18/07/2025
Kicsit kiléptem az online-ból.
Mint mindennek, ennek is lett oka. Elég lett a sorra felbukkanó közhelyekből, a túltolt 'hú de jó nekünk/ de jók vagyunkból" vagy éppen a nyilvánosan megélt közös szenvedésből.
Persze lehet támogatókat keresni, nem kell egyedül megküzdeni, lehet az örömöt is megosztani, de tényleg ennyire mindegy, hogy kihez kapcsolódva? Belső munka, önmagunkba figyelés, majd egy erős, halk kilégzés sokkal többet ér, mint a feszült figyelés arra, hogy ki reagál, akármilyen idegen vagy szomszéd, akivel nem is beszélünk arra, amit megosztunk.
Látom, hogy sok a "segítő", mert bárki lehet az. Nem kell hozzá túl hosszú út. Az sem baj, ha még önmagával sincsen rendben, pláne tisztában a saját elakadásaival. A lényeg, hogy majd jön valaki, akivel együtt lehet magunkra húzni a divatos "spiri takarót", aminek a melege alatt lehet együtt "gyógyulni".
Nem gondolnám, hogy valaki attól lesz hitelesebb és jobb segítő, hogy spirituális helyekre jár, vagy állandóan külföldön van. Nem csak azért, mert ez szembe megy azzal, hogy a békét nem kívül, hanem önmagunkban kell keresnünk. Ha valakinek vannak képességei, azok benne lesznek. Ha van képessége ezeket fejleszteni, akkor azok a lehetőségek itt is a rendelkezésére állnak. És a kulcs úgyis benne van hozzá. Szoktam mondani, hogy könnyű szerzetesi életet és mély nyugalmat megélni fenn a hegyen egy kecskével. Az igazi kihívás és próbatétel mindezt a hétköznapokba áthozni.
Nagy divat, hogy mindent csak jó drágán és jó messze lehet megtalálni, pláne ha személyes fejlődésről van szó. A traumáinkat sem lehet ott kidolgozni ahol vagyunk, el kell menni a világ másik felére és ott jön a nagy áttörés. Ez menekülés a szememben. A szembenézés helyett egy jól befizetett nyaralás az "én dolgoztam magamon közben" megnyugtató érzésével hasonló sorstársak körében. Persze, nem mondom, van akinél ez működik, még csak nem is az a bizonyos sárga irigység szól belőlem, hanem csak az értetlenség.
Jó ez a turizmusnak, jó ez az utazás szervezőknek....és a legelérhetetlenebb azoknak, akiknek igazán szükségük lenne segítségre.
Mindennek ára van, senkit nem arra buzdítok, hogy ingyen adja a tudàsát, energiáját. Csak elgondolkodtam, hogy a segítő szakma mikor lett ekkora piaci áru. Mikor döntöttek az emberek úgy, hogy màr mindenki mindennel is az embereklelkéhez nyúlhat...anyagi hasznot remélve.
Miért nem lehet itt és most elérhetőnek lenni? A fájdalom, a gyász, a traumák, a generációk cipelt terhei a sejtjeinkben van, a tudattalan és tudatos emlékezetünkben, minden egyes lélegzettel lehet oldani a feszültséget, minden egyes könnycseppel ellehet elengedni a hiányt, ki lehet ordítani magunkból a magányt. És ezt itt, ebben a percben is meg lehet tenni. Ehhez nem kell elmenni, ehhez lehet itt is a másik mellett lenni. Mert segíteni nem okvetlen drága és hangzatos dolgokat jelent, hanem a jelenlétet, a teret amit tartasz, amiben a másik megmutathatja a sebezhetőségét, a biztonságot, amiben a lélek gyógyulhat.
Le kell jönni arról a bizonyos hegyről, és elérhetőnek lenni, mert az igazi nagyság számomra úgy adni, hogy az valóban a legszükségesebb helyre menjen.
Én azt sem szeretném megmondani, hogy mit érez. Csak ott akarok lenni, hogy megtudd élni ezeket az érzéseket. Mert bármit érzel, az jogos, annak helye van, mert létrejöhetett benned. Elemezni sem okvetlen, túlelemezni sem, mert akkor soha sem lesz vége, akkor mindig lesz egy bűnbak, egy másik, akit vagy amit lehet hibáztatni. Azt szeretném, ha saját magaddal tudnál szembenézni, vádaskodás nélkül, elfogadással. Szeretném, ha tudnád: nincs veled semmi baj. Csak ma mindent analizálunk, elemzünk, túlfoglalkozunk és a legfontosabbat felejtsük el: megélni, átélni, átérezni önmagunkat és az érzéseinket.
Egy nem túl gondolt, agyon elemzett, ujjal hátra mutogatás nélküli szívből kiszakadó sírás olyan lehet, mint egy nyári vihar. Felkavaró, elsöprő és frissítő is. A romokon pedig az esőillatában lehet valami újat építeni, elengedni azokat, amikre nincs szükségünk, tönkrement és már nem szolgál bennünket.
Egyre biztosabb vagyok abban, hogy amiért elkezdtem a segítő szakmát az az, hogy visszahozzam az embereket a jelenbe, hogy megmutassam nekik milyen is a mostban. A pillanatban, ahol lehet érezni, lehet kimondani, lehet lenni. Egyszerűen csak élni az életükért, önmagukért.
Nem üres frázisokkal, nem divatos hullámokkal, vagy túlgondolt fájdalmakkal, traumákkal. Elengedéssel.
"Elengedem azt, aki voltam azért, hogy az lehessek, aki vagyok." Böbe
