egykor mindennek az ellenében fogalmazta meg önmagát — soha vissza nem térő történelmi felhatalmazást kapott — majd másfél évtized alatt kiépített egy egyre boldogtalanabb és gonoszabb keleti típusú autoriter rendszert.
Nem szoktam nyilvánosan politizálni, egész életemben a zenével, kultúrával, közösségépítéssel foglalkoztam. Most azonban elértünk egy pontra, ahonnan nem lehet és nem is szabad tovább hátrálni. Mert amit most csinálnak, az nem politika — az nyílt rombolás.
Családokat, vállalkozásokat, közösségeket áldoznak fel egy ócska, uszító kampány oltárán. Ezrek által látogatott kulturális tereket záratnak be, mert mindezt fel lehet használni, hogy a választások előtti finishben összeálljon a kampányhazugság:
Elkapjuk a drogosokat.
Bezárjuk a “drogos bulikat”, tudjátok, ahova MP is jár.
A háborús vészhelyzetre hivatkozva, rendeleti kormányzással rángatják a hatóságokat, hogy az ő politikai narratívájuk érvényesüljön. Olyan rendőröket kényszerítenek ebbe bele, akiknek amúgy szintén tele van a tökük az egésszel.
Jelenleg, eltérve minden korábbi gyakorlattól, bemondásra záratnak be helyeket. Ennek azonban nem csak a politikai ellenfeleik isszák meg a levét.
Kisgyerekes családok megélhetését, független magyar vállalkozók évek, évtizedek alatt felépített életművét rombolják le — tudatosan, kampányeszközként használva fel őket. Olyan embereket, akik velük ellentétben nem hátszélből élnek, hanem a piaci valóságban próbálnak talpon maradni.
Ha tényleg a drogkérdésről lenne szó, akkor akár beszélhetnénk őszintén is:
A neres aranyifjaknál nincs drogosabb közeg Budapesten, ezt mindenki tudja. Miközben hallani, hogy az ő általuk látogatott helyekről mentővel viszik el a kurvákat, akiknek különböző tárgyak törnek bele a testnyílásaikba a kokós-bebaszós bulikon, ezeket a helyeket valamiért nem zárják be.
Közben az elmúlt években a megelőzésre és a szakmai intézményekre fordított figyelem és források gyakorlatilag ki lettek végezve. Addiktológia, rehabilitáció, prevenció – ezeket fokozatosan, tudatosan leépítették. A 4–6-os villamoson, és Magyarország leszakadt no-go zónáiban több drogos van egy szombat éjjel, mint a meghurcolt helyeken bármikor. Ezzel nincs gond, hiszen az ilyen kiszolgáltatott rétegek szavazatai könnyen megvehetőek.
Valójában akkor kik is azok, akik az országból egy drogtanyát csináltak?
És ha már drogtanya, nem kéne esetleg az állampolgárokat partnerként kezelni és prevencióval, ártalomcsökkentéssel, tájékoztatással megpróbálni eredményeket elérni, ahogy a világon minden fejlett országban teszik? Nem pedig atyuska jön és majd megmondja, mit szabad és mit nem? Ja, hogy akkor nem lehetne a drog kérdést is a saját, rövidtávú politikai céljaikra felhasználni?
—
A Turbina ügye nem csak egy bezárt kulturális központról szól. Ha kell, ezek szétroncsolják a város kulturális szövetét, titkosszolgálati eszközöket vetnek be a saját polgáraik ellen, dizájner drogért vásárolnak szavazatokat, komplett közösségeket tűntetnek el - azaz csak próbálják.
Nem fog sikerülni.
Ezek a napok úgy fognak bevonulni a történelembe, mint egy elnyomó rendszer utolsó, végzetes ballépéseinek története.
Az urbánus kultúrára támadtak rá, ami összetart egy várost – egy olyan világra, amit ők egyszerűen nem értenek, és soha nem is értettek. A Turbina története a bárki számára érthetően jelzi: senki sincs biztonságban.
Lehet, hogy onnan, ahol ti nézitek srácok, ez csak egy alterklub. De valójában mindenkinek van egy Turbinás barátja. A témával kapcsolatos interjúkat, sajtóanyagokat közel 5 millióan látták-hallották-olvasták. Ilyen brutális sajtóelérést semmilyen eseménnyel nem tudott volna a Turbina elérni. Az egész országhoz eljutott a koncepciós eljárás története, és még azon is túl. Teljes öngól.
Százával jelentkeznek be rég külföldre költözött, ciklusok óta nem szavazó magyarok, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, mostmár elmennek szavazni. Totál apolitikus fiatal ismerőseim, akiket sehogy sem tudtam volna korábban rávenni arra, hogy foglalkozzanak a politikával, csapatosan fognak elmenni szavazni a bezáratós sztori miatt. Dolgozók, zenekarok, dj-k, kollektívák, menedzsmentek, beszállítók, alvállalkozók, technikai szolgáltatók, stb, azok családjai, barátai. Alaphangon több ezer közvetlenül érintett magyar állampolgár. És akkor még a közönségről nem is ejtettünk szót.
A Turbina mögött ugyanis nem gazdasági hatalom van, hanem kulturális erő. Ezt sosem fogjátok tudni betiltani. Minden rendszer beletörik ebbe. Elkúrtátok.
Április 12-én az ország szavazni fog.
Visszafordítjuk az országot ebből az — autoriter, gyűlölködő keleti lejtmenetből, és elindítjuk újra abba az irányba, amerre ezer éve tartozni szeretne: Európa felé.
Mi pedig tesszük tovább a dolgunkat, építjük a kultúrát, összetartjuk a közösséget.
És nem hagyjuk, hogy ezt bárki elvegye.
