15/09/2025
Októberben a boltokban Sára-Csombor Rita első regénye, a Vénia, egy bizalmas regény egy szerzetesi elhívásról.
A regény cselekménye tulajdonképpen Flóra utolsó szerzetesi évén keresztül mutatja be a lány fejlődéstörténetét. Az olykor-olykor visszatekintő, múltba merengő pillanatok leírásai megszakítják az eseményeket. Flóra impulzív, kissé kapkodó, hebrencs természete és könnyen megzavarható figyelme lehetőséget ad, hogy egy ismerős illat vagy kép visszarepítse őt a múltba, felidézzen családi eseményeket vagy korábbi emlékeket, fontos személyeket.
A reggeli kávé mellé egy kis ízelítő a regényből:
"Az egyetemen gyakran ültek be Erzsi büféjébe, de mindig hárman. Kárpáti Anna is velük tartott. Erzsi pontosan tudta, hogy melyik kávénak milyennek kell lennie. Tamásé volt a legkönnyebb, egyszerű, ízesítetlen presszókávé, így mindig ő kapta meg leghamarabb. Aztán jön Annáé. Tűzforró tejeskávé két édesítővel. Flóráét hagyta mindig legutoljára, az volt a legmacerásabb. Flóra mindig forró csokit ivott tejszínhabbal, kakaószórattal. Tulajdonképpen Tamás egészen pontosan Annával kávézott, mert mire Flóra forró csokija az asztalhoz ért mindketten megitták a magukét. Amikor nem volt nagy forgalom, Erzsi is kiment az asztalhoz, így Flórának sem kellett egyedül innia. Időnként az egyetemi órák helyett is a büfében ültek a csönd és nyugalom miatt, szünetekben túl nagy volt a nyüzsgés ahhoz, hogy megvitassák az élet nagy dolgait.
Forró csoki ugyan nem volt a hotelszobában, de forraló és instant kávé igen. Abból ittak mindketten. Kiültek a teraszra és bámulták a Rajnát. Egy ideig hallgattak, Tamás furcsán feszengett, próbálta megfejteni, hogy mit árul el a lány arca. Még mindig szégyellte magát az előző este miatt. Életgyónások után általában megkönnyebbülten szoktak távozni a bűnbánók, de Tamásban nőtt a nyomás. Flóra érezte, hogy valami nem stimmel, de semmi okos nem jutott eszébe. Aztán elkezdett nevetni. Tamás felhúzott szemöldökkel nézte a lányt, majd önkéntelenül ő is nevetni kezdett, egyre hangosabban kacagtak. Flóra beleröffentett egyet, ettől még erősebben nevettek, összegörnyedtek a rekeszizmok feszülése miatt. Tamás esti pizzájából még volt két szelet, azt ették meg hidegen a kávé mellé, és nagyon jót beszélgettek. Semmi komolyat nem hoztak szóba, főleg a mesterképzés volt a téma. Belső felvételivel mehettek tovább, mivel mindkettőjüknek jól sikerült az államvizsga, nem volt kérdés, hogy folytatják. Ahogy Flóra felállt, hogy leszedje az asztalról a tányérokat, csészéket megdermedt, abbahagyta a beszélgetést, pisszegett, leguggolt, mintha el akarna bújni valaki vagy valami elől. Tamás értetlenkedett, de Flóra csak pisszegett tovább. Az első emeleti teraszról nemcsak a Rajna látszott, hanem a parti sétány is, ahol Ingrid és a férje kézenfogva sétáltak. Flóra várt egy percig, aztán óvatosan állt fel, de a sétáló párt már nem látta. A szíve úgy dobogott, mint a dothraki lovak patái a köves talajon. Beszaladt a szobába, letette a kezéből a tányérokat, és nézte a remegő kézfejét. Hadarva magyarázta Tamásnak, hogy a nyelviskolai tanárnőt látta, és a nő is ránézett, mintha felismerte volna. Tamásnak nagy nehezen sikerült megnyugtatni a lányt. A figyelemelterelés jól sikerült, Flóra nagyon örült, hogy Tamás Strasbourgba tervezte a kirándulást. Gyorsan összepakoltak, és pár perc múlva már az autópályán száguldoztak. Tamás megengedte Flórának, hogy vezessen, tudta, hogy a kolostorban szigorú szabályok vonatkoznak a vezetésre is. Hiába volt jó sofőr a lány, mivel a legfiatalabbak egyike volt, csak ritkán ajánlották fel neki a bal első ülést.
