20/05/2024
Pünkösdkor a lélek megviláglott, majd meghasonult Csepelen
Férfi, ezt én le merem írni. 8 férfi. Férfiak, ez biztos. Hát én biztosan nem gondoltam ezzel semmire, én biztosan nem vettem észre a bőrük sötétebb színét, meg azt sem, hogy nem értem, mit beszélnek. Ez nem vélemény, a tények azt támasztják alá, hogy nem vettem észre, hogy mások, hiába láttam rajtuk, hogy nem ugyanolyanok, mint ami nem más. Igen, én egy férfi vagyok, és apa is, köszönöm. Alaposan megfigyeltem, jegyzeteltem, amit nem ért***em: oda hidat képeztem az elmém segítségével. Részletesen naplóztam, mikor és melyik férfi ment ki és hagyta nyitva a kaput. Dolgomat megnehezít***e, hogy nem mertem odanézni. De, miközben a gyerekemet nézték kéjsóvár tekint***el ezek a férfiak, titokban jobban meghallgattam a dialektusukat, fürkésztem, majd mertem is következtetni: hiszen ezek iszlámok. Iszlám, úgy bizony, szavamra, onnan jöttek. Iskolában végeztem a tanulmányaimat, ezt én tanultam, onnan volt bizonyos a tudása ennek. Gondoltam magamban: nehogy meghallják, hogy a a saját nyelvemen kérek segítséget miattuk, mi van, ha értik. Megvárom, míg elmennek, akkor csalom csapdába őket. Én, egy anyuka, a szülők, akik között talán volt anyuka és apuka is egyaránt, ott voltunk, ez biztos, nem állítanám, ha nem így lenne, de az ellenkezőjét sem, ha igen. Ezek a tények, azokat közlöm. Mi, a családok láttuk, hogy gyerekeket néztek, ezek a gyerekek a mieink voltak, a mi gyerekeinket nézték az iszlám származású férfiak. Nézték a gyerekeket, a mi gyerekeinket, náluk nem voltak gyerekek. Mi, a szülők néztük, ahogy nézik a gyerekeinket, néztük őket, azt is többen figyelték, hogy egy iszlám férfi egyet közülük megsimogatott, ekkor már volt náluk gyerek, a mi gyerekünk. Nem mondom, hogy az enyém volt, nem én meséltem saját magamnak, nekem mesélték azok, akik látták, akik nem én voltam. Fel voltunk zaklatva később mindannyian, mi, a szülők, miután már elmentek, ők, a férfiak, akik Iszlám környékéről jöhettek. Nem én mondtam, hanem mások mondták, már miután elmentek a férfiak, hogy látták, ahogy a férfiak fotókat készítenek ezekről a gyerekekről, akik a mi gyerekeink. Akkor nem mesélték, amikor még ott voltak a férfiak, én pedig akkor nem a gyerekeinket figyelő férfiakat figyeltem, hogy ne ébresszek bennük gyanút azzal, nézem őket, miközben nézik a gyerekeinket. Miután nem gyanakodtak, hogy nézem őket, odanéztem, és láttam, ahogy a gyerekeket nézik. Jegyzeteltem, amit láttam, nem állítom, hogy nem, hiszen igen, ha a véleményem nem tény, nem közlöm, hiszen azt nem írtam le amúgy sem. Miután már elmentek a férfiak, tárcsáztam a segélyhívót. Mondtam, hogy jó napot kívánok, igen, halló, az a helyzet, hogy baj volt, de már elhárult. Kérem? Igen, nagykorú vagyok, köszönöm. Nagykorú, férfi és apa. Tessék mondani, ilyenkor mit érdemes tenni, így, hogy már elmentek a férfiak, akik itt voltak? Akik miatt telefonáltam. Azt az információt kaptam a telefonban, ha ilyenkor csak utólag hívok segítséget, akkor sajnos már késő. Hahó, ez közérdekű, figyeljenek, kérem, fontos, hogy más ne járjon így. Amikor épp a szemben lévő rendőrség épületét néztem gondolkodás közben, hogy mit tegyek, akkor jutott eszembe, hogy segítséget kell kérni, hogy valaki meg tudja védeni a gyerekeinket a férfiaktól, amíg mi, szülők és családok a játszótéren vigyáztunk rájuk, miközben veszélybe kerültek. A következtetéseket nem vonnám le, nem állítok tényen kívül mást, köszönöm, remélem ezzel tudok segíteni másoknak is.
Üdvözlettel
Csepeli Magyar Nagykorú, Apuka, Férfi
A klasszikus liberalizmus szabadságeszményének Münchausen-sértettségérzetben kulminált kontrollvesztettségét jelzi, amikor egy ősi védelmi ösztön miatt már a saját kultúrköréhez tartozó közösségben is kéztördelő szégyenkezéssel kell szabadkoznia, pironkodnia a férfinak, aki, hogy ne hasadjon atomjaira az elméje apai és férfiúi identitásának megsemmisülése után, szánnivaló szolgalelkűségével vallja meg kicsapongó utórezgéseit fel-felhorgadó önérzetének. Mesél, amivel nem mond el semmit, amivel mindent elmond.
