Gyulai Kommunisták Almanachja

Gyulai Kommunisták Almanachja „(...) senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője (...). [MS]

Nagy hiba lenne elfelejteni, s nem emlékezni meg arról, hogy 51 évvel ezelőtt, 1974 júliusában választották meg Albel An...
25/07/2025

Nagy hiba lenne elfelejteni, s nem emlékezni meg arról, hogy 51 évvel ezelőtt, 1974 júliusában választották meg Albel Andort, a városi úttörőtanács elnökét a KISZ-bizottság titkárának.

21/06/2025

Vágó István halála megrázott. Nem azért, mert kedveltem, mert nem kedveltem. Azért, mert akkor halt meg, amikor éppen a múltjával viaskodott, illetve az én k...

Dokumentumokat keresünk Galbács Mihály feltételezett munkásőr múltjáról.
09/06/2025

Dokumentumokat keresünk Galbács Mihály feltételezett munkásőr múltjáról.

04/12/2024

(Át)Mentés másként – Esterházyról, Spiróról, a sznobokról és a köztünk élő besúgókról
. .

A sajtó megszállása (Bevezetés – részlet)

A kádári sajtóban számtalan tégla dolgozott. Aki megélte a rendszerváltoztatást, illetve nem vonult nyugdíjba, az általában át is mentette magát, mintha egy láthatatlan kéz rákattintott volna a „mentés másként” lehetőségre. Ennek hatása világosan látszott a ’90-es években kitört médiaháborúban, amikor két oldalról (bár teljesen eltérő létszámú és felszereltségű hadseregekkel) egymást lövöldözték a rovott múltú sajtómunkatársak, egy dologban – hallgatólagosan – többé-kevésbé egyetértve: az igazán kényes történetek, titkok maradjanak csak a szőnyeg alatt. Korábbi publikációimban számtalan újságíró-ügynökről, titkos munkatársról írtam, és természetesen rengeteg olyan mellékszereplőről, akiről vagy nem bizonyítható, hogy be volt szervezve, vagy beszervezése vélelmezhetően nem is történt meg. Mondjuk azért, mert az említett katonai hírszerzéshez (katonai felderítésnek is nevezik), az MNVK-2-höz sorolták (mint Aczél Endrét vagy Hajdú Jánost, hogy két ismertebb embert említsek), vagy azért, mert olyan megbízhatónak számított, esetleg olyan okos volt, hogy még a szolgálatok megkeresését is el tudta hárítani. Látni fogunk ilyet is bőséggel.

Most belegondolva több ügynök-újságíró története is eszembe ötlik egyszerre. Például azé a Molnár Gál Péter kritikusé, aki provokatív és másokat is besározó Coming out című könyvében maga is írt a beszervezéséről. Persze azt követően, hogy lebukott. Bocsánatot nem kért. De Esterházy Péter apjának története is érdekes. Számomra azért is, mert Esterházy Javított kiadásában találkoztam először ezzel az egész ügynök-kérdéssel. Legalábbis akkor érintett meg első alkalommal ez a romlás. Hogy itt valami olyan rothadás volt és maradt bennünk, amelyről kétségtelenül szólni kell. Olvastam az alapregényt, a Harmonia cælestist, összességében szórakoztatott, mégis az azt követő „helyreigazítás”, a Javított kiadás tetszett igazán. Emlékszem, édesanyámékkal nyaraltunk Horvátországban, mindkét olvasmányt elvittük magunkkal, el is olvastam őket a tengerparton, illetve este a szobámban. Fiatal voltam, sokat röhögtem azon, hogy Esterházy milyen alpári, mennyit káromkodik, de azért felfogtam az egész történet tragédiáját. Az apamítosz szétporladását. Ma már kevéssé szórakoztat (szomorúan olvastam nemrég újra egy nyári vonatút alatt), de akkor azt éreztem, hogy végre egy emberi, szókimondó Esterházy-szövegre találtam. Esterházyval amúgy is az volt a legjelentősebb problémám, hogy mindig hiányoltam tőle a történetet, nem igazán értettem, mit akar elmondani azon túl, hogy nagyon művelt és nagyon jól ír. Itt végre világos volt. Hőséről, a gyermek apjáról kiderült, hogy évtizedekig jelentett. A Javított kiadást valójában egy dühös, magára hagyott fiú írta.

