08/08/2025
“A szerelem mindent pótol, s a szerelmet nem pótolja semmi”
Anyámnak
Ma húsz éve, hogy édesanyám meghalt. Azóta sincs olyan napom, hogy ne gondoljak rá. Itt van velem, őrzöm a szívemben. Őrzöm az emlékeit, magammal viszem majd, ha eljön az én időm. Nincs semmi, ami elfeledteti majd velem hajának bódító illatát, és azt a melegséget, amit akkor éreztem, amikor utoljára találkoztunk, és amikor életünkben először és utoljára öleltük egymást... első és utolsó ölelés volt… szorosan kapaszkodtunk egymásba, úgy, ahogy a gyökér kapaszkodik a földhöz…
Most szeretnék arról mesélni, milyen is volt annak a két embernek a szerelme, amiben én fogantam, mit is adtak ők egymásnak, mi is az, amit rámbíztak.
Érzem, hogy vibrál a langyos szél, susognak a kertünk fái és a torkomba felkívánkozik a dal: Lovamat kötöttem piros almafához, magamat kötöttem gyönge violához, lovamat eloldom, mikor a hold fölkel, de tőled violám, csak a halál old el.
A lélek mindig az öröm felé igyekszik - mondta anyám, akivel élete utolsó napjaiban a szerelemről beszélgettünk. Láttam rajta, elfelejtett mindent, ami rossz volt, a szenvedéseit, a bántódásait. Így könnyebb - mondta. Egy eltévedt fény szinte beburkolta, amitől az arca hold színű lett. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Mindig azt mondta, a szerelem színe neki olyan, mint a teliholdé... ezüstös. Ültünk egymással szemben és néztem az arcát, amit nem keményített meg az elmúlt 81 év. Nekem ő maga volt a szépség, a ráncok csak még szebbé tették. Azt mondta: az igazi élet nem az, amit a mindennapokban élünk, csak az, ami az emlékezetünkben él, az az igazi.
Anyám szíve tele volt titokzatos emlékekkel, amelyek időnként megkérdezés nélkül törtek rá. Olyan gazdagon és olyan fájdalmasan elevenít***e fel az eltűnt időt! Azt, amiről szinte semmit sem tudtam...
Apámnak, aki harminc évvel volt idősebb édesanyámnál, rangja, neve, birtoka volt, mert régi, előkelő család volt az övé, de mégsem a neve t***e halhatatlanná, hanem anyám, az iránta érzett szerelmével, ami élete végéig ott élt a szíve mélyén, akár az ég és a föld között úszó simogató dallamok, amelyek hol elvitték, hol visszahozták az időben... Benne apám emléke afféle örömzenévé változott, úgy ragaszkodott hozzá, mint hívő a Teremtőhöz. Az ő szerelmük nekem mese, olyan, mint egy jó mag, amiből gyönyörű, törékeny virág nyílt ki. Történetük élni segít. Hiszem, hogy minél többet tud egy gyerek az édesanyja életéről, annál erősebb lesz. Nem vagyok a szerelem szakembere, de hiszek abban, hogy amikor megszülettünk, jeleket véstek a tenyerünkbe, hívó sugallatot kaptunk, aminek a hangjával odacsalogathatjuk magunkhoz azt, akire vágyunk. Mert igenis van a világon egy ember, aki látja a szívünket belülről és csak bennünket szeret, aki, ha megtaláljuk, mindent megtesz értünk, ha kell, feláldozza magát, az álmait, aki nemcsak ad, de mindent meg is akar kapni tőlünk.
Szaktudomány olyan sok van, hogy a tizedrészük elolvasásához sem elég egy emberöltő, akkor miért van az, hogy mégse tudunk eleget arról, hogyan is szeressünk, hogy mindig jó legyen.
A legtöbben, amit szerelemnek gondolunk, inkább békés ragaszkodás, semmint porig égető lángolás, és az sem ritka, hogy egy idő után űr tátong a szerelmesek között. Köztudott, az idő nem más, mint az elmúlás igenlése. Idővel mérünk múltat, jelent, jövőt, és a földi szerelmet is, ami akár az ember, megszületik, hogy eltűnjön, mint az árnyék vagy a füst. Anyám és apám szerelme nem vérszegény szerelem volt, nem olyan, amelyik félúton megtántorodik. Az ő szerelmük örökre szólt.
