21/03/2026
Észrevetted, mennyire „okosak” lettünk? Tele vagyunk pszichológiai kifejezésekkel, felismerésekkel, önismereti mondatokkal – és közben valahol mintha elveszne a lényeg.
Mert piszok könnyű kimondani, hogy „ő toxikus”, „nárcisztikus”, „nem vállal felelősséget”, meg aztán az „én ezt már feldolgoztam, meghaladtam” típusú mondatokkal (spoiler: aki ez utóbbit hangoztatja kérdés nélkül, esélyes, hogy nem sajnos).
Ilyenkor vajon megfordul a fejünkben, (amit legszívesebben kikapcsolnánk, mint egy rossz reklámot): na jó, de mi van, ha az, ami ennyire irritál a másikban…valójában bennem nyom meg valamit?
Na, itt szokott jönni az a rész, amikor hirtelen *nagyon* fontos lesz átrendezni a fűszereket, vagy megnézni, hogy vajon a mosógép dobja tényleg tiszta-e. Bármi, 𝙘𝙨𝙖𝙠 𝙣𝙚 𝙠𝙚𝙡𝙡𝙟𝙚𝙣 𝙗𝙚𝙛𝙚𝙡𝙚́ 𝙣𝙚́𝙯𝙣𝙞.
Mert befelé nézni nem olyan látványos, mint elemezni másokat. Nincs benne gyors megkönnyebbülés, nincs benne az az „én már tudom” érzés. Van helyette bizonytalanság. Meg néha fájdalom. És sok-sok őszinte kérdés.
Például:
– Miért idegesít fel engem ez ennyire?
– Mire emlékeztet?
– Hol találkoztam már ezzel az érzéssel korábban?
– És mit próbál nekem mondani?
A pszichológiai tudás nem arra való, hogy egymást „diagnosztizáljuk” (üssük-vágjuk) vele. Hanem arra, hogy 𝙛𝙞𝙣𝙤𝙢𝙖𝙗𝙗𝙖𝙣 𝙚́𝙧𝙩𝙨𝙪̈𝙠 𝙨𝙖𝙟𝙖́𝙩 𝙢𝙖𝙜𝙪𝙣𝙠𝙖𝙩. Hogy egy kicsit közelebb kerüljünk ahhoz, ami bennünk zajlik, aki bennünk él valójában.
És nem, ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben nekünk kell „megoldani” vagy "elvinni" mindent (amit legtöbbször hallok, hogy "akkor mindenért én vagyok a hibás???" - hibás semmiképp, csak dolgozik bennem valami, ami még nem került eddig a felszínre és nem épp kellemes szembesülni vele) vagy hogy nincsenek valóban bántó viselkedések. Vannak. Határokra is szükség van. (Nagyon is.)
De talán van egy vékony határ aközött, hogy tudatosan meghúzom a saját határaimat… és aközött, hogy a saját feldolgozatlan érzéseimet rávetítem a másikra.
Ha valami kibillent, felpaprikáz, próbálok megállni és befelé figyelni (a testünk piszok jó jelzőredszer, ha nem hallgattatuk el teljesen). Nem mindig sikerül (emberből vagyok, na), aztán felteszem a kérdést: lehet, hogy ez most rólam szól? Ha igen, hogyan?
És amikor ezt meg merem nézni… valahogy csendesedik a vihar. Kevésbé lesz sürgető, kevésbé lesz éles a szitu.
Talán mert ilyenkor nem a másikat akarom „helyre tenni”, "megmenteni", hanem magamhoz kerülök egy kicsit közelebb.💪💕