A siker (ahogyan a Harmonia esetében) prognosztizálva volt, hiszen EP is beletartozott abba az irodalmi elitcsapatba, amely mögött végig ott állt a teljes magyar média. Már a ’70-es, ’80-as évektől. Nem mondom, hogy esetében érdemtelenül. Aki ebbe a körbe belépett, illetve beléphetett, annak nem a reménnyel kellett felhagynia, hanem a megélhetési gondokkal. Esterházyt kétségtelenül befogadták, örök időre „zseniális író” lett, ösztöndíjakkal, német fordításokkal, fesztiválokkal, baráti méltatásokkal, méltató kritikákkal megtámogatva. A ’90-es évek cikkeit ismerve pontosan látni: ha valaki nem állt be a hozsannázók sorába, az a „baráti” – azaz „független” és „demokratikus” – sajtó szerint nagyjából parlagi, ősmagyar, tulok, esetleg turulivadék, de minimum MDF-szimpatizáns lehetett, aki egyszerűen nem érti a magas, igazán európai művészetet.

Hogy ez miért alakult így, valamelyest megválaszolja ez, illetve a többi könyvem.

Engem mindig foglalkoztatott egy kérdés: vajon hány rajongó, illetve vásárló olvasta el valójában ezeket a könyveket? Vagy hányan értették, miről szólnak? És hányan vették meg csak azért, hogy feltehessék a könyvespolcra mondjuk a Harmonia cælestist, ezzel is bizonyítva vendégeik és ismerőseik előtt, hogy igazán európaiak? Hány olvasó, vásárló adta fel titokban Spiró remek, de igen nehezen befogadható Fogságát? S hányan büszkélkedtek azzal, hogy birtokolják? Ha azt gondoljuk, hogy ez csak nálunk érdekes felvetés, akkor jó szívvel ajánlom Thomas Bernhardt Irtását. Ez a kegyetlen, leszámolásnak is tekinthető regény a bécsi értelmiségi-művészi elitről szól, amely ugyanolyan belterjes volt, akár a miénk. Az elénk libbenő osztrák sznoboknak, jól tartott, saját kényelmükbe beleszerető életművészeknek megvannak a budapesti párdarabjai is. Csak a neveket kell kicserélni. Üljünk hát be a füles fotelbe, és figyeljünk, ki figyel meg minket arra figyelve, hogy nehogy megfigyeljünk másokat!

04/12/2024

Rákosi utolsó katonái köztünk élnek: Lendvai és Vitray valójában egy személy, egy entitás, egy olyan egykori kommunista/kollaboráns, aki a hatvanas, hetvenes években álarcot öltött, és hiába ráncigálod azt az álarcot, egyszerűen képtelen megtenni az első és egyetlen emberi gesztust, annyit mondani: bocsánat!
. .

Vitray Tamást, akár egy véres kardot még ma is körbehurcolja és ünnepli a hozzá lojális értelmiség és média. Paul Lendvai is közel százéves, és még mindig ír, elemez. Nem ezzel van a probléma, hanem a múltjukhoz való hozzáállásukkal. Hiszen ugyanazt a diktatúrát szolgálták, mindketten a rezsim bizalmi propagandistái közé tartoztak, majd Lendvai Pál Ausztriában, míg az egykori Neufeld Tamás a Magyar Népköztársaságában vált riporterré, „polgárrá”. A kommunista hagyomány szerint eredeti nevüktől megszabadulva.

De honnan van az életerejük? A sajtó megszállásában az ő történetükről is írok, de erre nem adom, nem is adhatom meg a választ.

