08/10/2025
Élete utolsó évében Paul Newman kézzel írt levelet küldött Robert Redfordnak. Nem volt hosszú, sem túldíszített, de Redfordot a szíve mélyéig megrázta. Newman megköszönte neki az évekig tartó hűséget, hogy mindig mellette állt anélkül, hogy valaha is a reflektorfényt kereste volna, és hogy több volt számára, mint egy egyszerű színésztárs. Redford később elárulta, hogy amikor kinyitotta a kis levelet, könnyek gyűltek a szemébe. Bekeretezte — nem azért, hogy bárki lássa, hanem hogy minden nap emlékeztesse őt egy fél évszázadon át tartó, ritka barátságra.
Kettejük közös útja 1969-ben kezdődött, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök forgatásán. Redford akkor még csak kapaszkodott felfelé a hollywoodi ranglétrán, míg Newman már a legnagyobbak között állt. Néhány producer habozott, hogy Redfordot válassza-e mellé, attól tartva, hogy a különbség a vásznon is érezhető lesz. De Newman kiállt érte — és ezzel mindent eldöntött. Attól a pillanattól kezdve nem versengés volt közöttük, hanem egy csendes, bizalmon alapuló szövetség.
Redford egyszer elmesélte, hogy Newman első mondata a forgatáson nem a szövegről vagy a jelenetekről szólt, hanem ennyit kérdezett: „Na, mit eszünk ebédre?” — és ezzel azonnal oldotta a feszültséget. „Mindent könnyebbé tett” – mondta Redford. – „Megtanított arra, hogy soha ne vegyem annyira komolyan a munkát, hogy közben elfelejtsem élvezni.” Ez a hangulat végigkísérte a The Sting (A nagy balhé) 1973-as forgatását is, ahol a nézők két ravasz szélhámost láttak, de a kamera mögött két barát próbálta megnevettetni egymást minden felvétel között.
A való életben is csendes lojalitás jellemezte őket. Soha nem szerepeltek bulvárlapok címlapján, soha nem kellett kimondaniuk, mennyire fontosak egymásnak. Redford gyakran mondta, hogy Newman volt az egyetlen színész, akinek a társaságában igazán el tudott lazulni. Sokszor ültek egymás mellett horgászat közben, szótlanul. Telefonon sem beszéltek sokat, mégis pontosan értették egymást. Tisztelték a másik határait, értékrendjét és néha eltérő politikai nézeteit is — anélkül, hogy az valaha is megingatta volna a köteléket.
Ahogy öregedtek, a találkozások ritkultak. Redford egyre inkább a rendezés és a Sundance Intézet felé fordult, míg Newman a jótékonyságban találta meg az új szenvedélyét. De valahányszor egyikük új projektet indított vagy a hírekbe került, a másik mindig odafigyelt. Nem kellett napi kapcsolat ahhoz, hogy közel maradjanak. „Mindig éreztem, hogy ott van valahol” – mondta egyszer Redford.
Amikor Newman rákbetegsége súlyosbodni kezdett, szűk körben tartotta maga körül az embereket. Redford nem erőltette, nem zaklatta — hagyta, hogy a barátja diktálja a tempót. Aztán egy nap megérkezett a levél. Egy búcsú, ami nem fájdalmat, hanem hálaérzetet hordozott. Newman megköszönte Redfordnak, hogy már akkor hitt benne, amikor még senki más, hogy engedte őt hibázni anélkül, hogy ítélkezett volna, és hogy soha, egyetlen pillanatra sem tekintette vetélytársnak. A levelet ezzel a mondattal zárta:
„Te voltál a Sundance az én Cassidy-mhoz – örökre.”
Newman 2008-as halála után Redford hosszú ideig hallgatott. Amikor évekkel később egy interjúban megkérdezték tőle a kapcsolatukról, csak ennyit mondott:
„Az a levél többet jelentett nekem, mint bármilyen díj, amit valaha kaptam. Ott lóg a falon. Nem azért, hogy bárki lássa, hanem hogy érezzem: még mindig itt van.”
Az ő barátságuk soha nem igényelt nagy szavakat. Csendben élt, pillantásokban a forgatáson, nevetésben a jelenetek között, és végül egy kézzel írt levélben, amely túlélte mindkettőjüket.
Az ilyen barátság nem a nyilvánosság előtt születik. Hanem csendben, mélyen és őszintén — levélről levélre, gesztusról gesztusra, pillanatról pillanatra.
👉 Kövess, ha szereted az ilyen apró, hétköznapi varázslatokat. 🌿✨ https://www.facebook.com/tortenetekanagyvilagbol.official