Apám mindent szeretett. Szerette az életet, lelkében ott lobogott a tűz, sikeres ember volt, benne volt a villámgyors felismerés, a megértés képességével. Csakúgy áradt belőle a színes, eleven beszéd, de volt benne dac, féktelenség, és néha nyersesség is.
Édesanyám szárnyai finom anyagból voltak szőve, csodás szinek tündököltek rajta, és apám csak azért imádkozott, meg ne perzselje valahogy. De megperzselte, mert a szerelem ilyen is tud lenni.
Apám kapni vágyott, hát kapott. Megalkotta a világát, mint a növény a virágát. Mindketten hitték, hogy szeretni annyi, mint újra megszületni... Övék volt a fák alatt megterített asztal, a hársak árnya, illata, a zenére mozdulás, a csábítás és a vágyakozás. Esküjükben nem csak szerelem volt. Annak a közös életnek is ott volt a terve, ami emberi, ígéret arról, hogy ablakukat soha nem díszíti majd jégvirág, és amiben a lélek nem kérgesedik. Minden óra új izgalmakat hozott nekik, a szépség, ami körülvette őket, keretet adott az életüknek.
De milyen is volt az ő boldogságuk? Ígérgető vagy beteljesítő, hódító, állandó, szabadító vagy gúzsba kötő? - kérdezem most magamtól, amikor visszaidézem az életünket? Egyáltalán, meghatározható-e a boldogság?
Olyan, mint egy tisztára mosott, súlyos kő a láthatatlan lejtő tetején. Sokáig ott áll, ragyog a fényben, de elég egy röpke pillanat, és elindul lefelé, nem ura többé akaratának, világgá megy. Anyám szerint ilyen volt az ő boldogságuk.
Mindig azt hisszük, hogy a világ baja bennünket nem érinthet, a boldogtalanság másoknak van fenntartva, pedig... - és megállt benne a szó, nem fejezte be a mondatot, csak maga elé nézett hosszan, fájdalmasan.
Házasságuk elején nem akarták látni, merrefelé fordul a világ. Szerinte a közös életük, olyan volt, mint a tangó... kettőt előre, egyet hátra... vagy mint a pokol és mennyország, vidám és szomorú is egyszerre. Hitte, hogy kétféle arca van a szerelemnek, akárcsak a társastáncnak, egyik, amelyet kifelé, az idegeneknek táncolunk, és van egy, csak magunknak, belső használatra, a léleknek, a szívnek.
Örömökből és szomorúságokból keverték a mindennapok ízeit, életük hamar elvásott, hiába kérte anyám, “csak meg ne halj, csak meg ne haljak... “, volt oka félni. Mert hiába íródott meg a Teremtés könyvében, hogy az Úr hatalmat ad az embernek minden élőlény felett, kivéve az embert - mert ember felett nem szabad hatalmat gyakorolni, az csak Isten joga -, annak idején, amikor apám élt, és akik akkor a történelem kerekét forgatták, nem tudták. Azok nem kérdeztek, csak intézkedtek, hatalmat gyakoroltak. Odalett a régi élet. Az új, amit elrendeltek nekik, porba volt temetve. Az út, a levegő, az emberek, még az ég is...
Gyerekként nem ért***em, de ma már tudom, ahhoz, hogy ezt valaki kibírja, óriási belső erő kell vagy egyfajta elegancia... A kényszer, a kiszolgáltatottság megtöri az erős embert is. Apám kiszolgáltatottsága örökös félelemmel járt.l Nem a haláltól félt, hanem az élettől, a sors orvtámadásaitól. Megadta magát és kezdte elfelejteni, hogy ő anyám mindene...ő a híd a jövőbe, és elfogadta azt a hirtelen kapott rendezetlen életet olyannak, amilyen. Nem szállt vele vitába, nem mert ellenszegülni vele, mert nem volt hová visszamenni. A szenvedések megmérgezték az életüket és bajuk lett az életörömökkel. Szerelmük emésztő, mardosó fájdalommá vált, de egyben felejthetetlen, kiapadhatatlan kút, amibe édesanyám gyakran lemerült, és soha nem tért vissza üres szívvel, mindig felhozott magával valami emléket, amiről ugyan már lekopott az aranyozás, de neki kincs volt.