A könyvem alcíme: Besúgók, és tudjuk, Vitray és Lendvai sem volt az. Jogi, illetve szakmai értelemben sem. De mit tettek egy úgymond besúgóhoz képest? Lendvai a Belső Karhatalomnál részt vett a későbbi elnyomók kinevelésében, előtte a Szabad Nép propagandistája volt, így az agymosás vezető lapjánál dolgozva, fogaskerékként „működött közre” a magyar nemzet terrorizálásában, megfélemlítésében. Bár állítása szerint internálása közben felébredt, ezt nehéz így értékelni. Ha valóban változtatott volna, akkor nem aljasodik el teljesen, és nem vállal szerepet a Fehér könyvek szerkesztésében. Későbbi, emigráns működése is igen „büdös”, elég azt megemlíteni, milyen hazug interjúkat készített Aczéllal, illetve Kádárral, de ezt a könyvben kifejtem. Amikor korábban ezzel szembesítették, az itthoni, zömmel baráti sajtó segítségével felölthette a szokásos áldozatpózt. Ehhez persze nagyon értenek, ennek már Lenin, Kun Béla is a mestere volt.

Vitray szerepéről már több könyvemben írtam, de ebből sem maradhatott ki. A sajtó megszállásában Peterdi Pál kapcsán bukkan fel, mint egy valódi besúgó partnere, aki még Peterdinél is „szabadabb” életet élhetett egy elnyomó rendszerben, és nyilván felmerül bennünk a kérdés: vajon hogyan? Hogy lehet, hogy a nyilván megzsarolt, keresztény társairól jelentő Vitár Róbert is Vitray életét akarta elérni, hogyan lehet, hogy az egyiknek ehhez „besúgónak” kellett lennie, míg a másiknak nem?

A válasz egyértelmű: ehhez az kellett, hogy Vitrayban besúgás nélkül is megbízzon a diktatúra. Mert Vitár mélyen vallásos környezetből érkezett, míg Peterdi apja egyenesen a nácikat segítette, hiába tüsténkedtek, ők nem az ő „kutyáik kölykei” voltak. Az ÁVH-nak nemet mondó (hehe) Neufeld viszont a Magyar Néphadseregtől érkezett.

Egyelőre nem tudjuk, csak gyanítjuk, hogy milyen szerepe volt később Vitraynak (mivel a katonai vonalról érkezett, azért könnyű találgatni), talán valamiféle csoda folytán „megkerülte” ezt a tökéletesen felépített hálózatot, de nyilván nem „mezei ügynök” volt, dehogy.

Több „mezei ügynök” sorsáról írok a könyvben. Tar Sándor író, Szokolay Zoltán költő, Esterházy Mátyás műfordító mértéktelenül ivott, mindannyian kőkemény alkoholisták lettek, ezzel próbálták feldolgozni azt a létrontást, amelyet önmaguk és barátaik ellen elkövettek. De a piálással nem nyersz feloldozást.

Más besúgók teljesen cinikus, nihilista emberekké váltak (Molnár Gál Péter, Várkonyi Tibor), vagy egyenesen gonosz, ártó lelkekké, mint amilyen Kutasi Kovács Lajos volt. A mindenre képes „Denoix”.

Szokták kérdezni, hogy miért öregekről írok, vagy olyan halottakról, akik nem tudnak már válaszolni? Amikor a még élő Várkonyiról megírtam, hogy a kommunista állambiztonság titkos munkatársa volt, nagy publicisztikájában terelt, magyarázkodott. Amikor Vitrayról nyilvánosságra hoztam a múltját, Rónai Egonnal beszélgetve büszkén emlegette, hogy ő nem volt III/III.-as (amit senki sem állított, ezt Rónai is tudta, hiszen – gondolom – felkészült a beszélgetésre), amikor Kutasi Kovács Lajos nyilas éveit, fizetett ügynöki munkáját publikáltam, akkor meg egyenesen megfenyegettek, hogy egy nagyon befolyásos családnak „mentem neki”.

És most azokról az áskálódásokról, furkálásokról nem beszélek, amik a háttérben történtek és történnek.

Tessék, itt van a két nagy öreg, két elpusztíthatatlannak látszó egykori kommunista (ha azok voltak valójában, nem látok a lelkükbe, csak a műveiket, életútjukat ismerem), akik élnek, mint hal a vízben, és nem hajlandóak szembenézni a múltjukkal. Pedig elég lenne annyit mondani: bocsánat!

Még ez sem történt meg. Van még idejük. Nekünk is.