Egy kis kultúraértelmezési kivonat: kultúrkörként tekinthetünk az évszázados, évezredes történelmi távlatokban valamiféle állandó folytonossággal, az egészre kölcsönösen hatva egyéni értéküket meghaladóan, közös hit-, erkölcs- és normarendszer keretei közé organikusan kialakult, szellemi és anyagi síkon szervesült közösségi csoportosulásokat. A kulturális antropológia, mint az emberi kultúra fejlődésének tudománya, a kultúra fogalmi kereteit semmilyen tudományos igényű vonatkozásában nem tekinti viszonylagosnak. Elméletisége tehát nem úgy néz ki, hogy egy közösség kulturálatlan, hanem úgy, eltérő történelmi tényezők eltérő kialakulási sajátosságú - ha úgy tetszik, más - kulturális fejlődésen átesett, más fejlettségi szinten tartó közösség. Afelett pedig akár lehet moralizálni, hogy az eltérés mértékéből és adott közösségből egy másik közösséget vizsgálás optikáján keresztül érezheti-e azt teljes meggyőződéséből, erkölcs vagy intézményesített törvény szerint helyesen vagy jogosan egy közösség tagja a másik közösség tagjaival érintkezés során, hogy ez nem valaminek a saját helyiértékével magyarázható, konstruktív életforma és közösségi berendezkedés alternatívája, hanem valaminek a teljes hiánya.
Ki rasszista? Ki mondja meg, ki rasszista? Ki használhatja fegyverként a rasszizmus vádját? Kinek van joga a liberális eszménykép nevében más nevében meghatalmazott sértettségérzülettel, jóemberkedési kurzuskreditpontokért cserébe megsértődni? A szólásszabadság nem azt jelenti-e, hogy, amennyiben létezik a rasszizmus, az határozza meg az emberi minőséget, amit a közös etikai kódex diktál: melyet, ha követek, és rasszista vagyok, akkor egy olyan világban akarok az lenni, ahol azért lehetek, mert az akarok lenni, nem azért, mert nem szabad; ha nem vagyok rasszista, egy olyan világban akarok nem az lenni, ahol egyébként szabad lenne. Ahol a kollektív moralitást kényszerítőeszközökkel - ezzel épp önmaga jelentéstartalmi ellentettjévé téve - lehet csak biztosítani, ott többé nem egyetemleges etikai kódexről beszélünk, hanem autoriter kultúrpolitikai propagandaeszközről.
A kurrens kultúragenda abszolutizált öngyomrozásának lett egy nagyon beszédes, önmagán túlmutató kirekesztés-szinonímája: fajgyűlölet. Biztosan mindenki találkozott már valamilyen formában ezzel az összetétellel, de hányan elmélkedtek: rendszartani értelemben a faj egyébként nem maga az ember? Persze, szociáldarwinista diszciplínákat értelmezve mondhatnánk egy egyértelmű igent és nemet is ugyanazon cinikus duplagondol-kicsengéssel. A rassz földrajzi, genetikai, származási és szociokulturális alapú megkülönböztetés, és - mint akár az öntudat - kizárólag az emberi faj sajátos meghatározottság-kategóriájában van jelen ismert világunkban. Ép ésszel felfoghatatlan, az újkortól vizsgálva is végeláthatatlan összefüggésekkel egymásba fűződő komplexitású vizsgálatot kívánna a rasszalapú különbségtétel fejlődéstörténete, egy biztos: az emberiség korszakalkotó tragédiáinak jelentős részében közrejátszott a rasszbéli (és etnikai), a kulturális és a hitrendszerbéli diszkrimináció.
Hol, mikor, de legfőképpen hogyan jutottunk el odaig, hogy nekünk kell meghunyászkodnunk, ha bekapcsolnának a zsigeri, őseink évezredes genetikai finomhangolásának legjavából merítkező védelmi mechanizmusaink? Ki t***e a hangot a fejünkben, aminek szituációs élesedésekor haptákba vágjuk magunkat, a szánkat saját kezünkkel betapasztva, még mielőtt nevén mernénk nevezni valamit, amit pontosan úgy hívnak, ahogy nevezni szándékoztuk? A saját országunkban, a saját élőhelyünkön, hogyan? Hogyan alakulhatott az ki, hogy saját nemzeti identitástudatunk nevét az országunk nevében hordozva nekünk kell lábujhegyen tipegve közlekednünk és patikamérlegen adagolva kiszolgálnunk vendégeink saját kultúrájukhoz és igényeikhez tartozó elvárásait? Ráadásul a saját mentális állapotunk rovására, mert féltjük ugyanezt a fizikai esetében. Mi oldotta fel dacos büszkeségünk, tartásunk tartópilléreit? Hogyan váltunk szolgalelkű prédákká, idomított lábtörlőkké, görnyedt, meghasonlott komornyikokká, akik tálcán nyújtanák hívatlan uraiknak saját utódjaik testi és lelki megrontásának lehetőségét, mert jobban féltik a tyúkszaros életület, az elpuhult testüket; jobban félik a korszellem digitális kultúrterrorját, a betolakodók ismeretlenségéből áradó energiák feldolgozhatatlanságát, mint a vérvonaluk, a földi lényük lenyomatának majdani továbbörökítőjét.
