11/09/2025
New York, 911🇺🇸
Lóg a kis kerti házikóm falán egy bekeretezett fotó. Huszas éveim elején, több alkalommal és hosszabb időt tölthettem hivatalos, magán és tanulmányúton az Egyesült Államokban.
Sok barátra tettem szert, New Yorkot pedig töviről hegyire bebarangoltam, egy kis idő után, már otthonosan mozogtam benne. Megismertem a 82. utcai magyar hentest, a Bronxville-i supermarket eladóit, a Grand Centrálhoz befutó ottani metró/hév jegyellenőreit (a videón a Grand Central Station, ahová minden nap befutott a szerelvényem.)
Nagyon megrendített, amikor 2001. szeptember 11-én, autómmal éppen az Andrássy úton araszolva kaptam a hírt a World Trade Center katasztrófájáról.
E kép1996-ban, 25 éves koromban készült, mögöttem a még rendíthetetlenül és büszkén álló ikertornyokkal.
A WTC tornyainak esete is jól példázza, hogy itt a földön minden ideiglenes. A hatalmasságok, a giga tornyok és komplexumok éppúgy végesek, mint a mi porszem életünk.
Sokan átéltük, és át kell élnünk hogy megértsük: a mi életünkben is időnkét össze kell dőlnie, törnie dolgoknak, hogy valami teljesen más, Új következhessen.
Hihetetlen, de már 24 éve. Az évfordulón nem csak e nap borzalmaira emlékezem, hanem régi ottani barátaimra is, ismerőseimre, az egykori hentesre, a bolti eladókra és a jegyellenőrökre.
Elmúlik egyszer ez a világ, és annak minden dicsősége.
1990-ben, 20 évesen kerültem a nagypolitikába. Több ízben jártam azóta is az USA-ban, 1996-ban például Bob Dole szenátor, republikánus elnök-jelölt kampányát is megfigyelhettem egy rövid ideig. Nagyon tetszett Dole alázatos, mértéktartó és talpig úriember volta, a jelleme, kiállása. Igazi államférfi volt. (Kár hogy az öregekkel együtt, az úriemberek is kihaltak a világpolitikából...)
Ott tartózkodásom idején, egy New York-hoz közeli városkában élő republikánus család (az akkoriak nem olyanok voltak mint a maiak) meghívott a gyönyörű házuk arborétum-szerű kertjébe egy nyáresti kerti partira.
Elég sokan voltunk. Cd-ről szólt a kellemes háttérzene, égtek a lámpafűzérek, szerintem az egész környéket betelítette az isteni steak-ek és húspogácsák illata.
Mi, többnyire férfiak - amerikaiak és magyarok - kört ülve beszélgettünk a politikáról: az amerikai álomról és a rendszerváltáskori magyar reményekről.
A lányok és asszonyok egy másik kört alkotva tették kb ugyanezt, közben pedig szelték, szórtírozták tálcákra a mindenki által odahozott sütiket, rágcsákat.
Miközben kötetlenül trécselgettünk, én - azóta is rossz szokásom - egy négylábú kertiszék két hátsó lábán, békésen hintázgattam. A székkel egyszercsak megbillentem és háttal bedőltem a mögöttem lévő bokorba. Úgy húztak ki a többiek. Amikor feltápászkodtam és leporoltam magamat, meglepődve láttam, hogy apró kis bogarak - amelyek addig meglapulhattak a bokor levelei között - világítva kaptak szárnyra.
- Hát ezek meg mik? - kérdeztem az ottaniakat. Kiderült, hogy Szentjánosbogarak. Bevallom, kübeki gyerek vagyok; itt, falun töltöttem életem túlnyomó részét, ma is itt élek, de ilyet addig még nem láttam.
Olyanok voltak ezek a kis bogarak, mint valami sötétben cikázó apró lámpások. És olyan sokan voltak, hogy a fényük összeért, a bokor környéke pedig mint egy díszkivilágított karácsonyfa, úgy ragyogott...
Csak annyit erről, hogy ugyanilyen apró, parányi szereplői vagyunk mi is annak a kornak, amelyben élünk. Mi is keressük, kialakítjuk magunknak a biztonságos menedéket és visszahúzódunk oda, mint ahogy a bogarak is meglapultak a bokor levelei között. Ám amikor őket a megrázkódtatás érte, egyként repültek ki, és a kis fényükkel világítani kezdtek.
Milyen megrázkodtatásnak kell még érnie bennünket a mai, egyre sötétebbé váló Magyarországon, hogy kilépve a komfortzónánkból, mi is elkezdjünk világítani?
Tudom: kicsik vagyunk, mit tehetnénk mi? Meg aztán félünk is, a biztonságra vágyunk és arra is, hogy hagyjanak csak békén bennünket. És persze jogosan vagyunk hitetlenek is afelől, hogy bármiféle jó is történhetne végre velünk, mert itt a "törvény erejénél" fogva, mindenkire lőnek, aki csak mozogni kezd...
De nem nézhetünk mindig csak hátrafelé, és nem maradhatunk félelemben, és nem lehetünk közömbösek amikor a gyerekeink életéről, a jövő Magyarországáról van szó!
Azok a Szentjánosbogarak nagyon kicsik voltak, de amikor krízis érte őket, azonnal kiröppentek és együtt világítottak.
Egy kis fény valóban nem sokat ér, de a nagy sötétségben arra az egyre is nagy szükség van!
S akkor lesz itt világosság, és akkor kezdődhet egy új fejezet Magyarország történelmében, ha ebben a válságos időben, krízisben felébredünk és eldöntjük, hogy eddig és nem tovább! Elhatározzuk, hogy többé nem félünk! Egy kisbogarat eltaposhatnak, még tízet is, talán százat is, de ezret, százezret, milliót már nem!
Csak azt kell tegyük, ami nekünk adatott: azzal a kicsiny kis fényünkkel, világítsunk! Kezdjük el már ma!
Tudom, nem kerdés számomra, hogy e kis fények, egyszercsak összeérnek!
SDG! 🇭🇺♥️