Amíg anyámat hallgattam, rájöttem, kevés dolog olyan fontos az embereknek, mint az, hogy rábízzák valakire a történeteiket, még mielőtt rátérnének arra az útra, ahol a lélek kékmezőben gyémántvirágokon lépked.
Ha életet akarunk önteni valakibe, fényeztessük ki vele az emlékeit, úgy, mint egy megfakult ezüsttálat, hogy egész nap ragyogjon belőle valami, hogy ne legyen félhomályban.
Mindenki szívesen beszél a szerelemről, mert a szerelem nem más, mint meseszomj... Csak ki kell nyitnunk a csodákkal teli kincsesládát, s ha kinyitjuk, megszűnik az idő, eltörpülnek az órák... És ha végére érünk a mesénknek, örökkévalók leszünk...
Valóban olyan volt a szerelmetek, amit nem lehet felejteni? - kérdeztem anyámat, és közben álhatatossággal nézem. Amíg vártam a válaszra, figyeltem, ahogy a szívére t***e a kezét... mintha biztos akart volna lenni abban, hogy még dobog... Ó, hogy felejthetném el, a csírája mindig itt van bennem... Az én szerelmem nem olyan mint a homokóra, amely lepergeti a szemeket, hanem olyan, mint a kendernyűvő ember, aki kévét köt... Ahogy régen a mindennapi élethez kellett a kender, mert belőle készültek a ruhák, a szerelem is nélkülözhetetlen, felöltözteti a szívünket - mondta, és olyan arcot vágott, mint aki mindjárt sírni fog.
Édesanyám nem szokott hozzá, hogy bizalmasan megossza bárkivel is a belső világát. Egyszer azt mondta nekem, mit is értenél meg abból a bennem lévő zengő zenéből, vagy azokból a marcangoló, nyugtalanító, befejezetlen érzésekből?
Most hogy visszagondolok rájuk, nincsenek szavaim arra, hogy milyen is lehetett a szerelmük...
Apám csapdába esett, a világ összes hibájának igazolására és mentségére kellett neki a bor, a nóta, és az sem titok, hogy helytelen utakon keresett egy-egy vállat, amelyikhez hozzásimulhatott. Az ereje megtört, összekeveredett benne minden, kietlennek látta az életét, elveszt***e az önmagába vetett hitét... Kicsúszott a talaj a lába alól, nem tudta mibe kapaszkodjon... Anyukám szerint égett és didergett egyszerre, amikor azt kérdezte tőle: “Irénke, szeretsz, ugye? Szeretsz?” Olyan volt ez, mint egy kiáltás, ami a szívéhez szólt, és az én gyönyörű anyám meghallotta. Az iránta érzett szerelmének egy visszacsapó hulláma újra elsodort mindent, és ebben a könnyed szédületben megfogantam, ebből a két ember szerelméből születtem én.
Aztán egy nap apámat kiradírozták az élet könyvéből. Anyám szívében tátongó üresség volt. Ott maradt az éhes szemek prédájának - egyedül velünk, a két lányával, fiatalon, tele félelemmel -, mert sokan megkívánták. Amikor végigment a falu egyetlen utcáján, ahol tízéves koromig éltünk, olyan volt, mintha kergetné a fényt... szépsége felébreszt***e a vágyakat... a férfiak rámeredtek ”- Ne menjen el...” - suttogtak utána, de ő nem hallgatott rájuk, csak lesütötte a fejét, nem engedte, hogy befejezzék a mondatot... “Semmit se látó”-vá lett. Voltak, akik éjszakánként nyitogatták az ajtónkat, és verték az ablakunkat, mert a kaján vágyak, a kicsinyes bosszúk a sötétben könnyebben előbújnak. Ismeretlenek jöttek, mentek, akik azt hitték hatalmuk és joguk van anyámra.
