23/06/2025
Ezzel a szöveggel búcsúzott Farkas Kevin az iskolában töltött évektől:
Mikor először beléptünk ide, senki sem tudta, hogy ez az épület nemcsak tantermekből áll, hanem olyan történetekből, amikhez mi is hozzáteszünk majd egy-egy sort.
Mi voltunk azok, akik minden erejükkel azon dolgoztak, hogy megszólaltassák az iskolát. Nemcsak a rádión keresztül, hanem programokkal, ötletekkel és a folyamatos jelenlétünkkel.
És valahogy, szinte észrevétlenül, lett egy közeg, ahol mindenki ismert minket, ahol köszöntek nekünk a folyosón és ahol otthon voltunk, mielőtt még észrevettük volna, hogy már nem csak mi tartozunk az iskolához, hanem az iskola is hozzánk.
Mert itt nemcsak az osztályzatokkal tanultunk. Hanem az elrontott szavakkal,a csendekkel, a gondolatainkkal, amiket nem mondtunk ki időben.
Sokszor hallottuk, hogy már senki sem lesz ugyanaz, aki innen kilép, mint aki ide belépett. De nem hittük el.És mégis… egy világ változott meg.
A mi világunk.
Nem csak abban változtam, ahogy gondolkodom, hanem abban is, ahogy figyelek.
Ahogy már nem akarok mindig megfelelni másoknak.
Ahogy el tudom fogadni, hogy vannak sebek, amik nem fájnak kevésbé attól, hogy eltelt az idő – de már nem harcolok velük, hanem csak hordozom őket.
Itt tanultam meg azt is, hogy nem mindig kell győzni. Elég, ha tudom, hogy amit elveszítettem, az is hozzám tett valamit.
És a változás közben a tanárok nemcsak tanítottak, hanem láttak is minket. Olykor jobban, mint mi magunkat. Mert bíztak bennünk akkor is, amikor még mi sem tudtuk pontosan, mire vagyunk képesek. Ezért is köszönjük azt, hogy nemcsak tudást kaptunk, hanem, reményt, szabadságot, odafigyelést, megbecsülést és hihetetlenül nagy támogatást.
Mindenkinek szeretnék köszönetet mondani, aki valamilyen módon a történetem része lett. Egytől-egyig mindenkinek, azoknak is, akik csak egy félmondatot szóltak hozzám a folyosón, vagy egy mosollyal segítettek túlélni egy rossz napot.
De van három ember, akinek külön szeretném ezt megköszönni.
Először is: az osztályfőnökünknek.
Aki nem csak azt kérte, hogy figyeljünk, hanem azt is megtanította, hogyan kezdjünk el felnőni. Nem úgy, hogy mindig mindent elmagyarázott, hanem úgy, hogy volt, amikor hallgatott, de figyelt. Volt, amikor határozott volt, de ezzel egyidőben igazságos is. És közben végig ott volt mögöttünk.
Az igazgatónőnknek, aki nem csak „vezető” volt, hanem tényleg mellettünk állt. Akkor is, amikor programot szerveztünk, akkor is, amikor valami nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Soha nem éreztük azt, hogy egyedül vagyunk.
És Dánielnek, akinek most így nyilvánosan is szeretném megköszönni a fáradhatatlan munkáját és, hogy rámerőszakolta a rádiót. És nem hagyta, hogy azt mondjam: „ez nekem túl sok”. Nem hagyta, hogy kilépjek, akkor sem, amikor fáradt voltam.
És, ami a legfontosabb: nem csak a rádióban nem hagyta, hogy feladjam, hanem az életben sem.
Nagyon hálás vagyok neki!
Most pedig elmegyünk.
Mindenkit nem vihetünk magunkkal, de amit közösen építettünk, azt igen.
A nevetéseket, a hibákat, a kudarcokat, a próbálkozásokat.
A reggeleket, amikor köszöntetek nekünk.
A napközbeni emlékeket, amikor Dániel a folyosó közepén táncolva elérte, hogy végre mindenki rajta nevessen, és a
Délutánokat, amikor úgy mentünk haza, hogy már alig várjuk, hogy holnap újra találkozhassunk veletek és tanárainkkal.
És bár most tényleg kilépünk az ajtón, de
Valahol a szívünkben marad. Olyan mélyen, hogy egy nap majd azt mondjuk, egy új helyen:
„Itt is jó, de van egy hely, ahonnan jövünk és mélyebben a szívünkben van”
Mert…
„Az ember nem akkor búcsúzik igazán, amikor kilép az ajtón, hanem amikor először érzi, hogy valamit már csak belül talál meg újra.”
Köszönöm szépen ezt az elmúlt öt évet, további sok sikert és boldogságot kívánok mindenkinek az életben!