Bő másfél órás utazás után megérkeztek Strasbourgba. A belváros szélén letették a kocsit, átsétáltak az egyik hídon. Habár a híres Les ponts couverts hidat keresték, egy másik, kimondhatatlan nevűt találtak. Nagyot sétáltak a Petite-France negyedben. Az apró, kanyargós utcák gyönyörűek voltak, a csatorna közelsége pedig velencei hangulatot teremtett. Az egyik kis utcában találtak egy vendéglőt, ahol összesen öt asztal fért el. Teljesen üres volt, még senki nem ebédelt. Megálltak a nyitott ajtó előtt, és nézték, ahogy egy idősebb úr rendezkedik bent. Otthonos mozdulatokkal pakolászott. Evőeszközöket rakott a régi Singer varrógépekből átalakított asztalokra, felsöpört. Tamás már indulni akart, de Flórának nagyon tetszettek a székek, amik faragott tuskók voltak. Amikor bement, hogy közelebbről megnézze a tuskókat, a bácsi kedvesen intett, hogy foglaljon helyet, és elkezdett franciául beszélni Flórához. Flóra angolul próbált kommunikálni, de a bácsi mosolygott, ingatta a fejét. Habár nem tudtak beszélni, mégis otthonosan érezte magát a lány, ezért Tamással ittak egy kávét, megettek egy croissant-ot, aztán elindultak megkeresni a katedrálist. Ez nem volt olyan könnyű vállalkozás, mint amilyennek elsőre tűnt. Azt gondolták, hogy nem lesz olyan nehéz megtalálni egy épületet, ami 1874-ig a világ legmagasabb épülete volt, 142 méteres magasságával pedig napjainkban sem számít kicsinek. De az óváros a maga középkori, kacskaringós utcáival, apró sikátoraival kifogott rajtuk. Flóra amúgy sem volt a tájékozódás nagymestere, de Tamás úgy gondolta magáról, hogy nem okoz gondot neki egy ilyen kihívás. Tévedett. Nem keseredtek el, megkérdeztek valakit, aki útba igazította őket. Pár perces séta után megérkeztek egy viszonylag kis térhez, aminek a túloldalán ott volt a monumentális épület. Turisták százai fényképezkedtek, nekik nem volt kedvük tülekedni, de azért elindultak a főbejárathoz. Ahogy az apró sikátorból kiléptek, Flóra felkapta a fejét. Csak egy szót csípett el, nem is szót, inkább hanglejtést. Azt a tipikus, összetéveszthetetlen hanglejtést, amit kedvenc magyartanárától négy évig hallgatott a Brútuszban. Ők voltak az "idess vírecskéi", akik néztek rá vizenyős tekintettel, és egyszerre szerették őt és féltek tőle. Hihetetlen volt, hogy a szőke, magas nő ott állt előtte a szokásos karika fülbevalóval. Annyira magyarázott a fiatal lánynak, aki mellette ment, hogy észre sem vette, hogy Flóra bámulja. Hangosan utánaszólt Flóra, mire a vékony nő felé fordult, és hatalmas mosollyal, öleléssel fogadta. A lányát is Flórának hívják, ő sétált Bakorcsai Eszter mellett. Ritkán hívták Eszter néninek, inkább tanárnő volt a megszólítás. Flóra hiába mondta, hogy pár perce ittak és ettek, Eszter ragaszkodott ahhoz, hogy meghívja Flórát és Tamást egy kávéra. Tamásról annyit mondott a fülig érő szájú lány, hogy egy jó barátja, és együtt vannak Németországban nyelvkurzuson. Eszter nem kérdezett Tamásról, csak örült a volt tanítványának. A belépés előtt ugyan Flóra elment hozzá látogatóba néhányszor, de az már négy éve történt, mintha egy másik életben lett volna. Tamás és Eszter lánya ültek és érdeklődve hallgatták a történeteket. Eszter még mindig felemlegette, hogy érettségi előtt Flóra kétszer is egyesre felelt Móriczból, igaz, mellette volt tizenöt ötöse, de Móricz valahogy nem feküdt Flórának. Aztán Eszter ahogy szokott, egyszercsak felpattant, nagy ölelések után továbbálltak. Flóra gimnáziumban is gyakran bámulta a távolodó nőt, aki szeretett-kedvenc tanára volt. Önkéntelenül Tamáshoz bújt, de nem akart megszólalni. Néhány perc után álltak csak fel. Nem maradt már sok idejük Strasbourgban. Flóra elköszönt magában a furcsa, egytornyú épülettől, Tamás ujjai közé fűzte a sajátjait, és magába szívta a péksütik és Tamás parfümjének illatát. Bő másfél órát sétáltak még, aztán visszamentek a kocsihoz, nem mertek kockáztatni, kétórás úttal számoltak."