Apuka lehet, hogy hallott, de még valószínűbb, hogy veleszületett ösztönösséggel kicsíráztatott, mostanság előszeret***el használt ún. "vendégjog"-értelmezése tankönyvi, csak itt, a legalacsonyabb szinten az öngyilkossággal egyenértékű. A közel-keleti barbárok, akiknek domináns mivolta előtt hajbókolt, azok arab férfiak. Ők egy ilyen helyzetben, ugyanezzel a gyanúval élve nem órákkal később kezdenek kásás ventilálásba a Kabul Hol-Mi? nevű FB-csoportban. Ők, ha kegygyakorló kedvükben vannak, tőből lemetszik a fejét; ha elszabadul animális üsztönük, megkínozzák, megkövezik és karóba húzzák. Unilaterális, erőszakkal érvényesíthető vendégjog ez: lehet, már itt is megtennék, ha úgy van; ha úgy alakul, meg is fogják. De még kicsit akklimatizálódnak, terepmunkát végeznek, felmérik a lehetőségeket, egyelőre még nem jött el a kritikus pont, nem lépnek be ajtótokkal együtt a lakásba. Addig még várniuk kell, várnak is már, valószínűleg, hacsak nem a Mini-Dubaj fejlesztőmérnökei, éppen egy egykor magyar állampolgároknak otthont adó, csepeli gyártelepen működő szállóban húzzák meg magukat, és fedezik fel az új környezet később leküzdendő - ellenállást már borítékolhatóan minimálisan mértékben sem tanusítani képes - őshonos ökoszisztéma-akadályait.
Ez a sztori, ez, kérem, vagy sántít, és a ködösítés és az ugrálás abból fakad, hogy az adrenalinlöket miatt nem jutott elég vér apuka agyában a rövid távű memóriáért felelős neurotranszmitterekhez, vagy ma tényleg kivétel nélkül egy olyan generáció képviselte magát szülőként a játszótéren - ahol már lábhoz szoktatták, kisütötték a társadalmi immunrendszerét - amelyik a digitális kalitkáján kívüli térben teljességgel alkalmatlanná vált a túlélésre. A csepelieket tockon billentő új idők szele hamarosan kegyetlenül el fog söpörni minden, emberi minőségében, evolóciós rátermettségében megméret***et és könnyűnek találtatottat.
Tudod, mi a rasszizmus? Érdekvezérelt hatalomtechnikai manipuláció annak minden, hírekben naponta friss példákkal illusztrált hozadékával; amitől jobban rettegsz, mint amekkora katarzist élsz át az azt legyőző, rabláncszaggató tudatteremtéseid mámorító megélésekor; bármi, amit keresztülvernek rajtad rasszizmusbilloggal lepecsételve, az a rasszizmus; a szabad akaratod feletti joggyakorlásban átengedett önrendelkezésed mértéke pedig a rasszizmusod mértéke. Te, ti, a tanulttehetetlenség-béklyóitokban ma nem tudtatok emberek lenni, sem magyarok, sem semmilyenek. És nem magadért, magatokért, az olykor megtörténik, benne van a pakliban néhanapján még a legjobbaknál is. Nem dívik már amúgy sem a dugovicsi, eszményképért vállalt hősi halál. De, hogy a saját véredért... a gyermekedért nem lobbant benned valami ősi harag? Annak, akinek te kéne, hogy az örök biztonságérzet legyél ebben az erkölcstengelyéből kifordult világban, az már ennyire korán megkapja a legnagyobb pofont: apuka kedvezményes állami lakásh*telből építkezéshez rendelte az apaságot, és nem az apaságból építkezéshez a kedvezményes állami lakásh*telt. Sok erőt nektek, kicsi lányok és kicsi fiúk, akik ma ott voltatok.
Utolsó, gerinctelen, ismeretlenek szánalmáért kuncsorgó, szemlesütve élő, hitvány, ócska, gyáva, alávaló, erkölcsi minimumhoz is kevés, szabadságeszményt meggyalázó, saját vérét eláruló, kisszerű, nyomorult működés; te rettegjél is, mindhalálig, megszolgáltad.