Én még gyerek voltam, de emlékszem a világítatlan utcára, a feketén csillogó égre és a durva zajokra, láttam, ahogy a földre rántották, ahogy tépték a szoknyáját, ahogy nyöszörögve összehúzta magát, ahogy az egész teste rázkódott... olyan volt, mint egy gombostűre szúrt lepke...
A nővéremmel ott álltunk kivert kutyaként a sötét ég alatt, szinte mozdulatlanul, és az egész világ semmivé vált számomra. Meleg hullám csapott az arcomba, szédülés fogott el, és behunytam a szememet.
Ma már mindez csak álomnyom bennem. Olyan, mint az a fényes, hosszú barázda, amit a közelünkben lévő simavízű tavunkon úszkáló hattyúk hagynak maguk után, ami egy idő után finomodik, egyre nehezebben felfedezhető. És csak remélni merem, életem végén, amikor nekem is tovább kell adnom a történeteimet, tökéletesen tiszta, egyszerű vonal lesz belőle, olyan, mint amikor a valószerűtlenül fehér madarak tovaszállnak...
Ez után az este után, nálunk lehetetlen volt bárminek örülni. Semmi nem volt szép és szeretetreméltó. Édesanyám hirtelen derékba tört, már nem hitt a csodákban, és számára az éjszaka megszűnt a szerelem szentélye lenni. Minden megfakult, minden megkeményedett. Féltünk a holdfénynélküli égbolttól... Anyám olyan volt, mintha mindig terhet hordana, sokáig nem akart semmit sem tudni, csak vonszolta szégyenét, keserűségeit. A félelem, a sötét képzelete, szeszélyessé t***e. A mindennapi munkájának élt, t***e, amit kellett, de az érzéseit magába rejt***e, mélyen elásta. Elevenen eltemette a mosolyt, a hangos nevetést, dermesztő kérdésekkel maradt magára. Bár felemelt tekint***el, szemhunyorítás nélkül nézett az emberekre, de nem volt többé bűvös ige, szó, amely más emberré tudta volna változtatni.
Talán ezért is van az, hogy gyerekkorom óta valami állandó nyugtalanság hajtott, vágyódtam a szeretetre, elvágyódtam valahova messzire, mert ahol éltem, körülöttünk mindenféle félelem és gyűlölet szag volt, olyan mindent uraló. Vágytam anyám szeretetére, és új szívet akartam találni neki, ami tele van kalandvággyal, mert apám halála után az övé üres lett, úgy éreztem, a szeretet elveszett belőle. Gyakran szorongott, lassú halódással sanyargatta magát, beledermedt a világba. Szerettem volna valamit tenni érte.
Meleg, érző szívet akartam neki találni, tele dallal, nevetéssel, varázsköddel, amitől a legcsodálatosabb, együttérző, gyöngéd, életet szerető lesz. Igen, én ilyen anyát akartam. Hatalmas vágy égett bennem, hogy új szívet találjak neki, hogy érezzen, hogy tudjon szeretni, hogy különlegessé váljon, hogy megtanítson arra, hogy úgy lássam a világot, hogy lépten-nyomon felkiáltsak: “ó, ez csodálatos! “
Közös életünkben voltak könnyek, mosolyok várakozások, vágyakozások, félelmek, de volt boldogság is. Nagyon sok erő, büszkeség és szeretet kellett ahhoz, hogy az élet győzzön a közöny felett...
Már felnőtt voltam, amikor a franciaországbeli Rouenban jártam, abban a csodaszép katedrálisban, amelyiknek a sekrestyéjében, egy kis ércdobozban őrzik Oroszlánszívű Richard, angol király szívét, amiben állítólag soha nem volt más, csak tiszta szeretet. Hát ez volt az a kincs, amit én gyerekkoromban kerestem: az igaz szívet. Az “oroszlánszív” már régen elporladt, csak egy maroknyi sárgás por lett, de a benne lévő szeretet örökéletű, és azóta is a legjobb formájában ismétli önmagát. Vagy nem?