Mert a múlt itt ragadt rajtunk, ragacsos, szinte láthatatlan masszaként tapad a jelenünkre. Rákosi utolsó katonái köztünk élnek: Lendvai és Vitray valójában egy személy, egy entitás, egy olyan egykori kommunista/kollaboráns, aki álarcot öltött, és hiába ráncigálod azt az álarcot, egyszerűen képtelen megtenni az első és egyetlen emberi gesztust, annyit mondani: bocsánat!

Utána jöhetne a megbocsátás. De csak utána, Lendvai Pál, de csak utána, Neufeld Tamás.

04/12/2024

Déri Stefivel megint elbeszélgettünk, ezúttal Bochkor Gábor, Dévényi Tibor, Paul Lendvai, Gálvölgyi János és Sváby András családi és/vagy egyéni múltja került szóba. Van egy olyan érzésem, hogy ez is nézett adása lesz a Patriótának. Tegnap ment ki, már harmincezren látták. Nézzétek meg, ha van kedvetek, link a kommentek között!

04/12/2024

„Aczél kultúrpolitikájának a lényege körülbelül egy kereskedelmi középiskolás bizonyítvánnyal elsajátítható. Ez az adok-veszek szabálya. Abból indul ki, hogy mindennek van ára, csak meg kell találnunk a valutát.”
. . .

A sajtó megszállása (részlet)

„Kedves Kardos elvtárs, ezen a szép vidéken próbálok én szépen fuvolázni, mint a túloldalon fellelhető rokonszenves faun – innen is meg szeretném köszönni, hogy segítségemre voltál (megint segítettél), és így (legalábbis magamhoz képest) nyugodtan fuvolázhatok. Baráti üdvözlettel, Eörsi István.”

A képeslapot Franciaországból, egészen pontosan Antibes-ből adták fel. Ez a Riviéra. Eörsi István azok közé az ismert SZDSZ-es értelmiségiek és politikusok közé tartozott, akiket a ’60-as évektől üldöztek is, meg nem is. Vásárhelyiékhez hasonlóan maga is sztálinistaként kezdte, később az egész társasággal együtt ő is nagyimrés lett („egy brancs maguk”, ahogyan egy másik kommunistának, Pelikánnak mondják A tanúban), ’56 után ült is, majd a baloldali börtönviseltek vattázott életét élte, a ’80-as években már hosszabb ideig Nyugat-Berlinben.

A fenti szöveget amúgy a hálózati Reform publikálta 1989 legvégén, még jóval az első szabad választás előtt. A cikk szerint Kardos György felháborodott özvegye bocsátotta a képeslapot az újság rendelkezésére, miután felhúzta magát Eörsi Kardossal kapcsolatos dehonesztáló gondolatain. Megint ugyanazt látjuk: az elvtársak jól emlékeztek egymásra.

Megjelent két másik levél is azon az oldalon, Eörsi azokban is hálásnak bizonyult (se per, se botrány nem lett az esetből, így nem gondolnám, hogy hamisítványok voltak).

„Kedves Kardos Elvtárs! Szégyen gyalázat. Ismét kéréssel jelentkezem. Valószínűleg engedélyt kapok arra, hogy egy hónappal tovább maradjak idekint. Nagyon szeretném, ha lehetővé tennéd, hogy amennyiben november elején nem jelenek meg személyesen – még egy hónapig kapja családom a kétezer forintot. (Azt hiszem, van rá elegendő fedezet.) Ezenkívül az utolsó hazulról kapott levél tanúbizonysága szerint a harmadik porció nem érkezett meg. Remélem, csak adminisztrációs hibáról van szó, és nem támadtak előre nem látott nehézségek? Ha lehet, kérlek, intézkedj ebben az ügyben is.”

Ha minden igaz, ezt éppen Párizsból írta.

A tömegek számára elérhetetlen városok. Eörsi a 168 órának adott interjúban így mesélt kapcsolatukról: „Ez a Kardos György – akárki, aki fáradságot vett magának, megtudhatta – a Katonapolitikai Osztály helyettes vezetője volt. A Saláta-féle fehér könyvben az aláírása is szerepel. Ugyanaz, amely az írói utalványozásokon is ott van, tehát össze lehet hasonlítani. Tudni lehetett, hogy »verőlegény« volt. Nekem elmondta Hahn Tibor Washingtonban hogyan verte őt. Ennek ellenére természetesen együtt kellett vele élni. Én se voltam vele túlzottan hősies, hiszen kezet fogtam vele, amit »verőlegényekkel« az ember általában nem szokott megtenni.”

