27/10/2025
A SZERETET, AMIT KERESEL BENNED VAN
Hallottál már a pézsmaszarvasról?
Van egy ősi történet a himalájai pézsmaszarvasról, amely gyönyörű metaforája annak, ahogy mi emberek keressük a boldogságot és a szeretetet. Ez a különleges állat magában hordoz egy csodálatos illatot, egy természetes pézsmát, ami mélyen megérinti őt.
Amikor ivaréretté válik a szarvas, megérzi ezt a varázslatos aromát és kétségbeesetten keresi annak forrását. Napokig, hetekig bolyong a hegyekben, völgyekben. Minden bokrot megvizsgál, minden virágot megszagol, minden sziklát átkutat, megszállottan.
Ahogy telik az idő, egyre frusztráltabb lesz. Érzi, hogy valahol közel van az, amire vágyik, de sehogy sem találja. Egyre kétségbeesettebb lesz a keresésében, néha olyan mértékben, hogy veszélyes helyzetekbe sodorja magát. Sőt akár az életének véget vetve leugrik egy magas szikláról...
Pedig a válasz végig benne volt. Az az illat, amit olyan kétségbeesetten keresett a külvilágban, a saját testében, a saját lényében rejtőzött. Soha nem jutott eszébe, hogy befelé nézzen.
A legtöbbünk pont ugyanígy kutatja a szeretetet.
Úgy gondoljuk, valaki majd egyszer segít szeretni, érezni ezt az érzést - a párunk, a családunk, a barátaink. Vagy talán a siker, a hírnév, a társadalmi elismerés hozza majd el számunkra azt a mélységes szeretetet, amire vágyunk.
De ez egy illúzió. A szeretet nem kívülről érkezik - mások legfeljebb emlékeztetnek arra, hogy felébreszd magadban azt, ami már ott van. Mint egy tükör, amely megmutatja neked a saját fényedet.
A külvilágban csak visszatükröződéseket láthatunk - de a tükörképek sosem az eredeti valóság. Csak jelzések, útmutatók, amelyek visszavezetnek a forráshoz: a saját szívedhez.
Mi is, mint a pézsmaszarvas, gyakran kint keressük azt, ami már bennünk van.
Keressük a szeretetet másokban, miközben elfelejtjük, hogy mi magunk vagyunk a szeretet forrása. Keressük a békét külső körülményekben, miközben a béke a saját szívünkben lakozik. Keressük az elfogadást másoktól, miközben a legfontosabb elfogadás a sajátunk lenne.
Valahol az életünk során megtanultuk, hogy a szeretet, a boldogság, a béke valahol "odakint" van. Hogy majd valaki megad nekünk mindent, amire vágyunk.
De közben elfelejtettük a legfontosabbat: hogy mi magunk vagyunk a forrás. Hogy minden, amire vágyunk - a szeretet, az öröm, a béke, a teljesség - már ott van bennünk, csak elzártuk valahol útközben.
Mert fájt. Mert csalódtunk. Mert megtanultuk, hogy biztonságosabb bezárni a szívünket, mint nyitva tartani és újra és újra sebezhetőnek lenni.
De itt az idő újra kinyitni! Elég volt a "félig élésből"!
Te is érzed, ugye? Hogy valami hiányzik. Hogy van benned valami, ami várakozik. Valami, ami szeretne kibontakozni, de nem mered engedni.
Mint a pézsmaszarvas, te is keresel valamit. Talán a társadban, talán a munkádban, talán a sikerben. De mi van, ha amit keresel, már benned van?
Mi van, ha nem kell többé keresned? Mi van, ha csak emlékezned kell arra, aki valójában vagy - a szeretet forrására, aki mindig is voltál?
Eljött az idő, hogy hazatérj önmagadhoz.
Hogy újra megnyisd azt, amit bezártál. Hogy újra érezd azt, amit elzártál. Hogy újra kapcsolódj ahhoz a forráshoz, ami te vagy - és ami mindig is voltál.
Ez nem könnyű út. De ez az egyetlen út vissza az élethez. Vissza a szerelemhez. Vissza önmagadhoz.
A SZERETET FREKVENCIÁJA
Egy szent tér azoknak, akik készek újra kinyitni a szívüket. Akik készek szembenézni azzal, amit elzártak. Akik készek emlékezni arra, kik is valójában.
Itt nem pozitív gondolkodásról van szó. Itt arról van szó, hogy újra kapcsolódj a forráshoz - ahhoz a végtelen szeretethez, ami te vagy.
Hangtálak zenéje. Mély légzés. Érzések, amelyeket végre szabad elengedni. És a csoda: az emlékezés arra, hogy otthon vagy.
Ha érzed, hogy hív... akkor a szíved már emlékszik. Gyere. Nyissuk ki együtt.