Ott, akkor alámerültem az emlékeimbe, és mint az özönvíz, elárasztott a múlt... képzeletem feldíszít***e és gazdagabbá t***e.
Sokáig áhítattal álltam az ”igaz szív” előtt, és mélyen ott ólálkodott bennem a vágy, hogy magammal vigyem, és ettől szinte megrészegedtem. Összeolvadtam a gondolattal és elhittem, a szeretet, amit magammal viszek, és anyám szívébe ültetek, jóvá tesz mindent, mert egy csöppje többet ér, mint bármi más.
Tele voltam “nyárral”, napsütéssel és úgy éreztem, mielőbb viszont kell látnom, hogy megöleljem, hogy fáradt lelkébe egybevegyüljön a fényünk, hogy biztonságba érezze magát. Tartoztam vele.
Akkor találkoztunk utoljára. Óraszámra üldögéltünk, beszélgettünk mindenről... Mint egy hadvezér, aki az éjszaka kellős közepén próbálja összetoborozni a szétvert hadseregét, úgy próbálta összerendezni az emlékezetét. Sok-sok év éles pereme megtépázta emlékezete hálóját. Valami megroppant a lelkében, de olyan mélyen és olyan helyrehozhatatlanul, amitől az egész élete összezavarodott. De tartotta magát. Úgy múlt el az élete, hogy nem várt boldogságot, vagy talán mégis? Mert egy-egy pillanatra megállt, mintha valami jelre várt volna, ami biccent neki, és azt mondja: “minden jóra fordul”. Amíg hallgattam, eszembe jutott az a mesebeli fecske, amelyik minden ezredik évben egyik helyről a másikra visz egy-egy búzaszemet azzal a reménységgel, hogy majd egy holdig érő hegyet épít belőlük. A gondolataim, mint egy gyorsvonat, száguldoztak ide-oda, és próbáltam kitalálni, mekkora “hegy” lehet már benne, hol van a helye annak a szakadatlan fájdalomnak, amivel ő leélte az élete nagy részét. Azt kérdeztem magamtól, mennyit bír el egy szív... Nem igazságtalanság-e, hogy be vagyunk zárva a jelenbe, és nem tudjuk, a jövő enyhíti vagy növeli a fájdalmainkat? Mi lenne a jobb? Ki tudja?
Behunytam a szememet, hogy jobban megőrizhessem édesanyám arcát, hogy felidézhessem, ha nem látnám többé...
Elmerültünk az emlékezésben. Szemem előtt ott lebegett a gyerekkorom, és arra gondoltam, ha Isten megkérdezné, mire vágyok, mert ha megmondom, teljesíti, mit mondanék? És kimondtam magamban: édesanyámnak új szívet, tele szeret***el. Ölbe vettem az én madárcsontú, törékeny édesanyámat, megfogtam mindkét kezét, és simogattam, majd az arcomhoz szorítottam és megcsókoltam. A vállamra hajtotta a fejét, és fájdalom nélkül suhant velünk az idő... Életünk fonalát ott, akkor összecsomóztuk, de nem valami hétköznapi csomóval, nem... nem... Herkules csomóval, ami eloldhatatlan, akár édesanyám apám iránti szerelme.
Arra gondoltam, milyen csoda is a szerelem, ami az odaadásnak, az elutasításnak, a szenvedésnek és az állandó reménynek a keveréke. Ereje van. Anyám örökre lemondott az élet naposabbik oldaláról, amikor beleszeretett apámba, aki nincstelenként halt meg, de aki holtában mégis birtokos maradt, anyám szívének örökös birtokosa. A szívében ott maradt az iránta érzett szerelem, az az elidegeníthetetlen valami, amit csak odaadni lehet, de visszavenni nem. Akkor este már biztos voltam benne, mégsem kell anyámnak új szív, nem kell, mert a régiben van az örök szerelem és annak, az idők végezetéig ott is kell maradni, mert a fénye életben tartja.
