04/12/2024
Rákosi utolsó katonái köztünk élnek: Lendvai és Vitray valójában egy személy, egy entitás, egy olyan egykori kommunista/kollaboráns, aki a hatvanas, hetvenes években álarcot öltött, és hiába ráncigálod azt az álarcot, egyszerűen képtelen megtenni az első és egyetlen emberi gesztust, annyit mondani: bocsánat!
. .
Vitray Tamást, akár egy véres kardot még ma is körbehurcolja és ünnepli a hozzá lojális értelmiség és média. Paul Lendvai is közel százéves, és még mindig ír, elemez. Nem ezzel van a probléma, hanem a múltjukhoz való hozzáállásukkal. Hiszen ugyanazt a diktatúrát szolgálták, mindketten a rezsim bizalmi propagandistái közé tartoztak, majd Lendvai Pál Ausztriában, míg az egykori Neufeld Tamás a Magyar Népköztársaságában vált riporterré, „polgárrá”. A kommunista hagyomány szerint eredeti nevüktől megszabadulva.
De honnan van az életerejük? A sajtó megszállásában az ő történetükről is írok, de erre nem adom, nem is adhatom meg a választ.
A könyvem alcíme: Besúgók, és tudjuk, Vitray és Lendvai sem volt az. Jogi, illetve szakmai értelemben sem. De mit tettek egy úgymond besúgóhoz képest? Lendvai a Belső Karhatalomnál részt vett a későbbi elnyomók kinevelésében, előtte a Szabad Nép propagandistája volt, így az agymosás vezető lapjánál dolgozva, fogaskerékként „működött közre” a magyar nemzet terrorizálásában, megfélemlítésében. Bár állítása szerint internálása közben felébredt, ezt nehéz így értékelni. Ha valóban változtatott volna, akkor nem aljasodik el teljesen, és nem vállal szerepet a Fehér könyvek szerkesztésében. Későbbi, emigráns működése is igen „büdös”, elég azt megemlíteni, milyen hazug interjúkat készített Aczéllal, illetve Kádárral, de ezt a könyvben kifejtem. Amikor korábban ezzel szembesítették, az itthoni, zömmel baráti sajtó segítségével felölthette a szokásos áldozatpózt. Ehhez persze nagyon értenek, ennek már Lenin, Kun Béla is a mestere volt.
Vitray szerepéről már több könyvemben írtam, de ebből sem maradhatott ki. A sajtó megszállásában Peterdi Pál kapcsán bukkan fel, mint egy valódi besúgó partnere, aki még Peterdinél is „szabadabb” életet élhetett egy elnyomó rendszerben, és nyilván felmerül bennünk a kérdés: vajon hogyan? Hogy lehet, hogy a nyilván megzsarolt, keresztény társairól jelentő Vitár Róbert is Vitray életét akarta elérni, hogyan lehet, hogy az egyiknek ehhez „besúgónak” kellett lennie, míg a másiknak nem?
A válasz egyértelmű: ehhez az kellett, hogy Vitrayban besúgás nélkül is megbízzon a diktatúra. Mert Vitár mélyen vallásos környezetből érkezett, míg Peterdi apja egyenesen a nácikat segítette, hiába tüsténkedtek, ők nem az ő „kutyáik kölykei” voltak. Az ÁVH-nak nemet mondó (hehe) Neufeld viszont a Magyar Néphadseregtől érkezett.
Egyelőre nem tudjuk, csak gyanítjuk, hogy milyen szerepe volt később Vitraynak (mivel a katonai vonalról érkezett, azért könnyű találgatni), talán valamiféle csoda folytán „megkerülte” ezt a tökéletesen felépített hálózatot, de nyilván nem „mezei ügynök” volt, dehogy.
Több „mezei ügynök” sorsáról írok a könyvben. Tar Sándor író, Szokolay Zoltán költő, Esterházy Mátyás műfordító mértéktelenül ivott, mindannyian kőkemény alkoholisták lettek, ezzel próbálták feldolgozni azt a létrontást, amelyet önmaguk és barátaik ellen elkövettek. De a piálással nem nyersz feloldozást.
Más besúgók teljesen cinikus, nihilista emberekké váltak (Molnár Gál Péter, Várkonyi Tibor), vagy egyenesen gonosz, ártó lelkekké, mint amilyen Kutasi Kovács Lajos volt. A mindenre képes „Denoix”.
Szokták kérdezni, hogy miért öregekről írok, vagy olyan halottakról, akik nem tudnak már válaszolni? Amikor a még élő Várkonyiról megírtam, hogy a kommunista állambiztonság titkos munkatársa volt, nagy publicisztikájában terelt, magyarázkodott. Amikor Vitrayról nyilvánosságra hoztam a múltját, Rónai Egonnal beszélgetve büszkén emlegette, hogy ő nem volt III/III.-as (amit senki sem állított, ezt Rónai is tudta, hiszen – gondolom – felkészült a beszélgetésre), amikor Kutasi Kovács Lajos nyilas éveit, fizetett ügynöki munkáját publikáltam, akkor meg egyenesen megfenyegettek, hogy egy nagyon befolyásos családnak „mentem neki”.
És most azokról az áskálódásokról, furkálásokról nem beszélek, amik a háttérben történtek és történnek.
Tessék, itt van a két nagy öreg, két elpusztíthatatlannak látszó egykori kommunista (ha azok voltak valójában, nem látok a lelkükbe, csak a műveiket, életútjukat ismerem), akik élnek, mint hal a vízben, és nem hajlandóak szembenézni a múltjukkal. Pedig elég lenne annyit mondani: bocsánat!
Még ez sem történt meg. Van még idejük. Nekünk is.
Mert a múlt itt ragadt rajtunk, ragacsos, szinte láthatatlan masszaként tapad a jelenünkre. Rákosi utolsó katonái köztünk élnek: Lendvai és Vitray valójában egy személy, egy entitás, egy olyan egykori kommunista/kollaboráns, aki álarcot öltött, és hiába ráncigálod azt az álarcot, egyszerűen képtelen megtenni az első és egyetlen emberi gesztust, annyit mondani: bocsánat!
Utána jöhetne a megbocsátás. De csak utána, Lendvai Pál, de csak utána, Neufeld Tamás.