A rendszer Cipollájáról így beszélt: „Aczél kultúrpolitikájának a lényege körülbelül egy kereskedelmi középiskolás bizonyítvánnyal elsajátítható. Ez az adok-veszek szabálya. Abból indul ki, hogy mindennek van ára, csak meg kell találnunk a valutát. Mondjuk Illyés Gyulát nem lehet megvenni 20 fillérért vagy külföldi utak engedélyezésével, őt valószínűleg úgy lehet megnyerni, ha elhitetjük vele: ha kedves hozzánk, akkor többet tehet a külföldi magyarságért.”

Tulajdonképpen egész pontos. Mindamellett, hogy mindenki azért nem volt lefizethető. De kétségtelenül kevesen maradtak tiszták.

Eörsi ebben az interjújában másokat is élesen kritizált, például Hernádi Gyulát. A Kardossal igen jóban lévő író válaszinterjújában nem kímélte:

„Eörsi István tehetségét nem kell szétzúzni. Eörsi István közepes újságíró, aki drámákat, regényeket akar írni, s különböző műfajokban próbálkozik. Eléggé csörfös [csahos, zajosan beszélő] fiatalember. Már nem is olyan fiatal, de elég csörfös: azt is mondhatnám, hogy nyegle. Három évet ült börtönben, és ez olyan tőke, amelyet most kihasznál. Ha azt mondta Kardos Györgyre, hogy verőlegény volt, ő most ugyanilyen szellemi verőlegénnyé alakul át, és megpróbálja sarokba szorítani azokat, akik nem ültek börtönben, vagy akik valamilyen módon léteztek itt az aczéli kultúrpolitikában, de másféleképpen működtek, mint ő.”

Ebben is sok igazság volt – nem a minősítésben, azt nem az én tisztem megítélni –, hanem abban, hogy a „szabad demokraták” az Aczéllal kiegyező népi írókat, értelmiségieket is támadták, vagy egyszerűen Hernádiékat, akik „másféleképpen működtek” mint ők.

De kétségtelen, hogy Aczélék, Kardosék kegygazdálkodása sikeres volt, kevés olyan ember maradt, aki mert, tudott a körön kívül maradni.

@

https://youtu.be/88EW9DaT3cY?si=1xsAU9SRb5vmdYlQ
17/10/2024

https://youtu.be/88EW9DaT3cY?si=1xsAU9SRb5vmdYlQ

„Itt nyugszik Devecseri Gábor, / Szörnyet halt a seggnyalástól” – így hangzik az az apokrif sírvers, amely Homérosz zseniális fordítóján, a tehetséges költőn...

17/10/2024

„Csurka »antiszemitizmusa« Mezőnek vagy Fieldnek kellemetlen?” – tulajdonképpen jó kérdés.

Néha már magam sem tudom, hogy ki írja a cikkeket. Mező Imre »unokája«, a valaha rabbinak készült Mehrel Gábor vagy a véleményvezérekkel együtt Amerikában kiképzett Gabriel Field? A beépülés viszont hellyel-közel sikerült. Egy-egy kommentelő tudja csak az igazságot.

[Ha lehet ezt senki írja be történelmi forrásként a Wikipédiába.]

17/10/2024

Baromarcú szocializmus

„Nincs emberarcú szocializmus. A szocializmus csak baromarcú lehet” – mennyire igaz. Szerencsés Károly történész vicces és nagyon is igaz megjegyzése. Még pénteken hallottam azon a konferencián (Tabuk a szocializmusban), amelyen magam is előadtam.

A képen két „baromarcú” kommunista, Brezsnyev és Kádár.

24/07/2024

Dokumentumokat keresünk Albel elvtárs kommunista múltjáról.

Cím

Gyula
5700

Weboldal

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Gyulai Kommunisták Almanachja új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

Megosztás