A mindennapi gonoszság, a pusztító indulat hiába akart diadalmaskodni felette, anyám haláláig azé maradt, akit egész életében szerelemmel szeretett. A szíve köré kőfalat emelt, hogy védje, mert fontos volt neki. Igen, sziklafalat épített a szerelem köré, úgy, ahogy a perui inka indiánok, akik, hogy ne nyelje el az idő sivatagja a titokzatos civilizációt, a szinte járhatatlan hegy tetején meredek kőfalakat emeltek, felállították a napisten templomát, s vele az örökkévalóságukat.
Anyám is felvértezte magát és örökkévalóvá t***e szerelmüket. Szeretni akarta, mert nem volt mása, mert így akarta. Nincs attól nagyobb kötelesség, mint szeretni, mondta, és mosolyogva nézett rám, én meg csak gyönyörködtem benne. Olyan volt, mint egy festmény, mint egy költemény. Istenem, milyen boldog voltam, kezünkben tartottuk egymás kezét... Arcomon végigcsurogtak a könnyek. Visszacsengett a fülembe saját remegő, vékonyka gyerekhangom: ”anya”... Tudtam, hogy az idők végezetéig egymás szívében maradunk, olyanok leszünk, mint az angyalok, szép nagy tárt karokkal élünk, és semmitől sem félünk, mert az az este mindkettőnk számára a szeretet feltámadása volt. Lelkének legmélyebb titkait osztotta meg velem. Igen, megéreztem, hogy “szíve van és szeret/ lelke van és remél/”
Azon az estén befogadtam a szívembe a kitárulkozó édesanyámat, akiben eltemetve, de elevenen élt az a szerelem, amit apám iránt érzett. Úgy szívtam magamba ennek a beszélgetésünknek minden szavát, mintha ettől függne az életem. Megbabonázott, elragadott, megsiratott, és azt hiszem, egy kicsit össze is tört. Mielőtt még elvonult volna benne az ár, és az apály elsodorta volna a bizalmas vallomásokat, az oldottságot és a könnyeket, rám bízta a titkát. Szeme csillogó volt és eleven, mintha belső fény ragyogtatta volna, teljes erejével belekapaszkodott a szép emlékeibe, de csak azokba. Fantáziaképekből és emlékekből élt, neki ez maradt. Mit számít az, hogy apád idő előtt meghalt? - kérdezte, de csak úgy magától, nem várt rá választ. Majd folytatta: Minden szerelem annyit ér, amennyit hajlandó vagy föláldozni érte... Nem az útszéli árok a fő, hanem az út, amely mögöttünk van. A kötelékeink nem szakadtak el. Szerelme nekem ér annyit, mint az ég összes csillaga, hiszen itt vagytok ti, a testvéred és te. Annyi minden elenyészett, de amit a szívemben apád lelkének emeltem, ma is áll. Isten így kívánta, kevesebbel nem érte be. És ahogy ezt mondta, olyan szemmel nézett rám, mint mikor ismeretlen varázs hatása alól szabadul az ember. Tudtam, az ő szerelmük igazi volt, és elhiszem, “a szerelem mindent pótolt, s a szerelmet nem pótolja semmi”. Hallgatva anyám történetét, elszorult a szívem, tudom, útravalót adott egy életre. Mióta lelkét magába fogadta az ismeretlen ég, és az arcát a csillagok felé fordította, sok mindent másként látok. Igen, ma már tudom, hogy az ő műve vagyok. Ő volt az, aki kezében tartotta a világomat, alakított, átalakított. Most én őrzöm a sorsát. Hangját, mosolyát, de leginkább azt a szerelmet, amit rám bízott, ami velem marad örökre. Bár minden másodperc magával visz valamit, a csönd köre nő, tudom, hogy valami bevégződött, mégis hinni akarom, apám lelke és az övé újra találkozott, mert két egymásnak szánt lélek kapcsolata soha nem ér véget. Szerelmük lángja újra lobog, és az örökkévalóságban egyik csillagtól a másikig sétálnak... De időnként, magam körül érzem őket, mint a kertünkben röpködő pillangókat...
Emlékezés Anyámra
